Egy kibelezett birodalom üregében – kritika A nomádok földje című filmről

Orientációs pontokat nélkülöző bolyongás, törmelékes, röpke pillanatokból álló narratíva: A nomádok földje a rendező korábbi munkájához, A rodeóshoz hasonlóan a kanonizált cselekményszövés ellenében halad. Mindkét mű kiábrándultságot sugalló road movie-ként működik. A rodeós ifjú antihőse és A nomádok földje hatvanas főszereplője hiába mennek egyik helyről a másikra, folyton az otthontalanságot tapasztalják meg. A pekingi születésűként az USA áldatlan állapotaival foglalkozó Zhao a Hollywoodi Reneszánsz egyik fő, minimalista csapásirányát tartja szem előtt, mely vonulatot ötven éve Monte Hellman (A vadászat, Kétsávos országút) képviselte, ma pedig többek között Kelly Reichardt (Meek’s Cutoff, First Cow) viszi tovább. Vadregényes romantika helyett illúziómentes vándorlást mutat meg a rendező, a road movie-n kívül a westernek hódító telepesfelfogása is gellert kap.

A nomádok földje címfigurái, az egykori területfoglalók sokadik generációs leszármazottai 21. századi átlagemberekként intenek búcsút a régi mítosznak, és próbálnak egyre viharvertebben helytállni a körülöttük összeomló csillagos-sávos nemzetben.

A saját hazájukban már boldogulni képtelenek nem lelik az ígéret földjét.

Rozzant, mégis bizakodó tekinteteken időzés, rengeteget eláruló nagytotálok, olykor sallangmentes epizódok: Zhao biztos kézzel fogja össze a stilizált és a talajközeli szakaszokat, vizsgálódása pedig elsősorban karakterorientált, ám közben a társadalomkritikai mondanivalót sem maszatolja el. A történet középpontjában a Frances McDormand által hibátlanul játszott Fern áll. Miután a gazdasági recesszió következtében több mint nyolcvan év után bezárt a munkahelye, a nő egy furgonban rója a középnyugati utakat – vagyis a rendező látszólag feminista perspektívát érvényesítene, ám ennél többről van szó.

Zhao egyetemes történetet mutat be magányról, helytállásról, a legkilátástalanabb percekben feltámadó szeretetről – A nomádok földje szilánkos passzusaiban úttalanul kóválygó vándormadarak számolnak be kívülrekedtségük okairól.

Igaz, ennek ábrázolása néhol problémás. Gyakran kapunk beszélő fejeket, nyíltan közölt szentenciákat, vagyis A nomádok földje olykor kimond, és nem bemutat. Ludovico Einaudi zenéje egyszer tolakodó, másszor kifejező, a rendező pedig sokszor egyenesen kibeszél a nézőhöz, nem pedig gondolkodásra vagy empatikus beleélésre ösztönzi. Verset mond a főszereplő és egy fiatal nincstelen, majd hosszadalmas mondatok fárasztanak egy idős nő balsorsáról – e pontokon Zhao csaknem szappanoperai panelekkel él. Az örömünk viszont annál nagyobb, amikor az alkotók poétikus vagy eszköztelen képekből csiholnak mágiát. Patakban mozgó lábfejet veszünk észre, régi ruhadarab simul egy hallgatag, könnyes archoz: a rendező állandó operatőre, Joshua James Richards e rövid pillanatképekkel döbbent rá, miről kíván szólni a mozi.

Fern és sorstársai a semmibe tartanak, mégis helytállnak, ugyanis barátságuk, összefogásuk jelenti emberségük, méltóságuk utolsó csíráját.

Ha széthúznának, élőhalottként kószálhatnának Amerika üres gyárakkal teli, romos belsejében.

Zhao áttekintése azonban mindvégig Fernre összpontosít. Igazi túlélőt ismerünk meg benne, aki családi viszonyok kialakítására, letelepedésre mégsem képes. Rokonaival nem jön ki, illetve a rutinos karakterszínész, David Strathairn alakította munkatárshoz – aki az egyetlen profi szerepformáló McDormand mellett – is nehezen alkalmazkodik. A nomádok földje főalakja így a vadnyugati sztorik revizionista antitéziseként visszafojtott érzelmeivel és a folyamatos létbizonytalansággal vívja a legnagyobb párbajt, némileg hasonlóan a szintén McDormand főszereplésével készült Három óriásplakát Ebbing határábanhoz, amely vitriolos bosszúdrámaként figyelt oda a tradíciók darabokra hullására. A rodeós után ismét amatőr szereplőket (például az önmagát játszó, YouTube-on is aktív közösségszervező Bob Wellst) mozgató road movie-jában a szerző súlyos antikapitalista nézeteket fogalmaz meg. Zakatol a gazdaság, ám ennek a benne dolgozók isszák meg a levét: az Amazon csomagolóüzemében dolgozó Fernre monstrumként nehezedik a konglomerátum fémszürke homlokzata – miközben a cég könyveket, játékokat, ruhaneműket postáz a jómódúaknak, a javakat előállítók a szabad ég alatti végtelen pusztában ébrednek. Egyszerre hívogatóan és barátságtalanul terülnek el a középnyugati rozsdaövezet hegyei, szántóföldjei, porban fuldoklói.

A nomádok földjében az iparosított és a rusztikus táj is a kihalás fájdalmát nyögi: oda a western, az amerikai tőkeszemlélet, hovatovább az alkotmányba foglalt boldogságkeresés ideológiája.

Világos, hogy Zhao miért a Terrence Malick-féle Az új világ atmoszféráját definiálta sorvezetőként egy pár évvel korábbi interjúban. Ám akkor sem tévedünk, ha az Érik a gyümölcs, netán Cormac McCarthy Határvidék -trilógiájának (Vad lovak, Átkelés, A síkság városai), sőt a már-már hajléktalanként sodródók révén Agnès Varda dokumentarista játék- vagy dokumentumfilmjeinek ( Sem fedél, sem törvény, A guberálók és én) lenyomatát vesszük észre.

Kiszenvedett az amerikai birodalom (Fern egykori otthona a nevadai Empire szellemvárosában található), a töretlen hit azonban nem.

A nomádok földje legfontosabb állítása szerint hiába vész az ismeretlenbe az utolsó utazás, és kérdőjeleződik meg vele együtt az amerikai sikermondák cselekvőképessége, menni kell, nem feladni.

Zhao mindezt vizuálisan, így bőr alá fészkelt hitelességgel mondja ki. A kínai rendező – noha állítja, hogy önként jelentkezett a feladatra, és beleszólhat az Örökkévalók című következő nagy szuperhősfilm forgatókönyvébe – még egyszer, utoljára szolidaritást vállal a nincstelenekkel, mielőtt az USA teteméből a Marvel-birodalom szalagmelósai közé tenné át székhelyét.