Hollywood által homályosan – Kritika a Nem című filmről

Jordan Peele a 2010-es évek közepén kibontakozó szerzői vagy poszthorrornak nevezett irányzat egyik vezéralakjaként robbant be az élvonalba többek közt Ari Aster és Robert Eggers mellett. A trendet formáló rendezők rendszerint kerülik az olcsó vásári ijesztgetést, és filmjeik egyszerre tanúskodnak a zsánerhagyományok beható ismeretéről, valamint azok dekonstrukciójának alkotói igényéről. A horror hatásmechanizmusát kikezdő filmjeikkel igyekeznek a műfajt visszavezetni a pszichológiai alapokig. A szubverzió révén a társadalmi folyamatok, traumák és tabuk megértését szorgalmazzák. Ezáltal képesek ezeréves témákat is új szemszögből láttatni, legyen szó a természetfeletti toposzokat kiforgató elmúlás–öröklét viszonyáról (Kísértettörténet), folkhorrorba oltott párkapcsolati drámáról (Fehér éjszakák), a családi stigmák és tragédiák generációs átörökítését lekövető pszichológiai realizmusról (Örökség) vagy népmesei mítoszokat és folklórt újrakeretező darabokról (A boszorkány, A világítótorony).

Jordan Peele filmjei viszont a nagyon erős és direkt társadalmi fókusz mellett azért tűnnek ki a sorból, mert művészi előképeiket nem mitologikus, hanem sokkal inkább popkulturális alapokból merítik.

A rendező bizarr, szatirikusabb, sci-fibe hajló hangvétele a komédiákban és animációs filmekben eltöltött színészi múltjából, illetve jórészt az Alkonyzónából és az X-aktákból ered. A Tűnj el! és a Mi kényelmetlenül nevetséges, abszurd alaphelyzeteiből mégis olyan szociológiailag érzékeny témákat bont ki és helyez torz tükör elé, mint a rasszizmus, az erőltetett politikai korrektség, az afroamerikai közösség hétköznapi, reflexszerű elnyomása vagy a vagyoni alapon megkülönböztetett társadalmi rétegek egyenlőtlensége.

Épp ezért Peele munkái talán a leginkább azok, amelyek bátran élnek a metaforikus jelentés- és hangsúlyeltolódásokkal anélkül, hogy fontoskodó tanmesékké válnának. Ám amíg mindez a Tűnj el! esetében átgondoltan, hibátlanul működött, a Mi története már inkább elveszett saját szimbólumaiban. A Nem ezt az elvont, allegorikus vonalat viszi tovább, sőt az absztrakciós munkát szinte teljes egészében a nézőre testáló narratívájával az érthetőség határáig fokozza. Első ránézésre a Nem egy mezei sci-fi-horror, amiben egy kietlen, a hollywoodi produkciók számára tenyésztett és idomított lovakkal foglalkozó családi farm fölött röpködő és a western vidámpark látogatóit felszippantó csészealjat próbálnak meg főhőseink lencsevégre kapni, miközben mellékszálként egy múltbeli sitcomforgatáson történt tragédiát, a megvadult főszereplő csimpánz által rendezett vérontást követhetjük nyomon. Peele, aki az újraélesztett Alkonyzóna narrátora és egyik producere, ezúttal valósággal fürdik a földönkívüliekkel riogató misztikus horrorok eszköztárában. Az elnyújtott expozíció, az idegenektől való rettegés és a jump scare-ek ha nem is bőkezű, de a szokatlanul és vállaltan kommersz hatás érdekében történő adagolása ágyaz meg a libabőrös, a nézőt végig bizonytalanságban tartó atmoszférának. A feszültségre épülő dramaturgiát Peele ezúttal leginkább Spielberg (Cápa, Harmadik típusú találkozások) és a szebb napokat látott M. Night Shyamalan (Jelek) klasszikusaiból, valamint az ’50-es évek sci-fijeiből emeli át. Ugyanakkor a Nem végkifejlete hiába megy át egy szabályos szörnyfilmbe, tematikáját nézve sokkal messzebb rúgja el magát a kontrollálhatatlan és ismeretlen természet bestiáival szemben táplált evolúciós, ezáltal pedig racionális félelemtől.

A film központi, minden mást maga alá rendelő motívuma ugyanis pont a látvány, a világ borzalmainak és társadalmi traumáinak a képként való rögzítése.

A cselekmény legtöbb mozzanata: a csimpánz ámokfutása és ahogy az egyik túlélő színész annak véres maradványait üzleti érdekből vitrinbe zárja, a biztonsági kamerákkal rogyásig felszerelt farm, a csupa díszletből és szemfényvesztésből összetákolt western vidámpark a látványosság kérdése köré rendeződik. A repülő csészealj is csak akkor szippantja fel az embereket, ha azok ránéznek, az ufót pedig azért akarja a főszereplő testvérpár (Daniel Kaluuya és Keke Palmer) analóg kamerával dokumentálni, hogy eladják az Oprah-show-nak, ezzel visszarántva farmjukat a szakadék széléről. Peele azt a poros igazságot mondja fel újra, hogy látvánnyá válni és valamit azzá tenni már önmagában erőszakos aktus: a birtoklás, a kisajátítás, az uralom és az önfeladás egy formája. A film elején Palmer karaktere kifejti, hogy a legelső mozgóképpé összefűzött fotósorozat készítőjét, Muybridge-t mindenki ismeri, de a rajta látható színes bőrű zsokét már nem, ő a kép egy eltárgyiasított elemeként merült álomgyári feledésbe. Peele média- és társadalomkritikai éllel a valóság és a sokkoló tragédiák képek útján történő kizsákmányolásáról, megszelídítéséről, valamint kiüresítéséről, ezzel együtt az embereket érzéketlen befogadóvá zsibbasztó vizuális tömegkultúráról akar beszélni, de végig csak a felszínt kapargatja. Hiába mozgósít a sorok között olyan referenciákat, mint a spektákulum társadalmát leíró Guy Debord, a látáselméletek úttörője, Maurice Merleau-Ponty vagy a Noell Caroll által megfogalmazott horrorparadoxon, miszerint az emberek élvezettel fordulnak a leginkább visszataszító és undort keltő dolgok felé, Peele nem tud semmit hozzátenni ezekhez az alapvető, de kifejtetlenségük miatt elcsépeltnek és lebutítottnak ható megállapításokhoz. Akár még olyan mitológiai áthallásokat is idevehetnénk, mint Athéné pajzsa, amin keresztül Perszeusz rá tud nézni, ezáltal képes felülkerekedni Gorgón, ugyanúgy, ahogy a filmkép és a mozivászon az erőszakot visszatükrözve viszonyul a szörnyű valósághoz (a párhuzamot köszönjük meg Radu Jude-nak). Ettől függetlenül a Nem képtelen szervesen egybedolgozni a sci-fi körítést és a szándékai szerint gondolatgazdag szimbólumokat, ezért sokkal inkább tűnik egy közhelyekkel zsonglőrködő blöffnek.

A Peele által működtetett szimbólumrendszer célja világos ugyan, de ha közelebbről szemügyre vesszük, már bőven találunk benne következetlen, homályos összefüggéseket, illetve azok hiányát. Az űrhajó és a csimpánz ámokfutása csak igen nyakatekert módon olvasható egymásra, analógiaként inkább zavaros, semmint megvilágító erejű, ahogy az is kifejtésre szorulna, hogy a csészealj kameraként/hollywoodi óriásvállalatként emészti fel a külvilágot, vagy pedig ő maga a látványos borzalom tárgya, amire tilos ránézi, különben beszippant. 

Peele cselekményvezetése túlságosan sokat időzik a sci-fi-horror paráztató külsőségein, miközben az allegória csak körülményesen, csikorogva és fárasztóan épül fel a központi gondolat köré.

Hiába a mély kulturális merítés, ha szellemi és műfaji előképeit nem tudja a narratívát alátámasztó, valódi fedezetté gyúrni. Persze lehet, hogy ezzel a sok okoskodással csak Peele gondosan felállított csapdájába sétálunk bele, mivel a rendező azért nem spórol a filmipari és -gyártási önreflexiókkal sem. Például a veterán dokumentumfilmes a lebegő ufót látva megjegyzi, hogy „micsoda tökéletes baromság ez”. Az önirónia viszont inkább magára a forgatási helyzetre, a sci-fi-tradíciók és az egy ötletes high-concept filmek abszurd hülyeségeire irányul, nem pedig a Nem metaforikussá tágított, ezáltal mélyebbnek szánt társadalmi kommentárjára. A Tűnj el! és a Mi esetében Peele nagyobb fegyelemmel és arányérzékkel tudta a kettőt összefűzni.

Ha azonban elengedjük a film görcsös felfejtését, egy igen szórakoztató mozit kapunk. A karakterek ugyan nincsenek túlzottan elmélyítve, de a Kaluuya és Palmer közti dinamika az egész produkciót elviszi a hátán. A témából fakadó titokzatosság és a lassan adagolt információk végig fenntartják a feszültséget, bár a játékidőn némileg lehetett volna húzni. Csak ez az izzadságszagú kettős beszéd vet ugyanolyan árnyékot a filmre, mint az ufó a sivár vidékre, míg végül a koncepció túlfújt lufiként (szó szerint) ki nem pukkad.

A film adatlapja a MAFAB-on