Marhaölő pisztollyal a texasi éjszakában – Nem vénnek való vidék (Kultfilmradar)

„Ez a vidék nem kíméli az embert. Eljön, aminek jönnie kell” – hangzik el a film egyik fontos mondata, mely tökéletesen jellemzi a Nem vénnek való vidék nyomasztó, reményvesztett hangulatát. A Coen fivérek (Ethan Coen, Joel Coen) Cormac McCarthy azonos című regénye alapján forgatott thrillere négy Oscar-díjat (legjobb film, legjobb rendező, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb mellékszereplő: Javier Bardem) zsebelt be, de ami ennél is fontosabb, hogy sok díjazott alkotással ellentétben nem merült feledésbe, és a popkultúra szerves részévé vált. De vajon mitől tett szert kultstátuszra, és hogyan lett a rendezőpáros egyébként is termékeny életművének kiemelkedő darabja a Nem vénnek való vidék?

A film története szerint az egykori veterán, Llewelyn Moss (Josh Brolin) a texasi pusztán vadászat közben rátalál egy halom holttestre, egy nagy adag heroinra és egy táskára, amiben kétmillió dollár lapul. Ráteszi a kezét a pénzre, amit többen is vissza szeretnének szerezni tőle, köztük a hidegvérű profi bérgyilkos, Anton Chigurh (Javier Bardem). A holttestek megállíthatatlanul szaporodnak, Ed Tom Bell seriff (Tommy Lee Jones ) pedig csak mered maga elé, hogy mivé lett a világ.

A mindössze huszonötmillió dollárból forgatott Nem vénnek való vidék sok tekintetben párdarabja a rendezőpáros tizenegy évvel korábban bemutatott krimijének, a Fargónak. Mindkét mű példabeszédszerű, és az emberi romlottságról, gátlástalanságról, kapzsiságról mesél egy önmagán túlmutató bűnügyi történeten keresztül. Ahogy Marge Gunderson a Fargóban, úgy Bell seriff is értetlenül figyeli az erőszakhullámot. A törvény őrei mindkét műben az emberiség lelkiismeretét testesítik meg. A testvérpáros posztmodern hangulatú thrillerében a seriff kivételével nehezen tudunk bárkivel is azonosulni: mindenkit vagy a pénz, vagy a bosszú, vagy épp mindkettő egyszerre hajt.

A kopár vadnyugati helyszínnek köszönhetően ráadásul méginkább úgy érezzük, mintha visszarepültünk volna az időben, a törvények nélküli világba.

Ahogy azt Coenéknél már megszokhattuk, a sztori végén nincs csattanó, a „jó” nem dicsőül meg, a „gonosz” nem kapja meg méltó büntetését – a filmvégi katarzist az adja, hogy a rendezőpáros az utolsó jelenet után magunkra hagy minket azzal a sok nyomasztó gondolattal, amit a mű során felvetettek, emellett pedig a seriff visszaemlékezései foglalják keretbe a cselekményt.

Kevés film sajátja, hogy már az első képkockáival leveszi a nézőt a lábáról. A Nem vénnek való vidék képi világa azonnal beszippant. A nyitójelenetben Coenék kedvenc operatőre, Roger Deakins (aki tizennégy jelölés után, 2018-ban kapta meg első Oscar-díját) Texas kopár vidékeit pásztázza, miközben a seriff monológját hallgatjuk a régi időkről. Az első jelenet melankóliája olyan, mint a vihar előtti csend: remekül megágyaz a véres, mocskos erőszakhadjáratnak, ami nem sokkal később útjára indul. A hetvenkét éves angol operatőr hosszú snittjei és tűpontos beállításai jól rímelnek a történet feszültségére. Sok filmben hiába dördül el egy pisztolylövés, nem tudjuk komolyan venni, Coenéknél azonban súlya van az erőszaknak, az akciójelenetek mai szemmel nézve is hatásosak. Ez többek között annak is köszönhető, hogy az alkotók a képi világ mellett a legapróbb hangeffektekre is komoly figyelmet fordítottak: aki látta a filmet, valószínűleg nem felejti el Anton Chigurh fegyverének jellegzetes hangját. És például a benzinkutas jelenetben az asztalra kitett összegyűrt zacskó zörgése például elhanyagolható részletnek tűnhet, mégis rengeteget hozzátesz a jelenet feszültségéhez. Ráadásul a hangeffektek még nagyobb szerepet kapnak azáltal, hogy a stáblista kivételével egyszer sem hallunk aláfestő zenét.

A zene hiánya még természetesebbé, szenvtelenebbé teszi az alkotást, a hosszú csend így az egyik legerősebb feszültségforrássá válik.

A történetnek három főbb szereplőjét különös módon egyszer sem látjuk egy jelenetben. Anton Chigurh, Llewelyn Moss és Bell seriff karaktere körülbelül ugyanannyi időt töltenek a vásznon, ám a Nem vénnek való vidék arca egyértelműen a Javier Bardem által megformált bérgyilkos karaktere. Az akkor harmincnyolc éves spanyol színész meg is kapta a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. A filmes portálok előszeretettel készítenek listát a mozgóképtörténet legemlékezetesebb pszichopatáiról, és szinte nincs olyan felsorolás, amiben ne lenne ott az elsők közt Anton Chigurh, aki pénzfeldobással dönt emberi életekről, és marhaölő fegyverrel „nyitja ki” az ajtókat. Javier Bardem (aki megformáltjával ellentétben utálja az erőszakot, sőt, autót vezetni sem tud) karrierje egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtja az egyszerre félelmetes és megnyerő halálosztó szerepében. Chigurh-nál stílusosabb főgonoszt ritkán látunk a vásznon – nem véletlen, hogy a filmes utalásoktól hemzsegő Simpson családban is megidézték a figurát.

Cormac McCarthy regénye jó alapot biztosított a bűnfilmek zsánerében rutinosan mozgó Coen fivéreknek, hogy kiaknázhassák erősségeiket, például a feszültségteremtést vagy a karakterábrázolást. A Nem vénnek való vidék a filmnyelvi és technikai bravúrok mellett a sajátosan szikár hangvételével és szenvtelenségével válhatott kortalanná. Coenék filmje nem ad kapaszkodót a nézőnek: hagyja, hogy egyedül vágjunk neki a sötét texasi éjszakának, az ezzel járó sajátos érzés pedig ennyi év után is velünk marad.

A film adatlapja a MAFAB-on