Gazdátlanul – kritika Nemes Anna Előled című könyvéről

Az egyforma hangsúlyok teljesen lehetetlenné teszik, hogy az események között valami hierarchiát, valami ok-okozatiságot teremtsünk, ami egy regényvilág felépítéséhez látszólag elengedhetetlen. Eszter, az Előled főszereplő-narrátora fél Európán keresztül átutazva keresi a módot, hogy a megújulás érdekében elveszítse énjét, kiszakadhasson a bántalmazó családi környezetből, és feldolgozzon egy megrázó szakítást.

Az Előledről való első benyomások közül fontos magának a könyvtárgynak a súlya. Olyan érzés kézbe venni, mintha nem akarná az olvasóhoz engedni magát, mintha már a cím is a fogyasztót intené. Olvasót megszólító gesztusként érteni ezt akár a befogadói tapasztalatok miatt is releváns lehet, hiszen a könyvben szereplő gondolatok és történések ugyan egy központi mag felé gravitálnak, de egymáshoz képest a már említett hierarchia nélkül lebegnek, teljesen bizonytalanul saját súlyukat illetően.

A regényszerkezet ennek megfelelően felborítja a tér- és idősíkokat: a jelen szituációi rajzolják ki, teremtik meg a múlt eseményeit, a kohéziós erő pedig mindössze a személy, aki az adott helyzeten ütött résként, színtiszta vákuumként gyűjti egy helyre az információkat.

Ez a jelenközpontúság indokolja a regény élőbeszédszerű nyelvezetét, ami néhol meglehetősen esetlenre sikeredett. Gyakori megoldás, hogy amikor a narrátor már nem tudja visszakötni a gondolatmenetet, egy új bekezdésben egyszerűen egy másik történetszálba kezd, elvarratlanul hagyva az előzőt, amitől az tulajdonképpen feleslegessé válik. Sok-sok ilyen kis történet lifeg a fő szál mentén, ami teljesen jól meglenne a többségük nélkül, ahogy azok is nélküle. Mintha a szöveg keresné, hogy valójában miről is szól, hogy mit akar mondani, de a keresés tényén kívül mást nem kínál az olvasó számára.

Mintha minden véletlenül történne ebben a válságállapotban, ugyanakkor mégis nagyon megszerkesztetten. Ezt éli át a narrátor is, aki irányítottan kallódik: annyira szeretne valamiben hinni, hogy a vágy hitet ad neki. Utazik, menekül, mert történnie kell valaminek, és ezzel elő is idézi a történéseket. Eszter őszintesége ezért is kétséges – például az apa halálát megelőző pillanatok színes leírása miatt, amit kizárólag az apa tudhatott, ő nem. Van is egy utalás, hogy „amikor a rendőrök megtalálták az apámat, szólt a zene a kocsiban. Nem mondták meg, hogy melyik dal”. Majd egy oldallal odébb már arról mesél, hogy az apa „a kesztyűtartóból kivett egy válogatáslemezt, berakta a lejátszóba. Mulatós zene volt rajta, a bátyám csinálta neki”. Mikor ilyesféle hazugságon, mesélésen kapjuk a narrátort, egy kicsit közelebb jutunk a személyéhez, mert feltűnik az az érdekhálózat, ami – talán számára is homályosan – mozgatja, motiválja a cselekedeteiben. Ez azonban ritkán érhető tetten. Bár az elbeszélésmód nagyon intim, hiszen szinte minden apró dolgot megtudunk a narrátorról, mégsem ismerjük meg: nem engedi megismerni magát. Úgy mondja fel az életét, mintha (lapról) olvasná.

Ennek legfőbb oka talán az, hogy az elbeszélő sem biztos saját magában. Bizonytalan abban, hogy ki ő, hogy mennyire azonos a nagyanyjával, az apjával, az anyjával, és hogy mennyire különbözik tőlük.

A személyek és személyiségek rétegződéséhez szervesen kapcsolódik a terek redőződése. Állandó kérdésként merül fel, hogy a valahol máshol történt események mennyiben bírnak súllyal Eszter életének szempontjából („Abban a pillanatban, amikor hatvanhét ember egy gránát becsapódásakor darabjaira szakadt a szarajevói Markale piacon, én békésen aludtam ebéd után, és néha megkordult a gyomrom álmomban.”), mígnem a regény végén akkora tétet kapnak ezek a látszólag ártatlan gondolatjátékok, hogy a végjáték visszamenőleg kiemeli a jelentőségüket.

Ezekkel az együttállásokkal az Előled egy eredendő, ám rejtett viszonyrendszer létezését sejteti. Innen nézve különösen érdekes, hogy egyik karakternek sincs igaza. Akciók vannak, és reakciók, Eszter egyszerre keresi és próbálja elveszíteni magát utazása során. Az elől menekül, amire vágyik. Azért menekül, mert vágyik rá. Maga sem képes szembenézni a ténnyel, hogy azért került értékvákuumba, mert az apja, aki terrorban tartotta az egész családot, meghalt, így nincs már, aki megmondja, mit szabad, és mit nem. Nincs, aki számon kérje. Az apa minden negatívuma ellenére valami olyasmit nyújtott, amire támaszkodni lehetett. Gyönyörű, ahogyan ezt a nyugtalanító gondolatot az olvasóba oltja a szöveg – jó példa erre az apa kamrájába való beszabadulás emléke, hiszen ez a szűk tér megfeleltethető Eszter saját tudattalanjának: „A szerszámok közül a satu volt a kedvencem. Sokszor befogtam vele az ujjam, addig tekertem, amíg úgy szorított, hogy már alig tudtam mozdítani a kezem (...) Nem zavart, hogy fáj. Megnyugtatott.” Releváns biztonság ez a nyughatatlanság felől nézve is, mert az egyértelmű elnyomás ellen egyértelmű, hogy lehet és kell is lázadni. Nem csoda, hogy teljes apátiába került az, aki identitását olyan valami ellenében határozta meg, ami hirtelen megszűnt létezni.

Az apával és a családdal való kapcsolat egy, az olvasó számára ismeretlen férfival folytatott, egyoldalú párbeszéden keresztül bomlik ki, aki a narrátor életében bizonyos értelemben elnyomáspótlékként kap szerepet. A menekülés előle tehát menekülés abból a biztonságból, ami Esztert eddig szorongatta – a visszatérés hozzá a regény végén pedig az emancipáció vereségét jelenti, és kihangsúlyozza az abból a helyzetből való kitörés lehetetlenségét, amibe nem saját akaratunkból kerültünk bele.