Napjaink Londonjában vagyunk. Egy idős nénike végigtipeg az utcán, vásárolni tart. Kicsit bizonytalanul jár, de nem használ botot, kabátjába burkolózik. Ez az átlagos külsejű nénike bemegy egy szupermarketbe. Majdnem fellökik a fiatalok, szinte felesleges létezőnek tűnik a modern környezetben. Sorban áll, fizet, és meglepetten konstatálja, mennyire felment bizonyos élelmiszerek ára. Érdeklődő pillantást vet a napilapra, mely a pulton hever, de nincs ideje beleolvasni, mert mögötte áll a sor. Szépen kisétál, kicsit zavarodottnak tűnik. Amikor betér a tipikus brit lakásába és levetkőzik, a háttérben határozott női hang hallatszik. „Nem kellett volna kimennie, figyeljenek rá jobban, látják, megint mit csinált.” Aztán jó reggelt kíván a néninek, akire felügyel, a néninek, aki már csak Margaret, sok-sok emlékkel. Valamikor ő felügyelt egy egész országra, nevét gyűlölték és imádták. Úgy nevezték, Thatcher, a Vaslady.
Phyllida Lloyd rendezőnő legsikeresebb filmje a
Mamma Mia! musical. Sikeres, legalábbis anyagi értelemben, minősége már erősen vitatott, ugyanis könnyed kikapcsolódáson túl nem sok értéket tudott felmutatni. Az elnagyolt, rózsaszín nyári mozi után mégis komolyabb terepre tévedt, életrajzi filmbe fogott bele, ráadásul a huszadik század egyik legjelentősebb politikusáról forgatott. Margaret Thatcher életét kívánta bemutatni, de nem csupán a politikusét, hanem a szellemileg leépülő, idős asszonyét is. Komoly vállalkozás az ilyen, érzékeny alkotói munkát kíván, és nagyszerű színészeket. És jött is Meryl Streep, úgy, ahogy szokott: ragyogóan és csodálatosan. Jött, hogy elvigye a hátán az egész filmet.
Ugyanis nem a rendező, hanem két másik asszony tartja a lelket a moziban: Streep és Thatcher. A politikusnő eleve izgalmas egyéniség volt, kitartása, eltökéltsége és elvhűsége akár inspiráló is lehet. Ritka helyzetbe került, mikor „betört” az angol parlamentbe, mikor férfiakat oktatott ki saját „házukban”. Élete tele volt érdekes szituációval és ellentmondással, maga a kor is (tüntetések, háború) vászonra kívánkozik. Meryl Streep pedig magára húzta ennek a különleges nőnek a maskaráját, és úgy elmerült benne, ahogy csak a legnagyobbak tudnak. Hiába hosszú egy-egy kép, hiába van túl sok az idős hölgy mindennapjaiból, hiába iskolás a film felépítése, ha a vásznon egy élő legenda mozog, beszél, vagy csak egyszerűen jelen van. Pár éve még a fent említett musicalben ugrált és énekelt, most meg egyszerre hiteles, idős nagymama és határozott vezető. Élvezet nézni, ahogy ügyetlen szónokból lassacskán kemény nővé válik, majd szép lassan elveszti kapcsolatát a világgal. Alakítása minden elismerést megérdemel, ha máskor nem, hát most igazán elférne a kezében az Oscar-díj. A legnagyobb teljesítménye, hogy egyszerre emlékezhetünk a politikusra és a színésznőre is, nem kerekedik a szerep fölé. Mellette Jim Broadbent szépen helytállt a férj szerepében, de ez már majdnem mindegy. Ahogyan az is szinte lényegtelen, mit ügyeskedett a vágó és az operatőr: ha nincs Streep, akkor idegesen állnánk fel egy sablonos és olykor unalmas film után.
Mert Phyllida Lloyd semmi különöset nem művelt, csak megfelelő képekkel látott el egy iskolás forgatókönyvet. Olykor egész patetikus és giccses helyzeteket is megengedett, de előző munkájához képest mindenképp igényesebb és ízlésesebb filmet rakott össze. Alkotása legnagyobb hibája, hogy végig érződik rajta, hogy „megcsinálták”. Most jön egy kézikamerás kép, mert ide ez illik, most régi képek rockzenével, most meg stilizált táncjelenet, mert adni kell ám mindenkinek egy kicsit. Érett és meggondolt alkotóról itt nem beszélhetünk, csak egy igazi iparosról, aki ha máshoz nem is, ahhoz nagyon ért, hogyan válogassa ki színészeit. Ahogy a
Mamma mia!-t, úgy jelen alkotását is a szereplők teszik élvezhetővé.
A Vaslady végig az unalom határán egyensúlyoz, mégsem állunk fel elégedetlenül. Streep és Thatcher egyesülése még az említett kereteken belül is megható és szép élményt eredményez. A két Nagyasszony magánszáma ez, és mi hol egyiknek, hol másiknak hódolunk. Ha lett volna egy igazi rendező, egy mágus, akkor most róla is ódákat zenghetnénk. De nem volt, csak egy harmadik asszony, akinek csupán annyit köszönhetünk, hogy összehozta őket.
A Vaslady (The Iron Lady)
Rendezte: Phyllida Lloyd
Színes, feliratos, angol életrajzi dráma, 105 perc, 2011.