„Én csak figyelek” – interjú Nemes Anna festőművésszel

Egyedi választás a magyar kortárs színtéren az akvarelltechnika, nem sokan élnek vele manapság. Te hogyan találtál rá, és miért pont erre a technikára esett a választásod?

Mikor még csak elkezdtem tanulni a festészetet, javarészt akvarellel dolgoztam. Aztán az egyetemen én is áttértem az akrillal és olajjal való festésre, mert szorongtam attól, hogy nem vagyok komolyan vehető – az akvarelltechnikát valóban nem tartják olyan nagyra, mint az olajat vagy az akrilt, így elhagytam. Sok kísérletezés és izzadás kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy én sokkal jobban működöm az akvarellel. Ezek mind fontos tapasztalatok voltak: nem tudnám most ezzel a szabadsággal engedni az akvarellben a vizet, ha nem küszködtem volna előtte annyit vele. Az új fekete képeimen pedig újra használok olajfestéket is, de csak nagyon óvatosan, mert ismerem már a korlátaimat.

Az akvarellfesték és a víz találkozása érzékeny határokat, finom árnyalatokban színmezőket hoz létre. Ezek a sejtek vagy foltok egymásba játszanak, elfedik és felfedik egymást. Mik ezek a mezők a te értelmezésedben?

Szeretem ezeknek a foltoknak a sejtekre vagy éppen kiszáradt tómedrekre emlékeztető struktúráját. Tetszik a giga és a mikro közötti léptékváltás lehetősége. Tanultuk annak idején, hogy a személyiségnek vannak határai, melyek nem teljesen átjárhatatlanok (ozmózis), de mégis szükségszerű a létezésük, különben a személyiség „szétáradna” – lásd a pszichotikusok eseteit. Ezek a foltok gyakran entitásokként léteznek számomra, melyeknek vannak határai, belső dinamikái, és az átfedésekből és együtt létezésből adódóan egymásra hatásai, melyen túl egy konkrét, nagyobb egységet – a figurát – rekonstruálnak.

Különösen érdekes, hogy ilyen nagy léptékben láthatunk akvarellképeket, jellemzően ez a technika inkább kisebb felületeken jelenik meg. Mit gondolsz, a léptékbeli választásod honnan jön, mit fejezhet ki pluszban?

Szerettem volna, hogy az, amit az akvarell tud, valóban látható legyen – ne kelljen aprócska képek fölé görnyedni olvasószemüveggel. Szerettem volna, hogy éljen, ki akartam teljesíteni. Természetesen nem volt egyszerű, rengeteg tönkrement papír és vászon látta kárát, de úgy érzem, végül sikerült.

Testeket festesz, amelyek épp a technika révén áttetszőnek tűnnek, szinte bepillanthatunk a mélyebb rétegeik közé. Mi van előbb, a téma vagy a technika?

Nem tudnám különválasztani a kettőt, a tyúk és a tojás viszonyában állnak egymással. Ez a kapcsolat számomra rettentően fontos, ha alkotásról van szó.

Azt tartom a legideálisabbnak, hogy ha ránézve egy műre – legyen szó festményről, szoborról, zenéről vagy filmről – egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy másképpen is megvalósítható lett volna. Ilyen értelemben a médium maga a téma is egyben.

Minden alak teljesen fedetlen a képeiden. Miről szól ez a meztelenség? Intimitásról vagy inkább egyfajta hűvös, már-már biológiai analízisről?

A csupaszság valamiféleképpen a hitelességet is jelenti a számomra. Az őszinteséget. Az ember a ruházatával, a hajával, a szőrzetével nagyon sokat tud torzítani a valóságon – ezek a rétegek sosem érdekeltek igazán, mert én a puszta valóságot akarom megragadni. Őszintén megvallva, a haj és a drapéria megfestése sem volt soha a legkedvesebb elfoglaltságom. Valaminek vagy valakinek a nagyon pontos megfigyelése egyaránt megadja az intimitás érzetét, de tekinthetünk rá biológiai analízisként is. Inkább a befogadón múlik, mennyire fázik a képektől – ami engem illet, én csak figyelek.

Első témáid egyike a testépítő nőkkel foglalkozott. Honnan jött ez az érdekes választás?

Amióta az eszemet tudom, sokkal nagyobbnak (magasabbnak és szélesebbnek) érzékelem magam, mint amilyen valójában vagyok. Azonosulni akartam azzal a képzettel, ami a fejemben él magamról, tehát hogy hatalmas és erős vagyok. Felfedeztem ezt a nemcsak vizuálisan, hanem minden értelemben rettentő izgalmas világot, a testépítőkét, és minél többet beszélgettem velük és láttam belőlük, annál természetesebbnek tűnt az életút, amit választottak. Látványra persze továbbra sincsen köztünk hasonlóság: az én 17.3-as testtömegindexemmel szúnyog vagyok hozzájuk képest. Azonban a nagyon alapvető vágyunk, hogy kifejezzük magunkat, ugyanaz – pusztán a médium különbözik.

A testépítők mellett festettél fogyatékkal élőket is. Fontos, hogy nem konvencionális testképekhez nyúlj? Érdekes, hogy szép vagy épp torz-e, amit festesz, vagy ez teljesen lényegtelen a számodra?

Az igazság az, hogy a Baltazár Színház színészeiről és a testépítő nőkről készült képek vezettek vissza az akvarelltechnikához: valami transzparens, könnyű felületet szerettem volna adni ezeknek a nehéz témáknak. Tény, hogy világéletemben vonzódtam a nem konvencionális dolgokhoz, legyen szó látványról, hangzásról vagy gondolkodásról. Ésszel tudom, hogy ezek a témák társadalmilag nehezek, de belülről nem érzem. Az olyan jelenségeket, amelyekről a legtöbb ember nem igazán akar tudomásul venni – elfordítják a fejüket, feszengenek –, szeretném megkerülhetetlenné tenni, a kérdéseket megfogalmazni és a problémát reprezentálni. Erre a kontroverziára igyekszem utalni, mert a „torz” és a „szép” valójában teljesen megfoghatatlan jellemzők.

Korábban a fehér volt a meghatározó árnyalat, de újabban feketébe burkolóznak a képeid. Tavalyi Nyitott testek című kiállításodon lehetett látni egy válogatást ezekből a munkákból a Várfok Project Roomban. Mesélnél ezekről a fekete képekről egy kicsit?

Paradox módon a színek elhagyásával lehetőségek egész sorával találkoztam. Első elgondolásra a monokróm redukciónak be kellene szűkítenie az alkotómezőt, ennek ellenére nálam pont a fordítottja zajlott le. Ez a tulajdonképpeni technikai aspektus egy sor tartalmi jellegzetességet is magával hozott.

Értelemszerűen forma és tartalom nem elválaszthatóak egymástól, mégis hajlamosak vagyunk ezeket parallel módon értelmezni – ahelyett, hogy a műalkotás létrejöttében figyelnénk meg őket mint organikusan együtt és egymásból fejlődő rétegeket.

Mikor kiválasztok egy figurát, és sziluettként megjelölöm azt a területet, amin belül a vízben oldott tintát szabadon hagyom működni, én magam majdnem teljesen eltűnök a folyamatból, nem vagyok aktívan cselekvő figura. Mindössze a víz és a pigment eróziójából létrejövő felületekre reagálok, azokat szemlélve asszociálok az emberi testben lehetségesen végbemenő folyamatokra. Úgy tekintek erre a helyzetre, mint párbeszédre, melyben a véletlen és az organikus dialógusa zajlik le. Egyfajta szándékolt organikusságról van itt szó, legyen az az organikus egy láthatatlan, de létező megnyilvánulása, vagy nem létező, de lehetséges felületek (belek, agy, szövetek) fiktív addíciója.

A tavaly megrendezett kiállításodon már láthattunk kissé horrorisztikus hangulatú munkákat is , például a Lynch vagy a Neglizsé című műveid et. A nehéz témák légiesen könnyed feldolgozása felől errefelé tartasz most?

Szó mi szó, némelyik ilyen családi fotónak van némi bizarr hangulata, és rejtélyes módon a mai napig őrzöm a kindertojás magjában csörgő tejfogaimat. Ennek ellenére számomra inkább viccesnek tűntek ezek a képek, mintsem horrorisztikusnak.

A másik oldalról nézve ugyanakkor a saját furcsa vonzalmam a művészeti abjekció (Julia Kristeva megfogalmazásában) felé kulcsmotívummá vált az utóbbi évek során – nemcsak az ízlésemben, de a művészetemben is. A gondolataim folyamatosan olyan mezsgyéken kalandoznak, amelyeken megalkothatók a pusztulás és a halandóság különféle vizuális metaforái. A romlással való – ez esetben vizuális – szembesülés ugyan elkerülhetetlenül felborzolja az idegeket, azonban mivel nem valódi, hanem fiktív (pszeudo) élményről van szó, képes esztétikai minőséggé átalakulni, és ezáltal egy lélektani feloldást is kínálni. Úgy gondolom, hogy a destruktív halálösztön olykori szabadon engedése fontos, és nem a pokoljárásnak kell megfeleltetnünk, hanem a létezés egészségének felfogására tett kísérletnek – elvégre nem lehet romlandó valami, ami meg sem született. Lényegében minden ilyen képi elem, a pusztulás mint motívum a létezés bizonyítéka, és nem valamiféle kesergés a saját törékenységünk fölött. Nem maguk a burjánzó sejtek és üszkök, gombától vagy pestistől elfeketedett végtagok iránt vonzódom, hanem a megidézettségük iránt: az iránt, amit a halálszorongás szublimációjaként magukban hordoznak. A katarzis mibenléte számomra ebben az ellentmondásban, vagy fellengzősen fogalmazva, ontológiai transzformációban rejlik.

Mit gondolsz , a figura miért van ennyire központi helyen a művészetedben? Tárgyakat vagy tájakat például sosem festesz, ha jól tudom.

Azt hiszem, elmondhatom, hogy soha életemben nem festettem egyetlen tájképet sem. Ez azért érdekes, mert meglehetősen esetlenül mozgok az emberek között, és amikor csak tehetem, erdőben vagy mezőn vagyok, a lehető legmesszebb mindenfajta humán kontakttól. Emlék- vagy dísztárgyak sincsenek a lakásomban (leszámítva a tejfogakat). Talán éppen ez a deficitem tereli a figyelmemet ilyen témákra: ha nem lenne valamilyen belső konfliktus, valószínűleg nem érezném szükségét annak, hogy foglalkozzak velük.

A festmények elvégre a gondolkodás eszközei, és nem a „szép” reprodukciói.

Az, hogy a figurák mindig háttér nélkül jelennek meg, nagyon meghatározza a műveid hangulatát. A semmiben lebegnek, elvágva minden kapcsolódási ponttól, de akár óriás embrióknak is nézhetjük őket. Miért így fogalmazod meg ezeket az alakokat, van ennek különösebb oka?

A figyelmem ráfókuszált egy bizonyos dologra, és egyenlőre nem enged be semmi mást, ami nem tartozik szorosan hozzá. A munkáim tárgyai mind olyan jelenségek, amelyek anakronisztikusak, negatív olvasatban akár közhelyeknek is nevezhetők. A figurák környezetének mellőzése talán éppen ezért vert gyökeret a képi rendszeremben: a kontextus számomra időbeli fogalom, és ezért ebben az értelemben csapda is. Egyik kezével ad, a másikkal elvesz – olyan jelentésréteggel tudja gazdagítani a munkát, amely további dimenziókat tárhat a befogadó elé, miközben könnyedén rá is zárhatja a korszellem kapuját. Így a művészeti alkotások aktualitása, melyet a kontextus, tehát a környezet adna meg, számomra a munkásságom jelenlegi alkotói periódusában nem egy üdvözlendő, hanem éppen hogy klausztrofób minőség.