Mit ér az ember növények nélkül? – Kritika a Budapest Galéria kiállításáról

Az elmúlt időszakban nagyot változott az, ahogy a növényekről gondolkodunk. Az emberek otthona „kizöldült”, és ehhez kapcsolódóan aktív közösségek jöttek létre, melyekben megvitathatják tapasztalataikat. Az érzelmi elköteleződést jól mutatja, hogy – különösen az Y generáció tagjai közt – elterjedt egy újfajta szóhasználat, ami az önazonosítást is meghatározza: sokan hívják magukat növényszülőknek, akik miután örökbe fogadtak egy cserepes családtagot, büszke növénymamaként osztják meg a legújabb hajtásokat, és aggódva keresik, hogyan tehetik zöld kedvencüket még inkább boldoggá.

A Budapest Galériában látható Növények országa című kiállítás koncepciójából kiderül, hogy a kurátoroknak ennek az újfajta gondoskodásnak a megjelenése adta a kiindulópontot, illetve annak kutatása, hogy – mint írják – „a törődés hogyan terjedhet ki a körülöttünk lévő nem-emberi világra”.

A világjárvány miatt az emberek elkezdtek olyan új szokásokat kiépíteni, melyek pozitív hatással vannak saját mentális egészségükre, ugyanakkor a környezetünk iránti fokozott érdeklődés korábban indult,

hiszen a klímaválság már ezt megelőzően is egyre hangsúlyosabbá tette, hogy ezzel foglalkoznunk kell. Az itt látható művek az elmúlt években készültek, a kiállított művészek pedig különböző szempontokból járják körül a növényekhez való viszonyunkat, amelyek túlmutatnak a lezárásokon és a karanténokon.

Elgondolkodtató történelmi felvetésekkel indít a kiállítás, rávilágítva, hogy a természetbe való beavatkozás, annak öncélú felhasználása milyen hosszú távú hatással lehet napjainkra, sőt a jövőnkre is. Többéves kutatások eredményeit láthatjuk itt, megjelenítve a gyarmatosítás témáját a cseh Marta Fišerová Cwiklinski és a svájci származású Uriel Orlow munkáiban, amelyeket bár külön terekben helyeztek el, mégis izgalmasan kapcsoltak össze a kurátorok, bemutatva az egzotikus növényvilág „hasznosításának” európai és afrikai gyakorlatát.

Cwiklinski megidézi szülővárosának 19. századi arisztokratáját, aki szinte teljes vagyonát arra áldozta, hogy létrehozzon egy mesterséges paradicsomi kertet, azonban telhetetlensége végül csődbe vitte – kénytelen volt mindenét eladni, és később a növényvilág is elpusztult. A negyedik üvegház című installáció részleteiben rekonstruálja a korábbi kertet: megtalálható benne egy virágágyás, amelyben elhagyatottan fekszenek antik szobrok és használati tárgyak remake-jei, herbáriumok növényeire emlékeztető textilprintek és egy perzsaszőnyegre utaló tárgy is.

Orlow a gyarmatosítás és a kapitalizmus afrikai gyógynövényekre vonatkoztatott hatását kutatja. Miközben a nyugati orvoslás sokáig elutasította az alternatív gyógyítást, az utóbbi években a fogyasztói társadalmakban megnőtt iránta az érdeklődés, ami hatással van a gyógynövények hasznosítására is. A kérdés az, hogy vajon mennyire zsákmányolja ki az afrikai közösségek tudását, erőforrását mindez, és mi marad meg a növények spirituális jelentéséből. Orlow Muthi című munkája (az elnevezés orvoslást jelent Dél-Afrikában) videóban mutatja be a gyógynövényekkel foglalkozó közösségeket, a termelőktől a gyárakban dolgozókig.

A galéria földszintjén, a kiállítás első részének legintimebb terébe kerültek Nona Inescu művei, és ez a lehető legjobb dolog, ami történhetett velük. Mintha csak egy képzeletbeli világba csöppennénk: a lesötétített teret morajló, atmoszferikus zene tölti meg, a lábunk előtt fekvő acélszobrok óriás tündérrózsaleveleket formáznak hatalmas vízcseppekkel, mögéjük pedig a művész videomunkáját vetítik ki, melyben hol a vízililiomok ringatózása, hol a mindent behálózó, víz alatti gyökérzetük látható, időnként pedig feltűnik egy sellőszerű lény is. Inescu Vízinövények című munkája viszi magával a nézőt, jó vele alámerülni. A víz látványa egyfajta misztikus, meditatív hangulatot áraszt, a növények különleges erejét pedig kiemeli a falon elhelyezett maja imádság, amit egykor a vízililiom gyógyító hatásáért mondtak kelések kezelésére.

Az emeletre érve az első teremben a szobanövények abszolút favoritja, a Monstera deliciosa, vagyis a könnyezőpálma került a fókuszba, melynek a falon látható különböző elnevezései utalnak nemzetközi népszerűségére. A növény szinte státuszszimbólummá vált a közelmúltban: emeli az otthoni „szobakertek” rangját, ráadásul napjaink ornamentikájának gyakori motívuma, a legkülönbözőbb tárgyakban fedezhetjük fel.

Saját Monstera deliciosához mond érzelmes, de olykor humoros monológot Sergio Rojas Chaves Mi kell hozzá? (Hogy elnyerjem a szerelmed) című videójában, ami a kiállítás egyik legbensőségesebb munkája. Növények és emberek kapcsolatának új mélységét ismerhetjük meg: a Costa Rica-i származású művésznek a könnyezőpálma szülőhelyének dzsungeljeit juttatja eszébe, és egyszerre ébreszt benne honvágyat, hozza elő belőle a gyerekkori emlékeket, illetve érzékelteti számára a bevándorlók elszigeteltségét. Innen nézve felületesnek tűnik a hype, ami például a közösségimédia-felületeken is látható a növénnyel kapcsolatban, ha rákeresünk a #monsteradeliciosa hashtagre – Sergio Rojas Chaves némi iróniával emlékezik meg erről is.

Az említett alkotások mellett természetesen szerepelnek a kiállítások olyan művek is, amelyek közvetlenebb kapcsolatban állnak a pandémia miatti szorongással, illetve az ezt valahogy enyhítő mentális jólét megteremtésével. Máté Dániel a koronavírus-járvány első hulláma alatt kezdte meg Mindennapi konstellációk című fotósorozatát, és mivel ekkoriban indult szobanövényeinek gyűjtése, gondozása, szaporítása, idővel képei kreált kompozícióinak gyakori elemei lettek. Mihályi Barbara a természetbe való – akár csak egészen rövid ideig tartó – kivonulást, lelassulást és megállást gyakorolta a járvány idején, Semmittevés című videója jeleneteit pedig olyan pillanatokból vágta össze, mint amikor például csak megállt pár másodpercre az utcán egy-egy fa mellett, a vízparton néhány lélegzet erejéig vagy hatalmas pálmalevelek közt a szabadban. Kevésbé szorosan kapcsolódik a pandémiához, mégis az előzőkhez hasonlóan egyfajta kiútkeresés jellemzi Gosztola Kitti és Pálinkás Bence György Vad kert utópia című projektjét, amelyről egy videó látható Ember Sári operatőri közreműködésével. A művészpáros azokat a fajokat kutatja, melyek a jövőbeli világunk szempontjából fontos szerepet tölthetnek be az önfenntartásunkban, legyen szó élelemről vagy lakóhelyünkről.

Érdemes megemlíteni, hogy a kiállítás nemzetközi kontextusát szem előtt tartva a kurátorok fele-fele arányban válogattak hazai és más országok művészei közül, akiknek művei nemcsak témáikban sokszínűek, hanem a bemutatott technikák tekintetében is: festmények (Kárándi Mónika), kollázsok (David Eisl), fotók, installációk is láthatók a tárlaton, viszont ezek mellett

kiemelkedők a videós munkák, amelyek összetett, ugyanakkor személyes üzeneteikkel egytől egyig képesek beszippantani a látogatót.

Bár a kiállított anyag nem túl nagy, ezek azok az alkotások, amelyek miatt ajánlott több időt szánni a látogatásra. A koncepciót tekintve a tárlat alkalmas lehet arra is, hogy olyan új közönséget vonzzon, amely korábban nem járt a galériában – ezt a törekvést mutatja például az is, hogy a Múzeumok Éjszakáján a lelkes növénynevelőknek csereprogramot szerveztek, ahol a zöld kedvencek lelhettek új gazdára. A kortárs képzőművészetben kevésbé jártasaknak sem kell elveszve érezniük magukat, ugyanis az egyes munkák több esetben gazdag leírást és kiegészítőszövegeket kaptak az alkotók által is, de a kiállítás szervezői ugyancsak készítettek magyar és angol nyelvű ismertetőt, amely ingyenesen elvehető.

Ahogyan a természethez való kapcsolódás számos példáját végignézzük, hiányérzetet csak az hagy maga után, hogy a white cube térben nem kaphatott helyet legalább egy-egy élő pálmaféle, kaktusz vagy pozsgás – bár érthető a letisztultság, aminek helye van a kortárs kiállítótérben, mégis némi nosztalgia ébredhet azok után az idők után, amikor műtárgyak és szobanövények jól megfértek egymás mellett.

Az viszont bizonyos, hogy a kiállítás végére érve így is újragondoljuk saját kapcsolatunkat a növényekhez, és azt, hogy vajon hová soroljuk magunkat hozzájuk képest. Jelenleg úgy tűnik, hogy nekünk nagyobb szükségünk van a növényekre, mint nekik ránk – és ez talán jobban igaz, mint valaha.