„Folyamatos készenléti állapotban vagyunk” – Interjú Nádori Lídia műfordítóval

Nem szokványos úton érkeztél a fordítói pályára. Hogyan derült ki számodra, hogy ez mégis egy lehetséges hivatás a sokféle bölcsész életút között?

Valóban, ahogy én fordító lettem, az eléggé atipikus, mert előbb kezdett maga a fordítás mint tevékenység érdekelni, így nem az irodalom, hanem inkább a nyelv felől érkeztem. Középiskolába a Konziba [Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola – a szerk.] jártam, akkor még úgy tűnt, hogy zenész leszek, de már tizenhat-tizenhét éves koromban elkezdtem szövegeket fordítani, iskolai feladatok formájában. Szegény orosztanárunk – akkor még kötelező volt orosz nyelvet tanulni – azzal szembesült, hogy a diákjai – velem együtt – képtelenek megtanulni oroszul. Mivel neki muszáj volt témazárókat íratnia, és jegyeket adnia, azt találta ki, hogy behozta a könyvtárban fellelhető összes orosz–magyar szótárt, és szövegfordításra kaptunk osztályzatot. Én, mint egy puzzle-t, összeraktam a mondatokat, és amikor körülnéztem, láttam, ahogy a többiek nyögnek, izzadnak.

Nekem olyan volt a fordítás, mint másoknak a keresztrejtvény, csak éppen a magyar nyelvvel.

Aztán a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem magyar–esztétika szakára jártam, vagyis bár tanultam németül, ott sem német szakos voltam. Viszont Tillmann József, akkori tanárom az esztétika szakról sokat fordított a 2000 folyóiratnak, a Pompejinek, a Balkonnak, és az egyik órán megkérdezte, hogy kinek van német nyelvtudása és kapacitása fordítani. Átadott egy munkát nekem, aztán jöttek egymás után a kisebb fordítások, majd a 2000-ben megjelent egy Hannes Böhringer-esszé – de akkor még mindig nem esett le a tantusz, hogy a fordítás hivatásként is elképzelhető. Diploma után kulturális menedzsmentet végeztem Berlinben, rádióztam Budapesten, majd diploma után, Pécsre visszaköltözve a Csordás Gábor vezette Jelenkor Kiadóhoz kerültem szerkesztőnek. Mestereim – mivel nem nyelvszakra jártam az egyetemen – a fordításban nem nagyon voltak, de ő az lett valahol. A Jelenkor kis kiadó volt, így az összes munkafázisba belekóstolhattunk. Tanultunk Csordástól szöveggondozást, tördelést, mindent, ami egy könyv útjához tartozik, és végül ő vette észre bennem a fordítót is. Kontrollszerkesztettem is Csordás egyik fordítását, egy Friederike Mayröcker-regényt, aztán, mint a színészeknél, egy beugrás lett a debütálásom. Egy kétnyelvű német–magyar antológiát szerkesztettem, mikor hirtelen az egyik fordító lemondta, így én is a kötet fordítója lettem. Ekkor kezdett el derengeni számomra, hogy ez mégiscsak egy pálya.

Mi az igazi kihívás neked a fordításban, és mennyire vagy szabálykövető munka közben?

Alapvetően a hűséges fordítás híve vagyok: nem művészkedünk, precíznek kell lenni. Bár ha belegondolok, közben nincsen egységes recept erre sem, mert vannak szerzők, akik kiprovokálják ezt. Ott van például Elfriede Jelinek – nem vagyok egy par excellence Jelinek-fordító –, akinek a Nobel-díjat átvevő beszédét fordítottam a 2000 számára. Aki egy kicsit ismeri Jelineket, tudja, hogy ő elképesztő mértékben támaszkodik szövegeiben a szavak etimológiájára és a nyelvjátékra, tehát a fordító elvben megoldhatatlan feladat elé van állítva. Jelinek valóságos termeszvárakat épít nyelvjátékokból, és bármennyire is filozofikus a magyar nyelv, lehetetlen ugyanazt visszaadni. Így ebben a fordításban egy-egy szónál a hozzá nagyon közel álló szónak az etimológiájával kezdtem el dolgozni, amitől eleve az egész kicsit megbillent. Viszont mennem kellett tovább, hiszen Jelinek is ment tovább, így szinte már fizikai értelemben is azt éreztem, hogy ferdén ülök. Ott muszáj volt eldobni az agyamat, lemenni egészen az aljáig, hogy aztán a szöveg, mint egy örvény, visszadobjon a felszínre, és megérkezzek a kiindulóponthoz. Így a válaszom az, hogy szövegtől függ, éppen mennyire vagyok szabálykövető, és mennyire nem.

Kik a fontos szerzőid, akiknek a szövegeivel dolgoztál, dolgozol?

Akivel nagyon érdekes utat jártam be, és ezt járom még ma is, az Ingo Schulze. Első novelláskötete, A boldogság 33 pillanata volt az én második kötetfordításom, és így utólag visszagondolva jól behúzott a csőbe. Ő egy erősen politikus, nagyon ravasz író, akinél az elhallgatott, a ki nem mondott dolgokban van a lényeg, én meg akkor még nem voltam egy kimondottan homo politicus. 2021-ben fordítottam a Jóravaló gyilkosok című regényét, és mostanra mondhatom teljes biztonsággal, hogy megvan a Schulze-kód. Az az egyik legfontosabb tapasztalás ebben, hogy

a kelet-német valóságot is értenem kell, miközben látnom kell a hasonlóságot a mi világunkkal – hitelesen csak az előbbit megőrizve tudom átemelni a magyar nyelvbe a szöveget.

Ingo egyébként hihetetlen szellemi és érzelmi energiákat tesz a fordítóival való viszonyba, ami nagyon sokat segít a munkámban. A másik egy emlékezetes sorozat [amiért Nádori Lídia az Év Gyerekkönyve Díjat is megkapta fordítói kategóriában 2014-ben – a szerk.], Otfried Preussler Torzonborz-trilógiája. Preussler azért is fontos nekem, mivel általában élő szerzőket fordítok, így még nem nagyon volt olyan igazi, nagy, modern, klasszikus szerzőm. Preussler olyan a németeknél, mint itthon Lázár Ervin vagy Csukás István – mindenki ismeri. Ő tényleg egy igazi nagy mesélő, bölcs és tréfás. Ott a mimikri került előtérbe: egy nagypapa bőrébe kellett bújnom, és a szereplők nyelvét is ennek mentén kellett megalkotnom, ami nagy örömöt okozott, mert teljesen újfajta szerepjátékot jelentett.

Tudsz-e mondani még olyan konkrét példát, ami segít közelebbről is megérteni, milyen problémák merülhetnek fel fordítás közben?

Már az előző kérdésnél is mondhattam volna Terézia Mora nevét, akinek szintén több könyvét fordítottam. A német nyelvben az egyik legnehezebb dolog, hogy sok mindenre van olyan összetett szavuk, kifejezésük, amit mi csak körülírással tudunk elmagyarázni. Ilyen volt Mora egyik regényében az Abholschein, amire nincs magyar szó. Csináltam közvéleménykutatást baráti és szakmai körökben, kaptam is mindenféle kedves választ, privát nyelvi megoldást. Végül az „elviteli szelvény” mellett döntöttem, mert a regény narrátora kétnyelvű figura volt, akihez jól illett ez a kicsit idegenszerű kifejezés.

A fordítás sokszínű tevékenységnek tűnik – amit most meséltél, az például nyomozásra emlékeztet, de válaszaidban elhangzott a keresztrejtvényfejtés és a kódfejtés is mint metafora. A munka nagy része talán abban is hasonlít az említett szakmákhoz, hogy eléggé magányos tevékenység: általában nem kötődtök munkahelyhez, a fordítók sok esetben szabadúszók, ennek minden előnyével és hátrányával együtt…

A fordítók alulfizetettsége örök téma, miközben a fordító tolmács is egyben. A fordító közvetít, segít az orientációban, főleg egy olyan könyvkiadói környezetben, ahol a németül tudó lektorok (és szerkesztők) száma elenyésző. A magyar idegen nyelvű piac kicsit ad hocnak tűnik, ezért mindig mondom is, amikor például lektori feladattal keres meg egy kiadó, hogy én csak azt tudom megmondani, tényleg jó-e a könyv, és hogy illik-e a kiadó portfóliójába. De hogy siker lesz-e? A lektorálásra alapvetően nincs pénz, és amikor azt látom, hogy ebből nem lesz honor, telefonon mondom el a meglátásaimat, ami valljuk be, nagyon fapados megoldás. A lektorit meg kellene írni, le kellene fűzni, ha bármikor megkérdezi valaki, hogy mit mondott Nádori Lídia erről a könyvről, akkor meg kellene tudni mutatni. Emellett

folyamatos készenléti állapotban vagyunk, hiszen nem merünk egy munkát sem elengedni, de ez megint csak a szabadúszó lét tipikus velejárója.

Amikor azt mondtad Ingo Schulze fordítása kapcsán, hogy az első könyvénél nem voltál még igazán homo politicus, akkor eléggé meglepődtem, mert ha rád gondolok, a mozgalmár attitűd, a folytonos figyelem, a közéleti érdeklődés azonnal eszembe jut. 2020 óta vagy a Magyar Műfordítók Egyesületének (MEGY) elnöke, ami nyilván azért is jött létre, hogy felhívja a hiányokra a figyelmet, orvosolja az esetleges hibákat.

2003-ban jelent meg Halasi Zoltán esszéje a Magyar Narancsban Se tisztelet, se díj címmel, konkrét adatokat is tartalmazva arról, mennyit keres egy szépirodalmi fordító – ez az írás akkor elég nagy visszhangot váltott ki. A könyvkiadók kilencvenes évekbeli minőségi válsága után a kétezres évek elején megindultak bizonyos folyamatok, és valahogy – többek között ennek a cikknek a hatására – a fordítói közeg is felélénkült. 2003 szeptemberében Géher István elnöklésével megalapítottuk az egyesületet. Bár én fiatal és tapasztalatlan voltam, Halasi Zoli jó érzékkel vette észre a szervezőtehetséget, no meg a lelkesedésemnek is örült.

Sokszor úgy tűnik, mintha állami feladatokat is ellátna az egyesület állami támogatás nélkül (mint sok más egyesület). Sokszor úgy tűnik, az érdekvédelem az elsődleges misszió, de az érdekvédelem egyáltalán nem egyrétegű dolog. Mi a MEGY feladata, és hogyan tudja ezeket elvégezni?

Az érdekvédelem kiemelkedő feladatunk természetesen, de a tevékenységünk túl is mutat rajta. Dolgunk például a fordítók láthatóságának, megbecsültségének védelme. Dolgunk kapcsolódni – legalább reflexió szintjén – az egyébként feltűnően mozgásba lendült nemzetközi diskurzusokhoz. Ilyen többek között a #namethetranslator vagy „A fordító nevét a borítóra” mozgalom. Utóbbinak a jelszavával én csak tágabban értelmezve tudok azonosulni, például hogy kiemelt helyen legyen, de ne követeljük a kiadótól, hogy a borítóra tegye. Fontos pillér a közösségépítő jelleg, mivel ahogy te is jelezted, ez egy magányos szakma. Sok olyan eseményt szervezünk, ahol a fordítók beszélhetnek, beszélgethetnek a munkájukról. A Magvető Caféban 2017 óta fut a „Fordítsunk!” című sorozatunk – ezek eseményi jellemzően műhelybeszélgetések, sok fiatal is látogatja őket. Új programunk a „Könyvcsere: egy sima, egy fordított” a Szépírók Társaságával közösen, ahol egy szépíró és egy fordító beszélget egymás könyvéről. A Három Holló Kávéházban van egy törzsasztalunk, ami hangsúlyozottan nem csak MEGY-es: szívesen látjuk a fordítás iránt érdeklődőket. 2016 óta létezik a Jeromos Oroszlánja díj (Szent Jeromosról, a Vulgata – vagyis a Biblia – latin nyelvű fordítójáról kapta nevét), amit az egyesület a fordítóbarát kiadóknak oszt ki. Kapott már a Magvető, a Typotex és a Scolar kiadó is ilyen díjat. Intézményes fordítóképzés híján előadásokat, workshopokat, szakmai programokat szervezünk, és igyekszünk támogatni, mentorálni a pályakezdőket is. A lehetőségeink korlátozottak, nagyrészt a tagdíjakból, NKA pályázatokból fedezzük programjainkat. 2010-től 2019-ig fontos rendezvényünk volt a fordítói szakmai hétvége, amit egy ideje nem tudunk megszervezni.

Úgy tudom, lett volna lehetőségetek támogatáshoz jutni. A Petőfi Kulturális Ügynökség (PKÜ) szemmel láthatóan nagyobb összegeket fordíthat a magyar irodalom nemzetközi reprezentációjára – talán többet, mint eddig valaha –, és egyúttal a fordítók munkájának támogatása is érdekükben áll. Miért nem fogadtátok el a felajánlást?

Az intézménynél a fordítástámogatási részleg jól működik, ott a rendszer nem sokat változott a korábbi Magyar Könyv Alapítvány tevékenységéhez képest, de az odaítélhető összegek megnőttek. Van egy független szakmai grémium, ahova mi is delegálunk mindig MEGY-tagot. Sohár Anikó kitalált egy új ösztöndíjat tudományos szövegek fordítóinak (Dienes Valéria- ösztöndíj), ami szintén támogatásra talált a PKÜ-ben. Jól tudod, a MEGY kapott egy felajánlást, a PKÜ szívesen támogatta volna az egyesületet. Elsőre jó ötletnek tűnt, fel is vetettem, hogy a szakmai hétvégénket támogassák, mert az a rendezvényünk csak milliós nagyságrendű költségvetéssel tud létrejönni. Aztán jobban végiggondolva már úgy éreztük az elnökségben, hogy nem tudnánk jó szívvel elfogadni, mert mindez nem pályázat útján történt volna. A PKÜ működésével kapcsolatban

a legfőbb gond szerintünk ugyanis a transzparencia hiánya,

és ha a versenyt kihagyva, pályázaton kívül kapnánk támogatást, mi is a transzparenciahiányos működést támogatnánk. Megvitattuk a tagsággal a lehetőséget, és végül nagy többséggel leszavaztuk a felajánlott támogatás igénybevételét. Szintén kifogásolom, hogy az ügynökség támogatói szerepéből kilépve tartalomszolgáltatóként jelent meg a piacon. Meg lehet számolni, hány irodalmi, művészeti folyóirat szűnt meg vagy került tetszhalott állapotba az elmúlt években, amelyek folyamatos publikációs lehetőséget jelentettek a fordítóknak. Nem mondom, hogy ezek a lapok a PKÜ miatt szűntek meg, de azt állítom, hogy megfelelő támogatással, tisztességesen, pályázat útján, szemmel látható összegekkel orvosolni lehetett volna a forráshiányukat, és biztosítani lehetett volna a működésük folytonosságát. Ehelyett sorra új és új kiadványok jelennek meg a PKÜ-ben, márpedig a független szellemi műhelyeket nem lehet helyettesíteni állami folyóiratokkal.