Nyom nélkül – A kétezres évek méltatlanul elfeledett magyar filmjei

Nehéz meghatározni a sikerfilm receptjét. Nem egy olyan produkciót láttunk már, amit óriási érdeklődéssel fogadott a közönség és a szakma, aztán mégis hatalmasat bukott a moziban, és villámgyorsan el is tűnt a süllyesztőben. Bőven találunk olyan darabokat is, amelyek bemutatásuk idején vagy nem kaptak elég reklámot, vagy egyszerűen csak nem érték el a széles közönség ingerküszöbét, ezért hamar feledésbe merültek. Olyan magyar alkotásokat gyűjtünk most csokorba, amelyekről a régi közönségkedvencek és napjaink sikerfilmjeinek árnyékában méltatlanul kevés szó esik. Szinte kivétel nélkül mindegyik első filmes próbálkozás, és legtöbbjük számos díjat is bezsebelt a fesztiválokon. Közös bennük továbbá, hogy jellemzően átlagemberek problémáiról, küzdelmeiről szólnak, és egyikük sem „köldöknézős” szerzői darab.

Ébrenjárók (Miklauzic Bence – 2002)

A Simó Sándor osztályában végzett Miklauzic Bence első nagyjátékfilmje a 21. század vesztes kisembereiről szól, akik nem adják fel. A több történetszálon futó, egyetlen éjszaka alatt játszódó szatirikus drámában három egymástól független szereplő kalandjait követhetjük végig.

A 2002-ben bemutatott Ébrenjárók sajátos hangulatú, szórakoztató társadalmi korrajz, amelyben mindenki számára ismerős archetípusok jelennek meg, legyen szó az elnyomó főnökről, az álmát hajszoló fiatalról, a munkáját elvesztő negyvenesről, a fontoskodó szakemberről vagy a bölcselkedve füves cigit sodró belvárosi junkie-ról.

Miklauzic Bence filmjében a felnagyított, karikírozott magyar valóság keveredik a rendező által megteremtett abszurd – olykor misztikus – miliővel, amivel jól rímel a neonfényben virrasztó éjszakai Budapest atmoszférája. Az Ébrenjárókban látható egyik utolsó filmszerepében a 2001-ben elhunyt Simó Sándor, aki egyben a film producere is volt. Rajta kívül többek között Gazsó György, Pindroch Csaba, Csuja Imre, Bozsó Péter és Herskó János erősítették a színészgárdát. Az Ébrenjárókért Miklauzic Bence a 33. Magyar Filmszemlén a legjobb első filmes forgatókönyvért járó elismerést és a közönségdíjat is megkapta. Az alkotás végül nem írta be magát a köztudatba, pedig a maga nemében igazán különleges darabról van szó.

Fekete kefe (Vranik Roland – 2005)

Vranik Roland debütálófilmje alaposan megosztotta a kritikusokat és a közönséget is. Az alkotás négy fiatal férfi egy napját meséli el, akik kéményseprőkként próbálnak némi bevételt szerezni, de aztán bekerül a képbe egy kecske, némi kábítószer és egy lottószelvény is – főszereplőink pedig csak sodródnak az eseményekkel.

A Fekete kefe lassú, minimalista szerzői film elvont sztorival és párbeszédekkel.

A történetnek nincs csattanója vagy tanulsága, a konkrét üzenet helyett sokkal inkább a hangulatok és az életképek kapnak szerepet. A mű sajátos atmoszférájához nagyban hozzájárultak Pohárnok Gergely fekete-fehér képei és elnyújtott snittjei, valamint a töredezett hangokból és zajokból álló zene. A Fekete kefe a Magyar Filmszemlén megnyerte a fődíjat, a diákzsűri különdíját és a legjobb operatőri munkáért járó elismerést is.

Drifter (Hörcher Gábor – 2014)

A tizenhét éves roma-sváb-magyar származású Ricsi nehéz körülmények között él. Legfőbb vágya, hogy raliversenyző legyen, ezért mindenre képes – az iskolát is otthagyja, miközben a balhék sem kerülik el. Két út áll előtte: örökké elkallódik, vagy eléri az álmát. Az ő történetét és mindennapjait mutatja be Hörcher Gábor első egész estés alkotása, mely itthon és külföldön is komoly fesztiválsikereket aratott, ráadásul nagy médiavisszhang övezte, de valószínűleg még így is sokan vannak, akik nem látták, vagy még csak nem is hallottak róla. Az öt évig készült Drifter a fikciós és a dokumentumfilm határán mozog: eseményei, párbeszédei valósak, de a beszélőfejes módszer helyett igényesen felvett jelenetek követik egymást.

A rendező olyannyira elnyerte Ricsi és családja bizalmát, hogy az sem zavarta őket, ha a leghevesebb vitáik közben is forog a kamera.

Ettől lett a Drifter fájóan valóságos és intim alkotás az álmokról, célokról és a vidéki Magyarországról. (A film elérhető a Vimeo felületén.)

Parkoló (Miklauzic Bence – 2014)

Egy befolyásos, gazdag vállalkozó és egy egyszerű átlagember vív vérre menő harcot egy látszólag értéktelen parkolóhelyért. Szimbolikus küzdelem ez, amelyben két homlokegyenest különböző világnézet csap össze. A Parkoló olyan, mint egy 21. századi western: végtelenül egyszerű konfliktusból építkezik, de azon keresztül rengeteget mesél az emberi természetről.

Kevés az olyan magyar mozi, amely ilyen ügyesen mozog a szerzői és a műfaji film határai közt.

A rendező nem pufogtat közhelyeket és öncélú művészi eszközöket sem, a történet pedig túlmutat önmagán – játszódhatna akár több száz évvel ezelőtt is. Bár a listán szereplő többi filmhez hasonlóan a Parkoló sem hibátlan mű, mégis méltatlanul gyorsan tűnt el a süllyesztőben, pedig még csak öt éve, hogy bemutatták.

Kojot (Kostyál Márk – 2017)

Ha van nehéz sorsú film, akkor a Kojot biztosan az. A háromszázharmincmillió forintból készült alkotást a kritikusok is szerették, és a legjobb első filmesnek járó díjat is megkapta érte Kostyál Márk, ám kevés moziban vetítették, hamar levették a műsorról, és a gyártó döntésének értelmében a Filmhéten sem mutathatták be. Később a rendező tudta nélkül töltötték fel a YouTube-ra (ráadásul kifejezetten gyatra minőségben), majd a film Facebook-oldalát is törölték. Bár egy ideig ingyen meg lehetett nézni, Kostyál Márk easternje valószínűleg így sem jutott el annyi nézőhöz, amennyihez az alkotók tervezték, és sokkal inkább a körülötte kialakult botrányoktól volt hangos a sajtó. Pedig a Kojot az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb magyar filmje.

Olyan őszintén és frontálisan mesél a másokat kisemmiző, befolyásos nagyurakról, a férfi természetről és a vidéki Magyarországról, ahogyan arra kevés mű képes.

Kostyál Márk mozijában az erőszaknak súlya van, és azon ritka alkotások közé tartozik, amikben tényleg komolyan tudunk venni egy verekedős jelenetet.

Szezon (Török Ferenc – 2004)

Török Ferenc nevét hallva a legtöbb nézőnek elsőre valószínűleg a kultuszfilmmé vált Moszkva tér ugrik be, melynek lényegében tökéletes ellendarabja a 2004-ben bemutatott Szezon. A rendező az érettségire készülő Petyáék után nihilizmusban dagonyázó huszonévesekről készített filmet, akik hétköznapi álmokat kergetnek ugyan, mégsem sikerül azokat elérniük, így marad a tengődés – Török Ferenc pedig ezt az életérzést is hitelesen tudta megragadni.

A 35. Magyar Filmszemle közönségdíjasa életszagú, vagány hangulatfilm, ami nem akar nagyot mondani a világról, és talán pont emiatt a fesztelenség miatt működik olyan jól.

A Szezonban egyébként ritka erős színészgárda gyűlt össze: olyan nevekkel találkozhatunk, mint Nagy Zsolt, Nagy Ervin, Hámori Gabriella, Csuja Imre, Sinkó László, Elek Ferenc, Hegedűs D. Géza, Szirtes Ági vagy Mundruczó Kornél, a felcsendülő remek zenéket pedig a Žagarnak köszönhetjük.

A nyomozó (Gigor Attila – 2008)

Gigor Attila alaposan feladta magának a leckét első egész estésével, amely egyértelműen ott van a legjobb magyar krimik között, miközben ki is figurázza a műfajt. A nyomozó egyszerre képes nyomasztó, feszült és ironikus lenni, amit nagyon kevés hazai alkotás mondhat el magáról.

Ritka az olyan bűnügyi film, ami végig fenn tudja tartani a figyelmet, miközben folyamatosan meglepi, megnevetteti a nézőt.

Anger Zsolt pályája egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtja a kopasz, magának való kórboncnok szerepében, de az összes színész remekel. A nyomozó tarolt a Magyar Filmszemlén, külföldi fesztiválokról hozott el díjakat, a kritikusoknak és a nézőknek is tetszett, mégsem került olyan kultstátuszba, mint például A vizsga. Gigor debütáló művét egyébként bárki ingyen megnézheti a YouTube-on a KMH Film jóvoltából.