A Brexitre szavaztál? Elválok! – Nick Hornby: Egy házasság helyzete

Az Egy házasság helyzete olyan, mint a Terápia, csak terápia nélkül. Egy negyvenes éveit taposó brit házaspár úgy dönt, párterápiába kezd, mert a nő félrelépett. Az ülések előtt a szemközti pubban találkoznak, ahol egy ale és egy pohár bor társaságában megvitatják az életüket, a foglalkozásokat és azt, hogy mégis mi siklott félre.

Tíz percben, nem többen – ennyiben maximalizálta ugyanis az epizódokat a sorozatot kiötlő brit író, Nick Hornby. Hogy miért? Ha hihetünk az interjúknak, leginkább azért, hogy kihívás elé állítsa magát – és végig lekösse a YouTube videókon szocializálódott, egyre rövidebb koncentrálóképességgel bíró fiatalokat. Ennek az újszerű formának kétségkívül megvannak az előnyei és hátrányai. Tíz perc olyan rövid idő, hogy akár két megálló között is meg lehet nézni a londoni dugóban, vagy otthon akár egyben ledarálni az évadot, mintha egy átlagos hosszúságú, százperces film lenne. Mert lényegében az is: a Sundance Filmfesztiválon például a hagyományosra vágott filmváltozatot vetítették belőle.

A szokottnál rövidebb epizódok jól működnek, mert Hornby rengeteg szellemes párbeszéddel pakolta tele azokat. Néha már túl sokkal is. Az Egy házasság helyzetének egyetlen igazán szembetűnő hibája van: olyan frappáns, hogy még véletlenül sem hat reálisnak.

Két ember – két nagyszerű színész – ül egymással szemben, és olyan bonyolult metaforákkal, olyan éleslátó megjegyzésekkel beszélnek a párkapcsolatukról, hogy a néző nem érti: eddig mit nem tudtak ők ketten megbeszélni?

Ha viszont el tudunk vonatkoztatni ettől, és kiélvezzük a klasszikus drámaformátummal járó előnyöket, a csattanós dialógusokat és a színészi játékot előtérbe helyező rendezést, akkor egy kifejezetten emlékezetes sorozatélményben lesz részünk. Hornby ugyanis megtalálta azt a drámát, amely tökéletesen passzol a rövid pillanatképekből összeálló sorozathoz. Tomnak és Louise-nak ugyanis arra kell ráébrednie, hogy házasságuk konstans válságban van, amit nem lehet maradéktalanul megoldani, de feladni sem érdemes, mert ahhoz még sok minden köti össze őket. Életükben nem egy nagy dráma, hanem sok kicsi van, a kapcsolatuk hétről hétre hol jobb, hol rosszabb, és ez a folyamatos ingadozás, az évtizedes kapcsolattal járó adok-kapok tökéletesen simul össze a tízszer tízperces sorozatformátummal, amelyben nem lehet katartikus nagyjeleneteket rendezni, viszont időről időre visszatérhetünk ugyanazokra a problémákra, hogy egy kicsit más szempontból rágjuk át újra azokat.

Az Egy házasság helyzete nem rejt bergmani mélységeket, de nem is kell ezt várni tőle, hiszen épp azt mutatja meg, hogyan csúszhat félre egy házasság szinte észrevétlenül pusztán azért, mert nem fektetnek az emberek kellő időt és energiát az ápolására a hétköznapokban.

De hát kinek van erre ideje és energiája két gyerek, egy orvosi munka és a munkanélküli önsajnáltatás mellett? Hornby a lehető legtipikusabb problémákat, a szexmentességet, az unalmat és a közös érdeklődési pontok hiányát veszi sorra, de ezeket poénos, pörgős és okos dialógokban vesézi ki, amik a sok hasonló témájú házassági dráma után is beülnek az emlékezetünkbe. Különösen igaz ez a Brexitről szóló riposztokra, amelyek tökéletes párhuzamot vonnak az ország és a házasság helyzete között.

A színészi játék, mondani sem kell, remek, Chris O’Dowd a tipikusan élhetetlen Hornby-hőst, Rosamund Pike pedig a kissé karót nyelt brit nőt játssza, akiknek kevés közük van egymáshoz, valamiért mégis képtelenek elszakadni a másiktól. Stephen Frears rendezése praktikus, szerencsére végig az arcokon meri tartani a kamerát, és csak néha érez rá igényt, hogy tágítsa a teret – de ezzel is csak hozzátesz a két szereplő között növekvő távolsághoz. Azokhoz a limonádékhoz képest, amikhez Hornby mostanában a nevét adta, üdítően friss, még ha nem is világrengető sorozat ez, amely kinyitott egy újabb kaput a járatlan utakat kereső sorozatkészítők előtt – egy olyan kaput, amin mi is szívesen benéznénk még párszor.