Ha nélküled, akkor is veled – kritika a Normális emberek című sorozatról

A készítőknek dönteniük kell, hogy milyen módon szeretnék adaptálni az eredeti művet. Minél pontosabban kövessék és vigyék filmre a narratívát, vagy értelmezzék azt újra, és a saját gondolataiknak megfelelően interpretálják az alapanyagot? A megoldás talán valahol a kettő között van. Míg a szolgai ragaszkodás esetén gyakran nem beszélhetünk sok hozzáadott értékről, úgy a forrástól teljesen eltartó végeredmény felvetheti a kérdést, hogy mi szükség volt egyáltalán az eredeti műre.

A Normális emberek sorozatverziója minden szempontból a jó utat választja.

Sally Rooney 2018-as bestsellerének jogaira hamar lecsaptak, a Hulu a BBC-vel együttműködve ültette át a regényt tizenkét húszperces epizódra. A szerelmi történetébe ágyazott coming-of-age sztorit mindkét fél oldaláról elmesélik a készítők. A kiindulási pont csavar egyet a már jól ismert „a lúzer srác beleszeret a gimi legnépszerűbb csajába” toposzon: itt a jómódú lány a kívülálló, aki nem tud beilleszkedni a közösségbe. A fiú ezzel szemben a focicsapat sztárja, jól tanul, és a tanároktól a diákokig mindenki kedveli. Marianne és Connell tehát két külön világból érkezik, az egyetlen kapocs köztük a fiú édesanyja, aki Marianne-ék házát takarítja. Itt alakul ki a kezdeti kölcsönös szimpátia, és pár perces beszélgetéseikből szép lassan szoros, országokon is átívelő kötelék alakul.

A sorozat, akárcsak a könyv, a két főhősre koncentrál. A mellékszereplők csak pillanatokra kerülnek a figyelem középpontjába, azonban az ő jelenlétüknek mindig komoly súlya van, legyen szó a szülőséget különbözőképp értelmező két anyáról vagy Marianne erőszakos bátyjának feltűnéséről.

Bár a casting terén az ő esetükben sem hibáztak a készítők, igazán nagyot a szerelmespárral húztak.

Felismerték a legfontosabb szempontot, azaz hogy a főszereplők közti kémiát kik tudják a legjobban visszaadni. Így történhetett, hogy két „ismeretlen” színészre esett a választásuk – Paul Mescal esetében ez olyannyira igaz, hogy ez volt az első komolyabb szerepe –, döntésüket pedig a végeredmény igazolta. Mescal és a Marianne-t alakító Daisy-Edgar Jones között szinte tapintható a feszültség, amely átitat minden jelenetet, függetlenül attól, hogy a szereplők csak váltanak két szót az iskola folyosóján, vagy épp az egyikük szüzességének elvesztését látjuk.

Itt kell megjegyeznünk, hogy a sorozatban nagyon fontosak a szexjelenetek. A regényt áthatja egy végtelenül intim hangulat, amitől néha már-már kellemetlenül érzi magát az olvasó, mintha nekünk ezt már nem is illene tudnunk.

Főhőseink pedig fiatalok és szerelmesek. Akik szexelnek is. Sokat.

Azonban ahogy a könyvben, úgy a sorozatban sem öncélúak ezek a szekvenciák, az aktusok előtti vagy utáni párbeszédek pedig szinte egytől egyig a széria apró csúcspontjai.

A regény nagy erénye, hogy mindkét oldalt egyenlő súllyal mutatja be, méghozzá úgy, hogy az olvasó nem tud vagy legalábbis nem is akar egyik karakter pártjára sem állni – pedig Marianne és Connell viharos kapcsolatát követve erre sokszor lenne alkalom. A sorozat ebből a szempontból is hűen visszaadja ezeket az arányokat. Az évad első felében ugyan úgy tűnik, hogy Marianne – nem kis részben Daisy Edgar-Jones lenyűgöző alakításának köszönhetően – ellopja a show-t, de szerencsére a későbbi epizódokban Connell és az őt megformáló Paul Mescal felnő mellé, sőt, a nyolcadik részben nyújtott színészi teljesítménye biztos, hogy sokáig a nézővel marad majd (Mescal egyébként a szerepért Emmy -jelölést is kapott).

A sorozat másik nagy erőssége, amit a könyv olvasójaként lehet különösen értékelni, hogy az alkotók kiváló érzékkel válogattak ki jeleneteket a forrásműből. Ráéreztek arra, mit kell megmutatniuk ahhoz, hogy közvetíteni tudják azt az érzelmi hullámvasutat, amit a könyv, ennek megfelelően pedig olyan történetszálakat hagytak ki az adaptálás során, amelyek nem veszélyeztetik az anyag egységességét. Persze ebben segítségükre volt, hogy a sorozatformátum alapvetően hálásabb, mivel több teret ad a kibontakozásra, mint például egy film.

Önmagában azonban egy adaptáció nem lenne csak attól jó, hogy jó színészekkel, jó rendezéssel egy az egyben megfilmesítik a regényt. A készítők, bár alapvetően hűek maradtak a történethez, bátran nyúltak bele, ha szükségét érezték.

Sally Rooney egyébként aktívan közreműködött társ-forgatókönyvíróként a sorozatban, így lehetősége volt arra, hogy tovább polírozza a már amúgy is kiemelkedő művét.

A történettől való eltérésen túl pedig remekül találta meg az egyensúlyt a két karakter narratívája között. Az egész sorozat nagyon kellemes ütemben hömpölyög, amibe a néző kényelmesen belehelyezkedik, hogy aztán a hullámok újra és újra átcsapjanak a feje felett, amíg a fináléhoz nem ér.

A Normális emberek 2020 egyik kiemelkedő darabja, amely jó eséllyel ott lesz sok év végi toplistán – teljesen megérdemelten, ugyanis sikerült neki az, ami az adaptációk esetében igen ritka: mind a könyv rajongói, mind a Marienne és Connell történetét először megismerő nézők ugyanolyan elégedetten állhatnak fel a képernyők elől.