A nap, amely nem érhet véget – kritika Nyerges Gábor Ádám Mire ez a nap véget ér című kötetéről

A fő színhely a Világlegjobb gimnázium Budapesten – és az Osztály, a maga megszemélyesített egységében, melynek tagjai (többek között Szilvi, a naiv jó csaj; a szendvicset zabáló örök bunkó, Cilke; az agyatlan sportoló, Bödön; valamint Fostóni) próbálnak helytállni a 2000-es évek néhol szürke, máskor drámai mindennapjaiban, melyekbe a kötet húsz, önálló címmel ellátott fejezete betekintést nyújt. Randira mennek, zenekart alapítanak, Nationalt és Padödőt énekelnek, témazárót írnak kémiából, miközben olyan események éreztetik egyre inkább a hatásukat, amelyek nemcsak egy iskolaközösség, hanem a felnőtt társadalom öntudatán is nyomot hagynak: mint például egy kedélyeket felborzoló zaklatási ügy.

Az Osztályt gyakorlatilag egy civilizált Legyek Ura-társadalomhoz hasonlíthatnánk a felnőttektől elhagyatva, a serdülőkor minden gyermeki naivitásával, de a világ politikai, származásbeli és történelmi ügyeire is rákérdezni igyekvő felnőtt meglátásaival. Tagjai közül néhányan nagyobb figyelmet kapnak, hosszabb-rövidebb időre a narrátor átveszi a szólamaikat, és esetenként például a szorongó jó tanuló, „Görcsegér” (Kati) vagy Kuka, a saját sorsán is kényszeresen nevető, szótlan fiú nyelvén szólal meg.

És itt van persze Sziránó, az örök romantikus, a nagybetűs szenvedő szerkezet, aki „génhulladék” feliratú pólóban jár iskolába, és éjt nappallá téve írja verses leveleit a szerelemről, megbántottságról és önérzetről.

Ezzel a szereplői tudatok közötti váltakozással függ össze az is, hogy a regény általában a szabad függő beszéd megoldásával él, azaz a narrátor megnyilatkozásait jellemzően elkeveri a főbb karakterek beszédmódjával, sőt esetenként párbeszédbe is lép ezekkel a szólamokkal. Reflektál rájuk, ahogyan a megszólalások kiindulópontjának elmozdulásaira és az adott szituációra is, miközben mindentudó elbeszélőként a szereplők belső történéseiről szintén tud és tudósít. Sziránóval a könyv kiemelten foglalkozik – ő az, akinek belső monológjaira és megfigyeléseire a narrátor szisztematikusan visszatér: egyfajta érzelmi nagyítóként szórja szét benyomásait és tudatalattijában végbemenő változásait, valamint egészében Sziránó kritikus szemszögén keresztül vizsgálja a történeteket, vagy mond tesztoszterontól fűtött ítéletet lányokról, fiúkról és a felnőttekről.

Pont a mindentudó narrátor és a szabad függő beszéd miatt érdekes megfigyelni, hogy az Osztály tanulói (így, tulajdonnévként használva) a még hiányos tudásukat, nehezen kifejezhető érzéseiket hogyan igyekeznek nyelviesíteni. Néhol a tananyag egyes részeivel pótolják életkorukból következő élettapasztalataik hiányosságait, így egy-egy tantárgy kifejezései is beépülnek a regény nyelvi szövetébe, nem függetlenül attól, hogy a narrátor éppen kinek a szólamát közelíti a sajátjához. Ez Sziránó esetében az irodalmi, már-már archaikus nyelvi kifejezések ütköztetését jelenti a szlenggel, ami az egyik leggyakoribb humorforrás a regényben, akárcsak Fostóni monológjai, amelyek során a szereplő Coulomb törvényének segítségével gondolkodik az áhított nőről. Ugyanakkor ezek a törekvések arra is felhívják a figyelmet, hogy a középiskola és az ott tanultak a világ és a tanulók közötti kifejezőeszközként is érthetők, amelyek egyaránt kínálhatnak értelmezői közeget, vagy válhatnak a tanulókban jóvátehetetlenül nyomot hagyó ősszorongássá.

Az egész regény két világ ütköztetésére, pontosabban a gyermeki ártatlanság és a felnőttek valóságának különbségére, a köztük lévő áthidalhatatlan távolság kiábrándító tapasztalatára épül.

A végtelen önironikusság, a másokkal szembeni megértetlenség és egyfajta lemondás az önmagukkal kapcsolatos elvárásaikról – a regényben a felnövés folyamata elkerülhetetlenül ezt eredményezi. Így a humoros részek sokszor inkább tragikomédiába fordulnak, hiszen a tipikus, hétköznapi tinédzserproblémákat felsorakoztató elbeszélések hirtelen súlyos, megbélyegző nehézségek jellemzésébe, belső vívódásokba csapnak át, és ez a folyamat fordítva is igaz.

A fejezetek számos, kiragadott és megnyújtott jelenetből állnak. Néhányuk bensőségesebb, témájában is eltér, dőlt betűkkel szedett. A normál szedésűekben egy jóval csapongóbb, önmagát egyfolytában a szereplőihez képest pozícionáló, nyelvi kifejezésmódjában is bizonytalan, az élet közhelyeiért időről időre szabadkozó narrátor szólal meg, aki sokszor az adott karakter nyelvén beszél, míg a higgadtabb, líraibb stílusú kurzívak letisztultabb hangnemben vázolják fel a karakterek jövőbeli sorsát. Ezek a regény legerősebb fejezetei: nemcsak megszólalásmódjukkal zökkentenek ki a középiskola keretei közül, de a perspektívát is kitágítják, így az olvasó a szereplők életének későbbi szakaszairól is szerezhet információkat, vagyis Nyerges voltaképpen ezzel a megoldással kinyújtja a regényidőt.

A nyújtás egyébként tágabban, a regény leírásainak eljárásmódjaként is érthető, hiszen a figyelem időnként kimerevít bizonyos arckifejezéseket, kameraként közelít egy-egy megállított, legördülő gesztushoz, kimerítően jellemzi őket, sőt akár külön történetet kerít egy női szemöldöknek, egy öreg férfi bokának vagy egy szigorú pillantásnak. A leírások általában szellemesen működnek, néhol viszont vontatottak, nehézkessé válik az olvasásuk, ami hatására a cselekményről átkerül a hangsúly az elbeszélő nyelvi gesztusaira – végeredményben pedig nehezebben bontakozik ki az adott jelenet tetőpontja, és ez egyfajta belső feszültséghez, kiegyensúlyozatlansághoz vezet.

Az általános tinédzserkori problémák között a regényben nagy szerepet kapnak a 2000-es évek domináns politikai nézeteivel, társadalmi kérdéseivel kapcsolatos témák, azok – eleinte passzív – szemlélése, megjelenése egy fiatal felnőtt elméjében. Szóba kerül például Gyurcsány Ferenc és a 2004-es népszavazás, valamint a kötetet egyik gyújtópontja, az enyhén alkoholista, ferde hajlamú, rasszista Szurkó Szabolcs történelemtanár révén Horthy Miklós és a kisebbségi kérdések is. Az említett tanár azért is hangsúlyos, mert aktívan politizál az iskolában, rendre beleszövi saját, szélsőséges meglátásait a tananyagba, majd úgy adja elő, mint egy táncdalénekes a kabaréműsorban – Szurkó Szabolcs a regény egy pontján valóban előad egy kvázi táncdalénekesi produkciót egy televíziós csatornán, illetve tanítási – vagy inkább előadásmódjának – teatralitására a narrátor többször felhívja a figyelmet, amelynek kettőssége egy minden tekintetben bizarr személyiséget és ezáltal egy komplex problémakört von be a képbe.

A Mire ez a nap véget ér című regény egy nosztalgikus és ismerős közeget tár elénk annak minden előnyével és hátrányával.

Bár a mű tartalmi kiegyensúlyozottságát néhol megbontják és nehézkessé teszik a leírások, illetve az egymásra torlódó nézőpontváltások, összességében egy átgondoltan felépített, a felnőtté válás hullámvölgyeit érzékletesen bemutató kötet lett Nyerges Gábor Ádám új könyve. Kreatív munkára ösztönzi az olvasóját többek között azzal is, hogy nem tuszkol be minket a nosztalgiavonat szűkös üléseire, hanem nyelvi megoldásaival és narratív eljárásaival arra ösztönöz, hogy ki-ki feltegye magának a kérdést, hogy ő maga mit és hogyan tud elmondani saját középiskolás éveiről.