A „csengettyű szavú” költő – Nagy Gáspárra emlékezve

Az irodalomtörténeti emlékezet Nagy Gáspárt leginkább az 1956-os forradalomhoz kötődő versei kapcsán őrizte meg az utókornak. Joggal, hiszen ezek a versei méltán kiemelten fontosak számunkra, ahogy például Monostori Imre írta a Kortárs 2017. februári számában megjelent egyik recenziójában: „1983 nyarán Nagy Imre és társai kivégzésének 25. évfordulóján megírja az Öröknyár: elmúltam 9 éves című korszakjelző versét, amely egy évvel később megjelenve minden alkut fölmondva, sőt számonkérést üzenve és hirdetve a »rendszerváltó versek« egyike lett.”

A Kortárs Folyóirat archívumában azonban több tucat olyan írást találunk, amelyekben Nagy Gáspár sokszínű és gazdag motívumkincset megidéző költészetének számtalan más aspektusa is megmutatkozik. Jánosi Zoltán például 2012-ben Nagy Gáspár verseinek archaikus és folklórtudatáról írt Kőbe csiszolt villám című tanulmányában, melyben kifejtette, hogy „Nagy Gáspár folklórintegrációja összességében mintegy összefoglalja, kaleidoszkópszerűen megjeleníti, szikrázó fénypontokként megjelöli kortársai folklórasszimilációinak több fontos törekvését, útkeresését, miközben a népi hagyomány különböző műfajaiból kiemelt képleteket a maga átfogó, más típusú verseit is elemi módon átható szellemi szabadságharca, korértelmezése és -kritikája, filozófiai és transzcendens gondolkodása, a kor nagy ideológiai elbeszélésének leleplezése s ön- és pályatárselemzései szolgálatába állítja.”

Nagy Gáspár „Az én vétkem” című verse saját előadásában

Ekler Andrea ugyancsak 2012-ben Nagy Gáspár szabadságfogalmáról értekezett folyóiratunkban: „Nagy Gáspár versei, esszéi valóban megszólítják az olvasót, lelket, szellemet, bevonva a tudatos értékmentés, »őrző« magatartás bűvkörébe – a Zónaidő szabad határátlépései, a szellem megregulázhatatlansága, az útonlét szabadsága, a szabadság dinamizmusa hasonlóan, mint a Könyvet olvasni című esszéjében megjelenített természetes olvasói folyamat. Nemzetek, kultúrák, emberek, érzések találkozása a történetiség, a történelem metszéspontjain, olvasó és szerző összjátéka, amelyben elődeihez hasonlóan a bölcsesség és jellem forrását látja: az aktualitások mögött az évezredes hagyományokat, a környezet pillanatnyi sodrása ellenében a szilárd jellemet.” Szénási Zoltán pedig 2019-ben költészetét a keresztény szöveghagyomány összefüggéseiben vizsgálta, kiemelve, hogy „lényeges alkotóeleme továbbá Nagy Gáspár költői világszemléletének, hogy műveiben a teremtett lét tudata rajzolja ki a személyes létezés üdvtörténeti horizontját is.”

Ez csupán néhány kiemelt példa, az irodalomtörténeten túl azonban Nagy Gáspárról szólva egy másik, talán még az előzőnél is fontosabb jellegzetessége világlik ki a Kortársban róla megjelent számos írás sorai közül: a megemlékezések mind rendkívül szeretetteljes tisztelettel, sőt, baráti becézéssel idézik fel alakját. N. Pál József Lépked haza, hazának, mindörökre már… című nekrológjában a legbensőségesebb tisztelet hangján írja, hogy

„Nagy Gáspárnál tisztább ember nem járt közöttünk.”

Ács Margit nekrológjának tanúsága szerint pedig „Nagy Gazsit könnyű volt szeretni. Olyan volt, mint a legkedvesebb, legfiatalabb testvéretek”, de Lackfi János is becézve szólítja meg az írótársat Kutacs című versében: „Jaj, Nagy Gazsi, Nagy Gazsi, mondd, hova lettél?”, ahogy Botár Attila Képzelt hármasugrás című versében, vagy Pintér Lajos tengerlátó című versében szintúgy. De Cseres Tibor a Kortársban közölt 1987-es naplójában ugyancsak, ahogy Szigethy Gábor Végenincs történeteiben vagy Kiss Gy. Csaba visszaemlékezéseiben is.

Tóth László 2015-ben egyenesen nagygazsi címen publikálta „Futamok és rajzok Nagy Gáspárhoz” alcímű írását, melyben Deák Lászlót idézve így jellemzi a költőt: „Szép, teljesen ráillő, róla találó arcképet megvillantó négysorosban, a Halálnapban búcsúzik tőle pályatársa, közös barátunk, a halálban őt nem egészen három évvel később követő Deák László: »most toppan be Istenéhez / a csengettyű szavú / korai halálra szánt / ministráns fiú«. Mert Nagy Gáspár valóban »csengettyű szavú« ember, »csengettyű szavú« költő volt. Valódi ministránsalkat, életét végigszolgáló – örökös segédkező. Talán nem forradalmár típus, de igazmondó, aki igazat-megvallásával – lásd Nagy Imre-verseit az 1980-as évek derekán – rendszerváltó csendes forradalmat készít elő.”

Nagy Gáspárra születésének hetvenötödik évfordulóján Ambrus Lajosnak az 1999. évi Kortárs-díj alkalmából írott laudációjával emlékezünk:

Az idén ötvenéves Nagy Gáspár egy súlyos, nagyszerű darabot, egy himnikus víziót (Hullámzó vizeken kereszt) s egy szintén 12 tételes symphoniettát közölt Szent István és Szent Gellért emlékezetére (Symphonia Ungarorum) a Kortársban. Mindkét opusz nagy vállalkozás: nem kevesebbet vállal, mint az ezredvégi apokaliptikus időben, a Vízöntő korában megírni, kik-mik volnánk ma itt Pannóniában, s hogy miként segíthetné saját létmegértésünket elsőrangú költői eszközeivel. S noha ő versfüzérnek nevezi a Hullámzó vizeken keresztet, amely szerintem kimagasló darabja nemcsak az idei Kortárs-publikációknak, hanem az egész Nagy Gáspár-i életműnek is, én inkább mégis himnikus víziót emlegetnék a legszívesebben, s bizony már ez is megérne egynémely műfaji összevetéseket. (Mondjuk azt, hogy lehetséges-e már/még „himnuszt” írni egyáltalán – ha nem, miféle okok vezettek oda; ha műfaji újragondolásokkal igen, hogyan-miként stb.)

A Nagy Gáspár-himnusz kulisszái a víz, a nád, a Balaton, Tihany, Pannonhalma, a szőlőhegyek, a pannon táj – fent és lent, a tófenéktől a csillagos égig, teljes univerzum; szereplői biblikus élőlények, a bárány/kos (metaforikusan is), a hal (metaforikusan is), a pásztor (metaforikusan is), István, Mária, Imre; vershelyzete, akár Ady bujdosó kurucának, a szegénylegényé: „helyem már nem találom / hol lehessen én szállásom”. A magyar zuhanás ismert motívumai (pogánykor, árulások-gyilkolások, a nemzeti bűnök miatti súlyos isteni büntetések stb.) végigkísérnek a histórián, ezer év távlatából nyert tudásokon.

Kőtengeren kővitorla
úszik bibliai tájban
mintha árnyéka ki volna
tűzve a bazalthegy oldalában
így haladnak fény és árnyék
ezer éve furcsa tárlat
fölöttük repülőn szállnék
vagy mint búcsúzó madárraj
sötét felleget borítva
fehér templomrom egére
de a zúgást a harangét
visszahoznám mindig délre
mert ameddig egy harang szól
és a tájban áll kőkereszt
Isten addig ott araszol
ladikodban s veled evez.

„Haza a magasból” – szőlőhegy és mandulafák, egy valóságos Mária-himnusz, az isteni gondviselés és katartikus megnyugvása a vizek szenvedélyének: „kereszted béke-alkalom”. Persze azzal együtt, hogy nyugodtan írhat valaki ma pátoszos-fennkölt, de azért európai és magyar hagyományú műfajt; hogy jelentéstartományában valaki a keresztet mint versszervező motívumot apokaliptikus víziójához használhatja, s azzal együtt, hogy bátran és merészen szembeszállhat egynémely divatos versbeszéddel és a textúra nyelvkritikai megjelenítésével – a vakmerő kísérlet nyugodtan elbukhat: a jelentéskoncentrációk, látványok/víziók elemei széteshetnek. 

Nagy Gáspár éppen ettől nagy formátumú költő – a terek, a nagy tájak, a nagy, univerzális versmozgások, a sötét, de mégiscsak felemelő látványok, a felburjánzó, himnikus lendületű strófák kivételesen erős nyelvteremtéssel párosulnak.

A nyelv szépsége és gazdagsága (a zalai tájnyelvtől a pontos metaforákig) olyan nyelvi-poétikai tájat hoz létre, amely elbírja a 12 tételes nagyforma mámorító és bódító hullámmozgásait – a magyar millennium tiszta és igen ritkán köszönthető jelentős darabjával ajándékozva meg az olvasót. Volna hát valami kiút? Katarzis? Efféle? Bizonnyal: legbelül.

kereszted sajogjon égig
mivelhogy értünk az sajog
utadat hajóznám végig
Dunából inna Balaton
bennük hű asszonyod képe
villanó pikkely halakon
csitul vizeknek szenvedélye
s kereszted béke-alkalom.

A teljes írás ezen a linken érhető el.