„Ha ihlet nélkül írnék valamit, azon érződne, hogy papírszagú” – Interjú Oláh Dezső zeneszerzővel és zongoraművésszel

Sajnos zenész szemmel egy nagyon nehéz időszakot élünk, ezt mindenki másképpen dolgozta fel és használta ki. Te leginkább azzal foglalkoztál, ami az egyik legnagyobb erősséged: komponáltál.

2020. március 10-én álltunk utoljára közönség előtt színpadon: az Anima Musicæ Kamarazenekarral az Egy elképzelt „concerto” második tétele című kompozíciómat mutattuk be, ami a Nemzeti Kulturális Alap alkotói ösztöndíjának keretén belül jöhetett létre. Ezután – ahogy a hangszerelő zsargonban szokták mondani – jött egy nagy „tacet”, egy nagy szünet, így több időt tudtam a családommal tölteni. Akkor még csak egy gyermekem volt, azóta bővült a családunk: megszületett a második kisfiam, immáron feleségemmel két gyönyörű gyermeket nevelünk. Ebben az időszakban úgy döntöttem, hogy más lehetőségem nincs, mint hogy a megmaradt energiáimat kihasználva a zenei gondolataimat papírra vessem. Úgy alakult, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum komponista pályázatán és a Müpa zeneszerző versenyén is sikerült nyernem, ami nagyon nagy öröm számomra. Közben annyira túlszaladt a ceruza a papíron, hogy a felvettünk egy egész lemezt, ami kizárólag az ebben az időszakban íródott szerzeményemet tartalmazza, és amihez alapítottam egy új formációt is. Az utóbbi években nagyon érdekelt a vibrafon hangzása. Mindenképpen szerettem volna, ha az Oláh Dezső Trió további hangszerekkel bővül ki – így alakult meg a Vibratone Quartet nevű formációm. Úgy gondolom, hogy ez a banda hiánypótló színfoltja lehet az európai jazzéletnek, hiszen mostanában nagyon kevés vibrafonalapú muzsikát lehet hallani. Ennek az instrumentumnak a hangja hihetetlenül jól ki tudja egészíteni a zongora szólamait. Szaniszló Richárd személyében találtam meg azt a játékost, akivel nagyon szívesen dolgozik együtt a ritmusszekció és jómagam is.

Ha jól tudom, ebben a felállásban a régi ritmusszekcióddal játszol: Oláh Péter bőgőzik, és Lakatos Pecek András dobol.

Így van, ezt nevezhetjük a régi ritmusszekciónak is – bár mi úgy gondolkodunk az együttmuzsikálásról, hogy

a közös és az egyéni fejlődés egy új triót hoz létre.

A koncertek közötti vagy éppen a turnék szüneteiben lévő beszélgetésekből mindig valamilyen új kamarazenei aspektus alakul ki.

Először a Petőfi Intézet pályázatáról kérdeznélek: melyik darabbal indultál ezen a kiíráson?

A Forgotten Dreams című kompozícióval pályáztam, amit már a vibrafonos formációmnak írtam. A pályázat kiírásában az szerepelt, hogy a művekben a Trianonnal kapcsolatos érzések utóéletével kell foglalkoznunk, a kuratórium tetszését pedig az én alkotásom is elnyerte. A megmérettetés pénzjutalmának iskifejezetten örültem, hiszen addigra a többi szerzeményem stúdiófelvételeit is fedezni tudtam vele.

A Müpa versenyén szintén indultál, majd díjat is nyertél rajta. Milyen kritériumokkal találkoztál a próbatétel során?

Erre a sprintre már a jelentkezés is egy kicsit bonyolultabb volt, például nemcsak az én, de a művem neve sem szerepelhetett sehol a teljes anonimitás végett. Emellett darabok hosszára is vonatkozott egy megkötés, illetve hogy hány százaléka lehet improvizáció. A professzionális grafikával készített kottát egy komoly szakmai zsűri vette górcső alá. Én a kiszenekari jazz combo formáció kategóriájának díjazottjaként távoztam a versenyről, ami azért volt érdekes, mert általában nagyobb apparátusú formációkra szoktam írni, klasszikus zenészekkel együttműködve. Azonban itt a Lost Dreams című művemet szólaltattuk meg a combo hangzásában lévő lehetőségek maximális kiaknázásával: vibrafon, zongora, bőgő, dob szerepelt az eredeti elképzelésben.

Azt gondolom, hogy amellett, hogy a darabom modern zene sok metrumváltással, mégis nagyon dallamos, több részre felosztható mű.

Ritkán írok dalformájú kompozíciókat, bár akad ilyen is szép számmal az eddigi opusaim között. Ebben a darabomban először hatnyolcadban hat darab Fisz hang szólal meg, és utána orgonapontként ez a Fisz hang bent marad, és kibontakozik körülötte az a vibrafonos hangzás és az a fajta alkotás, amit mostanában nagyon fontosnak tartok a műveimben.

Ezt a művedet el is játszották a versenyen, vagy csak kotta formájában kellett beküldeni?

Mi olyan szorgalmasak voltunk, hogy mikorra a pályázat megjelent, már stúdióban fel is vettük a darabot, így egy első keverésű változatát mellékelni tudtam a pályázathoz, ami hála Istennek, díjazott lett. Mostanában kezdtem el újrahallgatni azt a sok felvételt, amiket a pandémia ideje alatt rögzítettünk – ezek új és régebbi kompozícióim feldolgozásai: kíváncsi voltam, hogy most hogyan is állunk műsoridőben. Ezekből a felvételekből hamarosan megjelenik az első Vibratone-lemez. Hogy a Müpa versenyén díjat nyert szerzeményem is felkerülhet-e a CD-re, azt még nem tudom, erről még egyeztetnem kell a verseny szervezőivel.

Úgy tudom, hogy készülőben van egy nagyobb lélegzetű, négytételes műved.

Igen, ennek a szvitszerkesztésű szerzeménynek egyelőre az a munkacíme, hogy a Négyek ereje. Ha minden jól megy, ezt június 30-án és július 1-én fogjuk előadni Szkopjében és Pristinában, ahol a Visegrádi Négyek elnökségi átadása fog lezajlani. A darabban mind a négy ország tiszteletére tartalmaz majd egy-egy tétel – a Magyarország számára írt rész már elkészült Magyar fantázia címmel. A főtéma olyan, minta egy népdal lenne, de nem az: írtam egy, mondhatjuk úgy, magyaros témát.

Hogyan zajlik a komponista munkád? Időnként – akár gyakorlás közben – jönnek ötletek, amiket lejegyzel, és később írsz belőlük komplett műveket, vagy konkrét felkérésre kezded el komponálni az új műveket?

Az esetek legnagyobb többségében, amikor a munkahelyemre megérkezem – vagy a Bodajki Hangszíntér Zeneiskolába, vagy Budapesten a Hubay Jenő Zeneiskolába –, az oktatási idő előtt leírom azt, ami a fejemben szól. Természetesen van az embernek egy ihletett állapota, amiben valamilyen dallamot leír:

a zeneszerzés hatvan–hetven százaléka tanulható szakma, de magát az ihletet nehéz pótolni.

Ha ihlet nélkül írnék valamit, azon lehetne érezni, hogy papírszagú. Csaknem tizenkilenc éves korom óta motoszkálnak a fejemben olyan hangzások, motívumok, amiket szeretnék megkomponálni – nem állítom, hogy még sosem dobtam ki a kukába ötletet. Viccesen azt szokták mondani, hogy a zeneszerzés nem más, mint a nagy alkotók műveire rosszul emlékezni. Volt már olyan, hogy írtam egy számot, és utána azt gondoltam, hogy ez nagyon hasonlít valakinek a szerzeményére – ilyenkor ez a fiókba kerül, és dolgozom tovább. Azért az esetek többségében originális elképzelések szoktak megszületni.

Ha jól tudom, a jazz-zenészek közült te voltál az első, aki Junior Prima Díjban részesült.

Hatalmas elismerés volt annak idején első jazz-előadóként Junior Prima Díjat kapni, amiben oroszlánrésze volt annak, hogy akkor már ötéves aktív szerzői múltat tudhattam a hátam mögött, illetve kvázi egyszerre tanultam és publikáltam is.

Idén a jazzmuzsikosok közül szintén elsőként megkaptad az EMMI Kodály Zoltán Zenei Alkotói Ösztöndíját is.

A mostani Kodály Zoltán Zenei Alkotói Ösztöndíj szintén egy hatalmas mérföldkő az életemben, hiszen klasszikus zeneszerzői mércével is mérhetővé vált az a törekvésem, amellyel az elmúlt tizenöt évben foglalkoztam. Ahogyan a Junior Prima Díj odaítélése után is tapasztaltam az elkövetkezendő években, hogy szép számban értékeltek jazzmuzsikusokat, így nagyon bízom abban, hogy a jövőben a Kodály Zoltán Zenei Alkotói Ösztöndíj nyertesei között is olvashatom majd a kollégáim nevét.

Komponistaként mi a következő, amit szeretnél megvalósítani?

Jelenleg a Fagottok farsangja című többciklusos művemen dolgozom, amelyet a Budapest Fagott Trió fog bemutatni – ezt hamarosan lemezre is vesszük. A Fagottok farsangja egy olyan ciklus, amelyben állatok beszélgetnek állatokról: olyan tétel címek vannak benne, mint az Amikor a szamarak beszélgetnek a lovakról. Továbbá a jövőbeli terveim között szerepel, hogy az Oláh Dezső Trió, a Trio à la Kodály vagy a Vibratone Quartet nevű saját formációm egy szimfonikus zenekarral működjön együtt.