A ház, amit az üresség épített – Kritika a Nő az ablakban című filmről

A női karaktereket főszerepbe helyező thrillerek újabb fénykorát éljük. Az elnyomott, sok esetben bántalmazott nő hatalomátvétele nagyon fontos jelenségre hívja fel a figyelmet, nem mellesleg pedig ez a formula különösen jól eladható manapság. Ugyanakkor ezek a női filmek mintha túlzottan is receptszerűen készülnének. Bár a családon belüli erőszak eleme lényegében adott, érdekes motívum, hogy az olyan thrillerekben, mint A lány a vonaton, a Tudhattad volna, A befejezésen gondolkozom vagy a Hatalmas kis hazugságok a műfaj a pszichothriller irányába mozdul el. Természetesen a szubzsáner férfi szereplőkkel is ugyanúgy jelen van, de mintha a női főhős ténye szinte kötelezően magában hordozná, hogy a bűntény vagy egyéb borzalom csak a hős fejében létezik, az elméje elburjánzásának, egyfajta túlreagálásnak az eredménye. Mintha a gázfény-jelenség (gaslighting) lenne megfigyelhető a női főhősök felé ebben a filmtípusban. Persze jobbára kiderül, hogy nem erről van szó, a cselekmény mégis sokat időzik ezen a szálon.

Nincs ez másképp az A. J. Finn azonos című regényéből adaptált filmmel sem, amely a recept minden lépését követi, a végeredmény mégis alulmúlja nemcsak a fenti darabokat, de talán a minimálisan elvárhatót is.

Anna (Amy Adams) agorafóbiával küzdő terapeuta, aki közel egy éve nem hagyta el otthonát. Terapeutája is ott látogatja őt heti rendszerességgel, aki a nő szinte egyetlen kontaktja a külvilággal vagy tágabb értelemben a valósággal. Rajta kívül Anna még a férjével tartja a kapcsolatot, akivel azonban a néző csak a főhős fejében zajló beszélgetések során találkozik. A nő az ablakból kémleli az utca történéseit, minden lakót jól ismer – noha egyikkel sem találkozott még –, de a rendszeres és alapos megfigyelés révén mindent tud róluk. Egy napon a szemközti ház új lakóinak fia, Ethan (Fred Hechinger) meglátogatja, és furcsamód bebocsátást is nyer az amúgy totálisan elzárkózó Annához. Másnap már a fiú anyja (Julianne Moore) érkezik látogatóba, aki zavarba ejtő közvetlenségével teljesen magával ragadja a hosszú ideje depresszióban szenvedő nőt. Egy alkalommal a szokásos ablakbéli pásztázás során Anna szemtanúja lesz annak, ahogy új barátnőjét meggyilkolják – aki ennek ellenére néhány nappal később mégis megjelenik Anna házában, jóllehet felismerhetetlen alakban (Jennifer Jason Leigh). Ő és férje (Gary Oldman) – aki korábban az ablakból félelmetes feleségverőnek tűnt – a rendőrök jelenlétében mintha egészen más emberek lennének, és maguk kezdenek el vádaskodni a nő kukkolása miatt. A események folyamában Anna minden meglévő stabil kapaszkodóját elveszíti, ami eddig a valósághoz kötötte. A külső bonyodalmak a belül megélt borzalmakkal egyszerre fokozódnak, amíg már nem lehet eldönteni, melyik szolgál okozóként, és melyik okozatként közülük.

A Nő az ablakban a Netflix egyik régóta várt húzóprodukciója (pedig eredetileg még moziban tervezték bemutatni). Joe Wright kezéből már számos értékes és érzelmes alkotás került ki, például a Vágy és vezeklés, a Büszkeség és balítélet és az Anna Karenina. Ám a két Oscart kiérdemlő A legsötétebb órával a rendező bizonyította, hogy a kosztümös drámákon túl is tud lenyűgözőt alkotni. Jó néhány korábbi műve ráadásul irodalmi adaptáció, így ebben is rutinos. A szereposztás pedig olyan színészóriásokból áll, akik önmagukban képesek elvinni egy filmet, sőt Oldmannel már korábban is dolgozott együtt a rendező az említett, Churchillről szóló biopicben.

A siker tehát papíron biztosított, ráadásul A nő az ablakban a bevált receptet is aggasztóan pontosan követi a családon belüli erőszak, a mentális betegség és a pszichothrillerbe történő áthajlás elemeivel.

Az alkotás emiatt egy igen vaskos, elronthatatlannak tetsző biztonsági játéknak tűnhet, ám a fenti, ígéretes elemekből még csak egy korrekt film sem születik meg.

A szorongás okozta disszociáció alaphelyzetét a kezdetekkor érzékletesen ábrázolja a rendező. A ház mint a nő elméjének allegóriája működőképes. Noha tágas és szellős (hiszen Anna értelmes és művelt), a komor sötétség miatt a főhős épp csak az őt körül vevő környezetet látja. Komfortzónája a falakig tart, amely a biztonságnak csak a látszatát nyújtja, mivel a szörnyűségek mind odabent történnek.

Ugyanakkor az elmebajt bármilyen megrázó, nagy volumenű cselekményelem táptalajaként használni – bár kézenfekvő – nem a legelegánsabb megoldás.

Ez ugyanis olyan teret biztosít a cselekménynek és a karakterfejlődésnek, ami megszabadítja őket mindennemű szabálytól, így az gyakorlatilag számonkérhetetlenné válik – ami ugyanolyan olcsó fogás, mint az a történet, amelyről utólag kiderül, hogy a főhős csak álmodta. A gyógyszereken és alkoholon élő, hangokkal beszélgető pánikbeteg figurája (amit Adams az Éles tárgyak óta rutinosan hoz) csak akkor legitimálható, ha később ezt tovább is építik. A Nő az ablakban esetében ez megtörténik: Anna belső őrülete nemcsak kiváltja, katalizálja is cselekményt, ugyanis a családja miatti vezeklés kényszeríti arra, hogy egyre mélyebben csússzon bele a jelenbéli eseményekbe.

Miközben Adams jól oldja meg a rábízott feladatot, a film mellékszereplői meglepően hiteltelenek, az részeget játszó Julianne Moore például szinte kínosan alakít. A tény, hogy a cselekmény zavaros, alapvetően nem róható fel az alkotásnak, hiszen Wright azzal az eszközzel igyekszik fenntartani az érdeklődést, hogy bizonytalanságban tartja a nézőt azzal kapcsolatban, valóság-e, amit látunk, vagy mi magunk is a főhős elméjének áldozatai vagyunk-e. Noha a zavarosság megvalósul, az érdeklődés fenntartása nem, ami a színészi felületességen túl azzal is magyarázható, hogy a film képi és hangi világa kizárólag a didaktikus félelemkeltésre összpontosít. Moore élettelibb jelenetét leszámítva (a játékidő elején) nincs meg a thrillerek működéséhez szükséges kétpólusú érzelmi világ.

Hiányzik a szorongást ellensúlyozó fellélegzés, így a néző rettegés-reléje nagyjából nagyjából a játékidő felénél kiég.

Adott pontokon, mint például a nő őrületét bemutató montázs esetén – különös tekintettel a csapjelenetre – a látvány annyira túlzó, hogy a filmnyelvi eszközök gyakorlatilag leválnak a történetről (ami némiképp visszaadja a könyvbe vetett hitünket) és üresen futnak tovább, egyenesen a vesztükbe. Ráadásul érezhető, hogy a készítők Hitchcock előtt szerettek volna tisztelegni ezekkel a megoldásokkal, de sajnos inkább kicsúfolni sikerült vele a nagy elődöt.

Mindent összevetve a Nő az ablakban tanulságos alkotás: a bevált recept alkalmazása és az ötletben vagy az alkotókban rejlő potenciál önmagában csak a ház falait tudja biztosítani, de az valódi, egyedi tartalom nélkül üres marad.

A film adatlapja a MAFAB-on