Nő–művész–anya: melyiket a három közül?

Az, hogy a művészeti szcénában időnként világok állnak szemben egymással, nem új keletű – a különböző iskolák és irányzatok képviselői egymás mellett vagy éppen egymás ellenében pozicionálják és definiálják saját magukat. Vannak ugyanakkor olyan viták, amelyek nem szakmai, hanem személyes aspektusból vonnak maguk után megkülönböztetéseket, mérlegre téve nőket és férfiakat, gyermekteleneket és gyereket nevelőket.

A konzervatív elvárások sokszor azt a képet festik, hogy az emberek – különösen, ha nők – akkor válnak a társadalom hasznos tagjaivá, ha gyereket vállalnak, azonban a művészek ezért adott esetben túl nagy árat fizetnek. Az ő családban való létezésük sok szempontból tabu, és a kritikusok szemében összeegyeztethetetlen a hivatásukkal, mintha csak létezne egy egyetemes identitás, amelynek alkotóként nem felel meg az, aki szülőként is szerepet vállal.

A nőművészek anyává válása a művészeti élet szereplői, intézményei szemében a mai napig mint „nehezítő tényező” jelenik meg, ami azonban nemcsak a karrierjüket befolyásolja negatívan, hanem a kultúránkra is hatással van.

A művészi létezés prekoncepciója

A művészek társadalomban betöltött szerepe és jelentősége függ az adott ország politikai, gazdasági, szociális közegétől, jelenlétüknek ugyanakkor kultúraformáló ereje van. A kortárs alkotók saját eszközeikkel képesek bemutatni azokat a témákat, amik a társadalom tagjait érintik, felszínre hozni különböző problematikákat, felhívni a figyelmet fontos ügyekre, és – noha ez nem jelenhet meg direkt elvárásként, de – hatással lehetnek a kollektív gondolkodásra és emlékezetre. Bár az, hogy a civil közönség mit gondol róluk, folyamatosan formálódik, valamelyest még mindig él az az elképzelés, hogy a művészlét magában foglal egyfajta titokzatosságot, megközelíthetetlenséget, amit sokszor inkább a külső „elvárások”, mintsem az alkotók hívják elő.

Azon túl, hogy az emberek a nagy művészeket korábban főként férfiként képzelték el, a közönségben a kapcsolataikról is meglehetősen szélsőséges kép volt a meghatározó. Hol a magányos elzárkózást, a kreativitás oltárán szinte mindent feláldozó életformát kötötték hozzájuk, hol pedig a bohém szórakozást és a szokványosnak nem mondható kalandokat, amik távol álltak a hétköznapiságtól. Bár az elmúlt évtizedekben lassan kezd változni ez a felfogás mind a befogadói, mind az alkotói oldalon, továbbra is helye van a feminista törekvéseknek, amelyek nemcsak a művészek körét szélesítik ki, de a témáikat is.

„Zavaró tényezők” és a munka–magánélet egyensúlya

Figyelemelterelés, fókuszvesztés, a kreatív energiák elfecsérlése – csak néhány azok közül a gyerekvállalás ellen szóló érvek közül, amelyeket a női művészek kapnak, ha anyaként szeretnének továbbra is alkotni. Az anyává válás sokak szemében egyet jelent az elhivatottság és a kvalitás megkérdőjelezésével, a születendő gyerek pedig mint akadály jelenik meg, aki a siker útjában áll. Mindezek nem kizárólag a férfivéleményt tükrözik – elég csak arra a 2016-os interjúra gondolni, amelyben Marina Abramović, a világ egyik legnagyobb elismeréssel bíró művésze, miután elárulta, hogy saját karrierje érdekében három abortusza volt, kifejtette, hogy szerinte bár vannak tehetséges női alkotók, ők azért nem lehetnek soha olyan sikeresek, mint a férfiak, mert nem képesek feláldozni a szerelmüket, a családjukat és a gyerekeiket a karrierjük érdekében. Abramović kijelentése nem kizárólag az anyasággal való összeegyeztethetetlenség feltételezése miatt váltott ki heves reakciókat, hanem azért is, mert ezzel egyúttal elutasította a tényt, hogy a patriarchális berendezkedés miatt a férfiak nemcsak a múltban dominálták a művészeti életet, de még a mai napig is sokszor nem egyenlő feltételekkel indul a két nem a pályán.

Míg a gyerekvállalás a női oldalról gyakran megkülönböztetést von maga után, addig ezzel a problémával a férfi művészek egyáltalán nem találkoznak.

Csak a legismertebbeknél maradva: vajon felvonja-e bárki a szemöldökét Ai Weiwei vagy Damien Hirst szülői szerepvállalása miatt, mérlegre tenné-e kreativitásukat?

Természetesen a gyerek születése megkövetel egyfajta életmódváltást, és rengeteg feladatot hoz magával, amelyekben az anyákra sokkal több hárul, mint az apákra, de a munka és a magánélet egyensúlya ezek mellett is megvalósulhat. Az elmúlt időszakban a világjárvány és a karanténok hatására számos család élte meg, hogy az iroda átmenetileg vagy végérvényesen az otthonokba költözött, és bár az új helyzet sokszor új megoldásokat kívánt, sok szakmában nem kérdőjelezték meg a hatékonyságot. A kreatív alkotófolyamat, a műtermi flow-élmény nem teljesen hasonlítható természetesen a hétköznapibb hivatásokhoz, de nem kevés olyan művészt találni, aki a család mellett is megteremti az alkotáshoz szükséges feltételeket.

A hétköznapi teendők teljes kizárása a legtöbb alkotó számára a gyerekvállalástól függetlenül is lehetetlen, legyen szó a projekthez kapcsolódó adminisztratív teendőkről vagy a személyes egzisztenciáról. Kizárólag a műveikből, az azok után járó kifizetésekből kevesen tudnak megélni, ráadásul a művészeti pályázatok és díjak leginkább az újabb alkotások létrejöttének feltételeit biztosítják, és egyébként is csak szűk körnek nyújtanak segítséget, szervezeti vagy mecénás támogatásról pedig szinte alig lehet beszélni. A művészek általában minimum egy, de jellemzően akár több különböző állást is vállalnak annak érdekében, hogy megteremtsék a feltételeit az alkotásnak: ezek a „figyelemelterelő” tevékenységek csak bizonyos esetekben kapcsolódnak legalább távolról a fő irányukhoz (pl. oktatás vagy alkalmazott művészet formájában), gyakrabban jelentenek például valamilyen szolgáltató iparágban lévő munkát, amelyre családtól függetlenül is szükségük van.

Az intézményi rendszerek sok esetben nem veszik figyelembe a művészek egzisztenciális vagy magánéleti helyzetét, ami az állami és a magánszektorra egyaránt jellemző.

Például egy kiállításon való részvételből bár természetesen a művész is sokat nyer reputáció és kapcsolatépítés szempontjából, sokszor ő lát a legkevesebb anyagi hasznot belőle, miközben a felmerülő költségek egy része is rá hárul. Ha gyereket nevelő alkotóról van szó, akkor további problémákkal is szembetalálhatja magát, így az elmúlt években egyre több helyen hívják fel ezekre a figyelmet, és fogalmaznak meg javaslatokat a változásra. Ide sorolható a kiállítások installálásakor jelentkező munka, az ehhez kapcsolódó gyerekfelügyelet megoldása, a különböző események, megnyitók időzítése, de az is, hogy gondolják újra a legtöbb rezidenciaprogram, pályázat és díj korhatárát, hogy azok a művészek is minél több lehetőséggel élhessenek, akiknek karrierje rövidebb vagy hosszabb időre szünetelni kényszerül a gyerekvállalás miatt.

Megváltozott perspektíva

Miközben az anyaság a művészettörténet egyik leggyakoribb témája, az elmúlt évszázadokban jellemzően férfiak alkotásai határozták meg azt, hogy miként láthatjuk az anyai létezést vagy az anya–gyerek közti kapcsolatot. A fogantatást, a várandósságot, az anyaság képét erősen befolyásolta a szakrális megközelítés és Szűz Mária archetípusa, így ehhez kapcsolódóan hosszú ideig a magasztosságot, az idilli békét és a mindenek feletti odaadást ábrázolták, miközben például az identitásbeli kérdések vagy akár a hétköznapibb aspektusok említés nélkül maradtak. A művek hiánya nemcsak a női művészek korábbi alulreprezentáltságával áll kapcsolatban, hanem azzal a széles körű tabusítással is, ami a test és lélek átalakulását érinti a gyerek születésekor és utána.

Az anyaságról szóló diskurzus változásához nagyban hozzájárultak az egyes női mozgalmak, amelyek felszínre hoztak konkrét problémákat, mint például a szülészeti erőszak vagy a gyermekágyi depresszió, illetve teret adtak olyan témáknak is, mint a szülő–gyerek kapcsolódási minták vagy a szülői öndefiníció és a személyiség alakulása. A médiában és a közösségi oldalakon való markánsabb megjelenésnek köszönhetően egyre inkább érezhető némi nyitottság, ami a művészek munkájára is hatással van.

A kortárs vizuális percepcióval együtt az ábrázolásmód is megváltozott. Az intézményesített anyaszerep helyett a személyes megélések és tapasztalatok váltak fontossá, amivel együtt jár az idealizált kép szándékos lerombolása és a valódi megmutatására való igény. Immár lehet lát(tat)ni a várandós testet a maga természetes valójában, ábrázolni a szülés, a szoptatás élményét, nem szokatlan beszélni a semmihez sem fogható, felemelő érzésekről, valamint a mindeközben jelentkező monotonitásról és magányról, miközben az anyaság számos más, nőket érintő feminista témát is magával hoz, például a láthatatlan munkát vagy a szabadidő kérdését. Az ezekkel a

témákkal foglalkozó művek jelentősége túlmutat a kiállítóterek falain, hiszen nemcsak a társadalmi viták vannak hatással a vizuális kultúrára, hanem ez fordítva is igaz: a művészek által láthatóvá tett hiteles kép alakíthatja a gondolkodást, elősegítheti a tabuk ledöntését.

Hazai példák az alkotások és kiállítások tükrében

Az anyaság az egyéni élethelyzetektől és művészi ambícióktól függően olykor csak rövidebb ciklusokban jelenik meg, máskor – tágabban vizsgálva a témát és a női szerepeket – visszatérő motívumként található meg az egyes alkotói pályákban. Az alábbi szubjektív válogatásban korábbi kiállításokon és az azokon szereplő munkákon keresztül rajzolódik ki néhány ezek közül.

A hagyományos női szerepek folytonos megkérdőjelezése, lerombolása és újraértelmezése jellemzi művészi attitűdjét Fajgerné Dudás Andreának, akinek nevét is egyfajta statementként olvashatjuk. A művészettörténetben jelentős életművet maguk után hagyó férfi(!) alkotók olyannyira beépültek a köztudatba, hogy megemlítve őket nincs szükség rá, hogy teljes nevüket használják, elég csak Leonardóra vagy Picassóra gondolni. Ezzel szemben ha valaki a férjezett nevét használja, ráadásul teszi ezt a régimódinak mondható „-né” utótaggal, azonnal determinálja, hogy valakihez – jelen esetben a férjéhez – képest határozzák meg. Fajgerné esetében ez egy tudatos fricska: rácáfolva a sztereotípiákra nem a neve ellenére, hanem azzal együtt vált a hazai kortárs feminista művészek egyik legmarkánsabb alkotójává. Műveiben saját testének adottságait zsigeri szinten, a szöveteivel, a zsírrétegeivel együtt mutatja be, és nyíltan vállalja magát a mai fogyasztói kultúra szépségideáljával szemben. Teste elfogadásának és „funkcionalitásának” kérdése végigkíséri életművét, bemutatva azokat az éveket, amikor sikertelenül próbált teherbe esni, majd a mesterséges megtermékenyítés, a várandósság megélését, de a szoptatásról is őszinte kitárulkozással beszél. Összesen huszonkilenc hónapot várt a fogantatásra, melyet a huszonkilencedik születésnapján 2014-ben egy performansszal ünnepelt meg: az acb Galériában rendezett kiállítása keretén belül a közönség által levágatta hosszú haját, amit a gyerekre vágyakozás ideje alatt növesztett. A performansz az anyaság beavatórituáléjaként is értelmezhető, a levágott hajból pedig később paróka készült egyfajta mementóként élete korábbi szakaszáról.

Hasonlóan nyers, naturalista módon közelít a nőiség kérdéséhez Kroó Anita, akinek idén májusban volt látható Monstrous Women című kiállítása az FKSE Stúdió Galériában. A művész legfrissebb festményeinek, grafikáinak központi eleme a női test, a női nemi szerv és az ezekhez kapcsolódó antropológiai, mitológiai és ikonográfiai jelentések. A szexualitás és a szülés aktusával kapcsolatban szembeállítja a mítoszokat a modern kori társadalom legitimált női szerepeivel. Az anyaságot több különböző aspektusból járja körül: az anyaméhben való létezés, az oda való visszavágyás mellett műveiben megjelenik az életet adó, önmagát reprodukáló ősi szellemiség, az állatias ösztön és a mindenek felett álló, isteni erővel bíró, bestiális nő képe. A műveket expresszív színek és formák, erős festői gesztusok jellemzik, felidézve a testnedveket és a vért, amelyeket – bár természetes velejárói a nőiségnek – ritkán mutatnak meg.

A női mítoszok megjelennek Tranker Kata műveiben is, egymásra építve az archaikus emlékeket, az antropológiai forrásokat és saját fantáziavilágát, így jutva el az emberi faj jelenkori szerepének újragondolásához. Tranker alkotásait az elmúlt években a legrangosabb hazai művészeti díjakkal is elismerték. 2019-ben azzal a munkájával került be a Leopold Bloom Art Award döntősei közé, amelyben a paleolit Vénusz-figurák eredetével, jelentőségével, illetve művészettörténeti pozicionálásával foglalkozik. Installációja részeként a minden változást elbíró női test előtt tisztelegve elkészítette saját Vénusz-parafrázisait, amelyeket a saját gyerekével használt sólisztgyurmából formált meg. 2021-ben az Esterházy Art Award három győztes művésze közé választotta a zsűri, a díjhoz kapcsolódó kiállításon pedig Az Anyatermészet dicsősége című munkájával vett részt. Ebben is megjelenik az utalás az ősi mítoszokra és az anyák földöntúli, éltető erejére: szobrában az ókori szimbólum, a Romulus és Remus ikerpárt tápláló anyafarkas alakja tűnik fel. A megvalósításban maradt az egyszerű anyagoknál, papírmasszát, követ, homokot, fát használt.

Az anyasághoz hagyományosan hozzákapcsolódik az otthon melegének megteremtése: legtöbbször az anyák azok, akik fenntartják a család békéjét, és a gyerek ellátása is elsődlegesen az ő feladatuk. Az ezekkel kapcsolatos elvárások nem sok „hibázási lehetőséget” engednek, a környezet pedig általában nagy nyomást helyez a nőkre ezekkel kapcsolatban. Ezt az érzést dolgozta fel Horváth Lóczi Judit Try to Be a Good Mother és a Bad Hair Years című sorozataiban, műveiből pedig a Faur Zsófi Galériában nyílt önálló kiállítása 2019-ben. Absztrakt munkái egyik részének központi eleme a ház, amely szimbolizálja az otthont, más alkotásaiban pedig a geometrikus formák segítségével fejezi ki az anyákra nehezedő terheket. Korábban a KO-nak adott interjújában elmondta, hogy a háztartásbeli szerep és a gyerekeivel való közös rajzolás hogyan vitte közel képei alapmotívumához: „Én is elkezdtem a szokotthoz képest felszabadultabb stílusban grafikákat készíteni, ehhez pedig a ház motívumát használtam fel, ami nagyon bevésődött ott a fejembe. Felerősödött bennem a hérai, női tudat, hogy én vagyok a család összetartója, a tűzhely őrzője, aki enni ad a gyerekeknek, aki óvja őket, aki figyel az egészségükre, öltözteti őket. Ugyanakkor ott volt bennem egyfajta elvágyódás is, hogy szeretnék alkotni, szeretnék magamban gondolkodni. Folyamatos tipródást jelentett megtalálnom az egyensúlyt.”

Amennyire inspiratív az anyává válás, annyira erősen hathat a gyerek utáni vágyakozás és a sikertelen fogantatás is a művészek munkáira. Bár látszik némi változás, a mai napig tabunak számít a meddőség, a mögötte rejlő betegségekről, kezelésekről, a fizikai és a lelki megpróbáltatásokról való hallgatás pedig elmagányosítják azokat, akik ezzel küzdenek. Ezért is van nagy jelentősége, ha egy művész felvállalja saját történetét, és megörökíti tapasztalását az alkotásaiban. Mayer Éva több munkájában foglalkozik saját betegségével, az endometriózissal, a gyerek utáni vágyával, illetve a hasonló sorsú nők történeteivel. Gyakran használ különböző szimbólumokat, legutóbb a Molnár Ani Galériában rendezett, önálló tárlatára harminckét méhsejtre emlékeztető hexagonkeretet készített, amikbe a különböző képeken túl olyan szövegek kerültek, amelyeket a meddőséggel küzdő nőktől gyűjtött.

Mind a személyes diskurzusokban, mind a művészeti alkotásokban kevés említés esik arról, hogy miként a fogantatásban és gyerekvállalásban, úgy a meddőség feldolgozásában is van egy férfioldal, hiszen ezt legtöbbször ketten élik át. Mayer Éva szintén művész párjával, Majoros Áron Zsolttal 2018-ban készített helyspecifikus installációt erről a komáromi Limes Galériában. A korábban templomként funkcionáló térben kilenc kis bölcsőt helyeztek el, amelyek a reményt szimbolizálva világítottak, és utaltak a várandósság kilenc hónapja alatt végbemenő magzati fejlődésre. Körülöttük a teret olyan hallható és írott szövegekkel töltötték meg, amelyek szintén a betegséggel küzdő nőktől származtak: többek közt azt kérdezték tőlük, hogy mit éreztek, amikor megtudták, hogy talán soha nem lehet gyerekük, illetve mi adott erőt a trauma feldolgozásához.

Ezen cikk írása közben nyílt meg, és július 29-ig látogatható a Deák Erika Galériában a Jelenlétem evidens című csoportos kiállítás Oltai Kata kurátor rendezésében. A beválogatott hazai és külföldi művészek munkái az anyaság azon későbbi, érettebb szakaszát mutatják meg, amely már túl van a fogantatás, várandósság, szülés és gyermekágy fázisán, és a kialakult új identitás kérdéseit feszegeti, amivel immár hosszabb távra kell berendezkedni. Az anyává válás nemcsak az egyén saját magával való viszonyát változtatja meg, hanem a körülötte lévő világét is – adott esetben azt is, ahogy saját anyját látja. Az anyaság állandó egyensúlyozás az önzetlenség és az önazonosság közt, miközben számos pozitív és negatív érzést kell megélni, amit a kiállított művek különböző módokon mutatnak be. A galéria YouTube-csatornáján elérhető a kiállító művészek egy részével néhány videointerjú, amelyekben saját munkáikról, azok hátteréről beszélnek.

Ahogyan az említett példákból kirajzolódik,

a nőiséggel, anyasággal való foglalkozás a sztereotípiákkal szemben nem „anyukás” téma a „babázásról”, hanem a kortárs művészeti jelenléten belül az egyik legbátrabb kiállás.

A feminista törekvések és a női alkotók ledöntik a tabukat, szembemennek a stigmákkal, és határozott állításokat tesznek saját élethelyzetükre és a társadalmi közegre vonatkoztatva is. Itt lenne az ideje, hogy többé ne legyen kérdés sem a művészeti kánonban való pozíciójuk, sem egyéni megítélésük azoknak, akik alkotóként vállalják az anyaszerepet.