© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Nincs csoki
Roger Donaldson: A bosszú jogán
Mert A bosszú jogán kellemes kis akciófilm, ami küszködik ugyan kisebb-nagyobb hibákkal, és élvezetes darab is lehetne, ha a kezdetekkor nem tette volna önmagának túl magasra a lécet. Így viszont jókora hiányérzettel távozunk a vetítőteremből, halkan mormolva az unalomig koptatott frázist: ebből a filmből sokkal többet is ki lehetett volna hozni.
Volt egyszer, hogy egy kisfiú sétált az utcán. Jó kedve volt, sütött a nap, csicseregtek a madarak... Egyszer aztán meglátott egy táblát, ami ingyen csokit hirdetett a közeli üzletben – a fiú nagyon megörült, izgatottan kapkodta lábait, hirtelen az időt is még szebbnek látta. Amikor megérkezett a boltba, egy csúnya öregasszonnyal találkozott, aki ádáz vigyorral az arcán közölte vele, hogy ingyen csoki bizony nincs és nem is lesz. A kisfiú szomorúan lehajtotta a fejét, és kiment az ajtón. Ezután már nem látta olyan ragyogónak a napot, és a madarak éneke sem jutott el hozzá. Bezzeg ha nem ígértek volna neki olyan csokit, amit aztán nem kapott meg, élvezhette volna a tavaszi időt – A bosszú jogán című film hasonlóan csapja be nézőit, mint az édességbolt gonosz vénasszonya.
Will Gerard (Nicolas Cage) középiskolai irodalomtanár, aki boldog házasságban éli békés életét – a nyugalom azonban felborul, amikor felesége egy este erőszaktevő áldozatává válik. Will indulataival küzdve virraszt kedvese mellett a kórházban, amikor egy öltönyös úr lép mellé, aki Simonként mutatkozik be (Guy Pearce), és ördögi ajánlatot tesz neki. Elmondása szerint egy titkos szervezet tagja, ami azért jött létre, hogy a tehetetlen rendőrség helyett igazságot szolgáltasson az utcán. Will beleegyezik, hogy az ismeretlen férfi bosszút álljon felesége támadóján, akit így a szervezet még aznap este meg is gyilkol. Néhány hónappal később azonban Simon újra feltűnik, hogy a korábbi szívességért cserébe egy feladattal bízza meg Willt – ez a feladat pedig egyre mélyebbre rántja hősünket, akit egy idő után már nem csak a rendőrség, hanem a titokzatos szervezet is üldözőbe vesz.
A film igazán erőteljes indítása azzal az ígérettel kecsegtet, hogy a pörgős akciójelenetek mögött egy komolyabb morális szálat is végigvezet majd. Az akcióthriller műfaja alapvetően nem követel hasonló szellemi mélységet, pusztán a történetből és látványból fakadó feszültség elegendő lehet egy jó filmhez, így amikor A bosszú jogán ennél többet ígér, az ember joggal kezdheti izgatottabban kapkodni a pattogatott kukoricát. Simon karaktere a bibliai kígyóként jelenik meg Will mellett a kórházban, és szívhez szóló szavakkal csábítja bosszúra, bűnre. Háborgó lelkű hősünk, aki irodalomtanárként nem sokkal korábban még Shakespeare-t idézve utasította el a haragot és indulatot az osztályteremben, komoly döntés előtt áll, vívódását pedig a film hangsúlyos eszközökkel teszi érzékletessé: az elme józanságát közvetítő képsorba (ahol megelevenedett felettes énként egy rendőr figyeli Will minden mozdulatát), heves, érzelmekkel teli montázsokat ékel. Ahogy ezek a képek szétszaggatják a film menetét, úgy ragadják magával Willt az érzelmei, míg végül meghozza azt a bizonyos döntést.
A folytatásban hősünk felesége lassan felépül a támadás okozta sérülésekből, de a lelki sebek nehezebben gyógyulnak a zúzódásoknál. Folyton feszültnek tűnik, a legkisebb neszre összerezzen, fegyvert tart magánál, bizalmatlanná válik – Willnek tehetetlenül kell rádöbbennie, hogy az emberfeletti vívódással meghozott döntése végeredményben semmit sem segített a kialakult helyzeten. Ekkor ráadásul újra feltűnik Simon mint a két lábon járó lelkifurdalás: Will (közvetve bár, de) egy ember halálát okozta azzal, hogy a kórházban engedett a férfi kísértésének, ez pedig nem múlik el következmények nélkül. A filmben ezután indul el az igazi akció, ami mintha Will belső lelki tusájának fizikai megvalósulásaként kerülne a filmvászonra.
A kulcsszó a mintha. A bűn és bűntudat problémakörét, a lelkiismerettel való kibékülést, a bosszú öncélúságát feszegető szálat a film ezen a ponton valójában úgy hagyja maga mögött, mintha sosem lett volna. Will gépiesen hozza a „menekülő férfi” thrillerbéli egyszerű figuráját, a korábbi viszonylag hosszú és alapos karakterábrázolás egy pillanat alatt feleslegessé válik. A külső akció tartalom nélkül csobog, a bűntudat kérdését eltörli a mechanikus problémamegoldás egyre laposodó feszültsége. Will összeesküvés áldozata lesz, pisztolypárbajba keveredik, autós üldözésekben kapkodja a kormányt, árulással néz szembe, fanatizmusba hajló rosszfiúkkal méri össze az erejét – röviden: a film hozza a műfaj elvárásait, de ennél többet nem tesz, és ezzel megszegi korábban tett ígéretét.
A néző tehát ül a moziteremben, és csak várja a megígért csokit, de amikor rájön, hogy sosem fogja megkapni, legörbül a szája széle, és már azt sem tudja élvezni, ami egyébként nem lenne rossz. Mert A bosszú jogán kellemes kis akciófilm, ami küszködik ugyan kisebb-nagyobb hibákkal, nem emelkedik ki a hasonló mozik tengeréből, és élvezetes darab is lehetne, ha a kezdetekkor nem tette volna önmagának túl magasra a lécet. Így viszont nehezebben hunyunk szemet a gyengeségek felett, és jókora hiányérzettel távozunk a vetítőteremből, halkan mormolva az unalomig koptatott frázist: ebből a filmből sokkal többet is ki lehetett volna hozni.
A bosszú jogán (Seeking Justice)
Rendezte: Roger Donaldson
Színes, feliratos amerikai akcióthriller, 2011.
Will Gerard (Nicolas Cage) középiskolai irodalomtanár, aki boldog házasságban éli békés életét – a nyugalom azonban felborul, amikor felesége egy este erőszaktevő áldozatává válik. Will indulataival küzdve virraszt kedvese mellett a kórházban, amikor egy öltönyös úr lép mellé, aki Simonként mutatkozik be (Guy Pearce), és ördögi ajánlatot tesz neki. Elmondása szerint egy titkos szervezet tagja, ami azért jött létre, hogy a tehetetlen rendőrség helyett igazságot szolgáltasson az utcán. Will beleegyezik, hogy az ismeretlen férfi bosszút álljon felesége támadóján, akit így a szervezet még aznap este meg is gyilkol. Néhány hónappal később azonban Simon újra feltűnik, hogy a korábbi szívességért cserébe egy feladattal bízza meg Willt – ez a feladat pedig egyre mélyebbre rántja hősünket, akit egy idő után már nem csak a rendőrség, hanem a titokzatos szervezet is üldözőbe vesz.
A film igazán erőteljes indítása azzal az ígérettel kecsegtet, hogy a pörgős akciójelenetek mögött egy komolyabb morális szálat is végigvezet majd. Az akcióthriller műfaja alapvetően nem követel hasonló szellemi mélységet, pusztán a történetből és látványból fakadó feszültség elegendő lehet egy jó filmhez, így amikor A bosszú jogán ennél többet ígér, az ember joggal kezdheti izgatottabban kapkodni a pattogatott kukoricát. Simon karaktere a bibliai kígyóként jelenik meg Will mellett a kórházban, és szívhez szóló szavakkal csábítja bosszúra, bűnre. Háborgó lelkű hősünk, aki irodalomtanárként nem sokkal korábban még Shakespeare-t idézve utasította el a haragot és indulatot az osztályteremben, komoly döntés előtt áll, vívódását pedig a film hangsúlyos eszközökkel teszi érzékletessé: az elme józanságát közvetítő képsorba (ahol megelevenedett felettes énként egy rendőr figyeli Will minden mozdulatát), heves, érzelmekkel teli montázsokat ékel. Ahogy ezek a képek szétszaggatják a film menetét, úgy ragadják magával Willt az érzelmei, míg végül meghozza azt a bizonyos döntést.
A folytatásban hősünk felesége lassan felépül a támadás okozta sérülésekből, de a lelki sebek nehezebben gyógyulnak a zúzódásoknál. Folyton feszültnek tűnik, a legkisebb neszre összerezzen, fegyvert tart magánál, bizalmatlanná válik – Willnek tehetetlenül kell rádöbbennie, hogy az emberfeletti vívódással meghozott döntése végeredményben semmit sem segített a kialakult helyzeten. Ekkor ráadásul újra feltűnik Simon mint a két lábon járó lelkifurdalás: Will (közvetve bár, de) egy ember halálát okozta azzal, hogy a kórházban engedett a férfi kísértésének, ez pedig nem múlik el következmények nélkül. A filmben ezután indul el az igazi akció, ami mintha Will belső lelki tusájának fizikai megvalósulásaként kerülne a filmvászonra.
A kulcsszó a mintha. A bűn és bűntudat problémakörét, a lelkiismerettel való kibékülést, a bosszú öncélúságát feszegető szálat a film ezen a ponton valójában úgy hagyja maga mögött, mintha sosem lett volna. Will gépiesen hozza a „menekülő férfi” thrillerbéli egyszerű figuráját, a korábbi viszonylag hosszú és alapos karakterábrázolás egy pillanat alatt feleslegessé válik. A külső akció tartalom nélkül csobog, a bűntudat kérdését eltörli a mechanikus problémamegoldás egyre laposodó feszültsége. Will összeesküvés áldozata lesz, pisztolypárbajba keveredik, autós üldözésekben kapkodja a kormányt, árulással néz szembe, fanatizmusba hajló rosszfiúkkal méri össze az erejét – röviden: a film hozza a műfaj elvárásait, de ennél többet nem tesz, és ezzel megszegi korábban tett ígéretét.
A néző tehát ül a moziteremben, és csak várja a megígért csokit, de amikor rájön, hogy sosem fogja megkapni, legörbül a szája széle, és már azt sem tudja élvezni, ami egyébként nem lenne rossz. Mert A bosszú jogán kellemes kis akciófilm, ami küszködik ugyan kisebb-nagyobb hibákkal, nem emelkedik ki a hasonló mozik tengeréből, és élvezetes darab is lehetne, ha a kezdetekkor nem tette volna önmagának túl magasra a lécet. Így viszont nehezebben hunyunk szemet a gyengeségek felett, és jókora hiányérzettel távozunk a vetítőteremből, halkan mormolva az unalomig koptatott frázist: ebből a filmből sokkal többet is ki lehetett volna hozni.
A bosszú jogán (Seeking Justice)
Rendezte: Roger Donaldson
Színes, feliratos amerikai akcióthriller, 2011.
