Olvasónapló a zárt forma nyitottságáról

A 19. század első felében szonettköltésbe kezdtek költőink, sőt, tudoraink a szonetteket is bemutató verstankönyvek, tankönyvek írásába is fogtak. Kazinczy a legszebb magyar szonettnek Szemere Pál A’ reményhez szóló versét tartotta, de e formában, e hangon (hangjellemben) verselt Kisfaludy Károly, Helmeczy Mihály, Balla Károly, Szentmiklóssy Alajos, Guzmics Izidor és Virág Benedek… A versidomokról értekezők közül Pataky e fejezetében szerepelteti a veszprémi Papp Ignácot, Sasku Károlyt, Homokay Pált, Töltényi Szaniszlót (tanszonettjével!), Táncsics Mihályt, Ballagi Mórt –

fölsorolni a nevekből ennyi is elég, hogy hány írástudónak kellett szonettek fölé hajolnia, hogy Babits és Weöres számára kényelmes is legyen a tizennégy soros tér, amelyet virtuozitásával kitölthetett, vagy amin ki-ki a 20. században még építhetett vagy csonkíthatott.

Pataky Adrienn könyvében korántsem csak epizódszerepet kapnak klasszikusaink, akik pedig éppen nem ápoltak szoros barátságot a szonettel. Berzsenyi és Arany János egyformán magabiztosan kezelték a versformákat, nem is lett volna szép, ha például a legjelentősebb bécsi muzsikusok nem értettek volna a szolfézshez, a zeneelmélethez, az összhangzattanhoz. Mindkét költőnk tudatosan vagy ösztönösen is egymásba simította a magyaros és az időmértékes (szótagmérő) verselést. Utóbbira példa: Keresztury Dezső vette észre, hogy A közelítő tél sorai ritmizálhatók felező tizenkettesként és aszklepiadészi metrum szerint is. Berzsenyi és Arany János mégis tartózkodóan bánt a szonettforma használatával.

Arany Jánostól sokáig csak egyetlen szonettet tartott számon a szakma, Az ihlet perce címűt (1855), amely a Kazinczy iránti tiszteletnek is hangot ad, ám az őszikés, szintén „önreflexív”, címében Horatiust és a római mondást foglaló tizennégy soros, a Naturam furcâ expellas (1877) elemzését, verstani-kultúrtörténeti megközelítését sem mulasztja el Pataky. Mindkét költeményben föllelhetők a parodisztikus elemek. Pataky hivatkozik is Tarjányi Eszter dolgozatára, aki Tolnai Vilmost idézte Az ihlet perce elemzésekor: „Arany tehát Kazinczyt saját formájában cáfolja, és nemes paródiát ír róla.” A modernség kapujában állunk, ahonnan – József Attila szerint – Bachot Bartók felől érthetjük meg, nem pedig fordítva… Pataky Adrienn Sőtér Istvánt citálja: „Arany valódi modernségét csak a 20. század felől érthetjük meg.”

Az egész 20. században már hamisan csengett, ha valaki – a történelmi borzalmak közepette – hamisíthatatlan idillről, a rózsafelhőről földre szállt nőideálról szólt,

hiszen akkor Picasso kétorrú hajadonjainak korában máris – legrútabbul – a megszépítés tisztességtelen szerepkörét vállalta volna föl. Pataky Adrienn tiszteleg az előtte járók Arany-recepciói előtt, s még dicsérendőbb, hogy számtalan új meglátásával járul hozzá az őszikés tamburás öregúr portréja árnyékban maradó vonásainak kiemeléséhez.

A tanulmány teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat decemberi számában a 78. oldalon olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.