Beszökött az ősz – esszé Oravecz Imre 1972. szeptember című kötetéről

Hogy egy könyv miért és miként válik meghatározóvá a számunkra, rejtélyes és bonyolult kérdés. Legalábbis az egész mögött meghúzódó számtalan ok felfejtése korántsem könnyű művelet. Mert van valami megmagyarázhatatlan abban, ahogy az olvasott anyag olyannyira elraktározódik, hogy még évek, évtizedek múltán is jól kitapintható a jelenléte. Egy-egy szó vagy homályos félsor emlékeket hoz a felszínre, egykor volt lelkiállapotba helyez vissza, még ha csak néhány óvatlan pillanat erejéig is. Ezek azok a könyvek, amiket időről időre újra elolvasunk, és ekként életünk részeivé, valamiféle visszatérési pontokká válnak.

Oravecz Imre 1972. szeptember című, prózaverseket tartalmazó kötete számomra ilyen könyv. Az eredetileg 1988-ban megjelent kötetet nemrég újra kiadta a Magvető Kiadó. Ebben az írásban megkísérlem megrajzolni a könyvhöz fűződő személyes viszonyomat, és persze igyekszem kitérni arra is, miért tartom kiemelkedőnek ezt az Oravecz-művet.

Őszinte beszéd

Nagyjából tíz évvel ezelőtt olvastam először. Jó barátom és pályatársam, a nekünk (húszas éveik elején járó költőkből álló társaság tagjainak) tartott, önszerveződő versműhely vezetője, Mócsai Gergely ajánlotta. Emlékszem, olyan mélyről jövő elragadtatással, elfogultsággal, lehengerlő hévvel mesélt az írásokról, hogy egyértelművé vált számomra: nincs olyan, hogy ezeket én nem olvasom el. Gergő persze pontosan tudta, hogy kíméletlenül be fognak találni a versek.

A Digitális Irodalmi Akadémián kerestem meg az 1972. szeptembert. Már a szerző előszava adott egy gyomrost, ugyanis az abban leírt keletkezéstörténet felért egy vallomással.

Ebből a néhány oldalnyi előszóból azt a meggyőződést éreztem ki, hogy a versírás valójában nem egyéb, mint tabuk nélküli, őszinte beszéd.

És úgy éreztem, hogy Oravecz Imre ezt a lehető legkomolyabban veszi. Ez sütött az előszó minden mondatából. Semmi takargatás, semmi mismásolás. Az összes szó a helyén, az olvasó irányított figyelme nem képes elkalandozni.

Pályakezdő költőként megdöbbentett, hogy valaki már a verseket felvezető írásában ennyire kitárulkozik, és nem csak a prózaköltemények által tematizált alaphelyzet (a szerelem elvesztése és annak utóhatásai) rögzítése miatt. Oravecz bevezető soraiban tulajdonképpen annak a művészi alapállásnak a kifejezése érzékelhető, ami – megítélésem szerint – önazonossá és hitelessé teszi az alkotó embert. Ez az alapállás pedig annak belátásából ered, hogy a költő személye végső soron másodlagos, mert az a vers és a versnek a befogadóra gyakorolt hatása szempontjából (a befogadás pillanatában) teljességgel lényegtelen.

Irodalmi közhely, hogy a versírás rendkívül magányos és személyes műfaj. A személyesség viszont az alanyi költészettel, különösen a szerelmi lírával kapcsolatban mégiscsak megkerülhetetlen. És milyen vékony a határ a hatásos, releváns költői mű, valamint az érdektelen fecsegés, kínos önsajnáltatás között! Pontosabban a vers és az élet nehézségeiről szóló naplóbejegyzés között. De vajon hol dől el a kérdés? Oravecz előszava (és persze maga a verseskötet is) kiváló kapaszkodót nyújt ennek a kényes határnak a kitapogatásához.

A szerző már rögtön az előszó első bekezdésében beavatja az olvasót abba, hogy „[e]z a mű mégis úgy kezdődött, mint holmi asztalfióknak szánt vallomás, keltezés nélküli naplóként”. Megtudjuk, hogy a könyv anyaga szinte az automatikus, ösztönös írás módszerének alkalmazásával keletkezett („És jóformán át sem néztem újból, amit egyszer leírtam. Nem javítgattam. Ha megvolt egy darab, eltettem és kész. Sokáig így, nyers állapotban maradt minden, ami a felszínre tört”).

Aztán ahogy az az érzelmi hegyomlás, amely a napló megírását elindította, időben egyre távolabb került, úgy tisztult a kép, és vált lehetségessé, hogy az érzelmek által vezérelt, terápiás célú írás önmagán túlmutató, írói vállalkozássá alakuljon át. A naplóíró felismerte ugyanis, hogy az a forma, amelyben a felszínre törtet megfogalmazta, szerkezetileg olyannyira rugalmas és nyelvileg olyannyira nyitott, hogy az az önmagáért való személyességet meghaladó, egyetemesebb mondanivaló közlésére is alkalmas. Ezzel pedig ki is tapogattuk azt a bizonyos kényes határt. Oravecz nagyon pontos, amikor így fogalmaz: „Mert világossá vált előttem, hogy ami rám szakadt, és bárkire rászakadhat, az nem volt, az sosem véletlen, és valahol van rá magyarázat, ha van egyáltalán emberi ésszel felfogható magyarázat arra, amibe képtelenek vagyunk beletörődni.”

Meggyőződésem, hogy a versek (és persze bármely művészeti alkotás) ereje a befogadóra gyakorolt hatásában rejlik. Abban az adottságában, hogy valamiféle érzelmet mindenképp képes kiváltani abban, aki kapcsolatba lép vele. És a versek különösen alkalmasak arra, hogy éreztessék velünk: ami ránk szakadt, az már sokakra rászakadt, és bárkire rászakadhat.

A vers hatalma (bármily túlzóan hangzik is ez) talán abban áll, hogy amikor olvasás közben egyedül vagyunk, képes rámutatni arra, hogy valójában nem is vagyunk egyedül.

Mert akaratlanul is belegondolunk, beleérzünk abba, hogy aki a kezünkben tartott sorokat írta, egyszer igencsak hasonlóan (vagy pont úgy) érzett, ahogy mi most, a szöveg olvasása közben. A bajtársiasság, az összetartozás néhány másodpercig tartó érzete pedig viszonylagos nyugalommal töltheti el az olvasót, még ha éppen akkor a megnyugvás igen távolinak tűnik is.

Rendkívül érdekes, ahogy az 1972. szeptember előszavában Oravecz Imre (talán nem is teljesen tudatosan) kitér a referenciális olvasat kérdésére. Az alanyi lírával kapcsolatban minduntalan felmerül, hogy el kell-e, el lehet-e vonatkoztatni attól, aki a verseket írja (és persze a versíró alapélményeitől, az adott írásból felismerhető valós személyektől, azaz az életrajzi adalékoktól). „Hű akartam maradni a tényekhez, ezért kissé elrugaszkodtam tőlük. És átalakítottam, ami átalakítandó. […] Hagytam, hogy megessen, ami nem esett meg, de megeshetett volna, és elhallgattam, ami megtörtént, de nem illett a képbe. Még attól sem riadtam vissza, hogy egynémely vonásomat másoktól kölcsönözzem” – így Oravecz.

Mindez rámutat a napló és a vers mögött meghúzódó, két egymástól teljesen különböző alkotói attitűdre. Az előbbi esetében a fő cél az átéltek minél pontosabb, minél valóságközelibb dokumentálása és kommentálása – míg a versíró a saját személye elé helyezi a szöveget, saját maga pedig háttérbe vonul, és előre tolja a beszélőt (a lírai ént), aki persze sok tekintetben hasonlít magára a szerzőre, de mégsem lehet vele teljesen azonos. Minden versnek saját univerzuma van, és minden univerzumnak saját törvényei. Ezek között a törvények között kell mindennek a helyére kerülnie. És paradox módon az univerzum teremtőjének, vagyis a költőnek a személye (de nem a személyisége!) ekként valóban elhalványul, lényegtelenné válik. Mert a költő életeseményei a mű felől nézve csupán annyiban érdekesek, amennyiben hozzájárultak a mű megszületéséhez. És ezek ismerete a mű befogadáshoz nem feltétlenül szükséges.

A referenciális olvasat látszólagos és csalóka lehetőségére, illetőleg az ilyen olvasat kvázi értelmetlenségére rendkívül precízen és elegánsan világít rá Oravecz, amikor a könyv születésének folyamatába beavatja az olvasót: „Egy szó, mint száz, így mondtam végleg búcsút a naplónak, […] a prózaköltemények pedig így váltak fokról fokra, megtorpanásokon és nekiiramodásokon keresztül hosszabb-rövidebb, mozaikszerű fejezetekből regénnyé, melynek hőse már nem én vagyok, habár az egész egyes szám első személyben van elbeszélve. Hanem egy több alakra bontott, több alakból szőtt, tőlem független, önállósult személy, akivel már nem vállalok mindenben közösséget. Miként az is kézenfekvő, hogy a hősnő sem egy bizonyos nő, nem X, Y vagy Z, hanem a hős ellenlábasa több változatban.”

Az 1972. szeptember előszava nyíltságával, őszinte beszédével tehát már a kezdetekkor lenyűgözött, mert ezeket a költői igényességgel megírt mondatokat valamiféle támpontokként azonosítottam, és mint ilyenek, szinte használati útmutatóként szolgáltak a prózaversek értelmezéséhez. Ez az őszinte beszéd pedig a kötet versei vonatkozásában is fennmarad. De ami talán ennél is lényegesebb, az az a gesztus, amellyel a könyv szerzője az előszóban feltárja a kötet keletkezéstörténetét, és ezzel egyszersmind ezt is kimondja: a versekben sose engem, hanem sokkal inkább magadat keresd!

Egy lélegzetvételnyi analízis

A kötet prózaverseiben felsejlő lírai én kétségkívül nagy utat jár be. De talán nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy hogyan, milyen módon teszi ezt: kutat, azonosít, kimond, nevén nevez, megvizsgál, elemez, következtet, megért, elfogad.

A prózaversek címe minden esetben a szövegtest részét képezi, így a cím csupán vizuálisan különül el a versegésztől, ezzel is erősítve az egy lélegzetvételre elmondott élőbeszéd érzetét. A sok ismétlés, felsorolás, a mondatvégi írásjelek hiánya is a mondanivalóhoz megtalált, ahhoz a legjobban illő forma sajátja.

Ezek a versek valójában többszörösen bővített mondatok, amelyek egyszer csak megindulnak, és a mondatzáró pontig feltartóztathatatlanul áradnak, hullámoznak, olykor felgyorsulnak, majd lelassulnak.

De minden esetben elérnek egy pontosan meghatározható célhoz. Valamennyi szöveg egy-egy történet úgy, hogy közben egy még nagyobb történet eleme, mozaikdarabja is egyben. És ezeknek a kis történeteknek az elmesélésére tényleg elég egy lélegzetvételnyi idő.

A beszélő egyetlen irányba, egyetlen megszólítotthoz beszél. Lényegét tekintve egy olyan dialógus tanúi vagyunk, amelyben csupán egy megszólaló van. De ez a beszéd azért nem lesz mégsem monológ, mert valamiképpen a megszólított mégis jelen van, még ha csak a hallgatásával is. Elképzelt reakcióira a beszélő ugyanis beszéd közben reagál, és a lírai én folyton korrigál, magyarázkodik. Ezzel megteremtődik „a távollévő fél képviselete”, amelyről a szerző olyan érzékletesen ír az előszóban.

Ez a beszédmód egyrészről felidézi a veszekedések, parttalan viták beszédstílusát, amikor valaki szüntelenül bizonygatja az igazát, vádaskodik, számon kér, kinyilatkoztat, és megállás nélkül fűzi tovább a szót. Ilyenkor a másik félnek esélye sincs megszólalni. Másrészről emlékeztet az idős, visszaemlékező ember mesélésére is. Arra, amikor a nyelv megered, és egymás után jönnek a történetek, hihetetlen részletességgel, így a másik fél csak hallgat, figyel, hiszen az emlékekből épített história annyira pontos, annyira gördülékeny, hogy nincs alkalom, nincs lehetőség belekérdezni.

A kötet első darabja a megszólított elvesztésének alapszituációját egy hosszú felsorolással (mi volt egykor, és mi van most) rajzolja fel. A másik eltűnése ugyanis cezúrát képez az időben: „Kezdetben volt a te, volt az akkor, volt a kék égbolt, volt a napsütés, […] aztán a teből ő, az ottból itt, az akkorból most, a kék égboltból fekete füst, a napsütésből eső…” (Kezdetben volt). A másik távozása ekként viszonyítási ponttá válik, amely két korszakot választ el egymástól: az azelőttöt az azutántól.

Az alaphelyzet felrajzolását követően a múltra való emlékezés versei következnek. Az első találkozás, közös utazások, szerelmi együttlétek, aztán a veszekedések, megcsalás, az elválás, újrakezdés, és megint az elválás. Majd a magánytól, a másik hiányától való kilátástalannak tűnő szenvedést tematizáló versek jönnek, aztán azok az írások, amelyek a lírai én lehiggadásáról, a belátásról, a múlt történéseinek megértéséről és feldolgozásáról tanúskodnak. A kötetet az összegző, a végkövetkeztetést rezignáltan levonó, de valamelyest a jövőbe megnyugvással tekintő versek zárják.

Az 1972. szeptember legerősebb szövegei azok, amelyek rávilágítanak arra, hogy a költészetben nincs tabu. Bármi a vers tárgyává tehető, bármi elbeszélhető. A lírai én (és itt engedjük meg: a szerző) ugyanis látszólag nem mérlegeli a következményeket, nem foglalkozik azzal, hogy mit és hogyan mond, hogy mindabból, amit elbeszél, mi következik.

Szinte könyörtelen őszinteséggel tárja elénk az érzelmek széles körét (szomorúság, csalódottság, kilátástalanság, önzés, féltékenység, bosszú, gyűlölet, önámítás, önbecsapás, reményvesztettség, magány, beletörődés, feloldozás, elfogadás stb.), de mindezt úgy, hogy közben folyton analizál, önmagát és a megszólítottat is vizsgálja, reakcióit, döntéseit, érzéseit minősíti: „És utánad jöttek és mentek a napok, […] és jöttek és mentek a nők is, […] és én ugyanazt tettem mindegyikkel, amit ők tettek velem, és mindegyikkel megcsaltalak, mert még mindig szerettelek, mialatt azzal áltattam magam, hogy már nem szeretlek” (És utánad jöttek ); „és felkínáltad szerelmedet, de én nem tudtam viszonozni, mert hosszú út volt még előttem, csak elfogadni, és mikor már tudtam volna, mikor nem kellett színlelnem, akkorra a viszonzatlanság és ami vele járt, felmorzsolta szerelmedet, és nemhogy viszonozni, de már elfogadni sem tudtad az enyémet, mert a tiéd állhatatlanságára emlékeztetett, és ezt nem tudtad nekem megbocsátani” (Éppen új életet).

Az 1972. szeptember verseiből összeálló regény főhőse az öngyilkossági kísérletről is szól. Oravecz kiváló érzékkel ragadja meg azokat a pillanatokat, amelyek képesek arra, hogy az élet elhajítása felé lökjék a lírai ént: „téged egyre türelmetlenebbnek, önzőbbnek, kegyetlenebbnek és gonoszabbnak látlak, holott én leszek egyre türelmetlenebb, önzőbb, kegyetlenebb és gonoszabb, és ez az igazságtalanság arra késztet téged, hogy már semmit se mondj a szenvedésről, és úgy tégy, mintha nem is volna, és én se volnék, pedig még van és még vagyok, és ez egyre terhesebb nekem” (Úgy látszik). A tablettákat pedig, című költemény a maga racionalitásában és letisztultságában mutatja be az önmaga ellen forduló ember kívülről irracionálisnak és elborultnak tűnő cselekvésének pszichológiáját és az egész mögött meghúzódó beszűkült tudatállapotot: „A tablettákat pedig, tudd meg, nem akartam, de ahogy magamra hagytál abban az idegen lépcsőházban egy újabb hazugsággal, mely elviselhetetlenebb volt, mint maga az igazság, […] önkéntelenül a tabletták után nyúltam, olyanformán, ahogy kenyér után nyúl az éhes ember, és ettől a pillanattól kezdve, ahogy remegő kézzel egyenként kitördeltem őket a fólialevélből egész addig, a közben eltelt időt örökkévalóságnak éreztem, amíg egyszerre és víz nélkül le nem nyeltem őket, számomra nem létezett a világ, se te, se más, helyesebben a tabletták voltak a világ…”

De ilyen tabudöntögető szövegeknek tekinthetőek azok az írások is, amelyek a szexualitást testi kényszerként, a kielégülés mechanikus és profán eszközeként, nem pedig mint érzelmi indíttatású, boldog együttlétet mutatják be: „Felhoztam akkor azt a nőt, akinek hajszálait később megtaláltad az ágyban, […] tudtam, hiába van alattam, magam vagyok, önkielégítést végzek, és ő, mint valami tárgy, csupán eszköze e szánalmas műveletnek” (Felhoztam akkor); „mert közben barátnőd járt az eszemben, […] és a láthatatlanná tévő, jótékony sötétben, barátnőd füle hallatára azt tettem veled, amire vágytál, csak mikor görcsös rángások közepette rám borulva keservesen zokogni kezdtél és végigfolyt arcomon a könnyed, akkor döbbentem rá, hogy magad is csapdába estél, mert közben te is másra gondoltál, te is behelyettesítettél velem valakit” (Éppen nem volt).

A feloldódás lehetősége

Az érzelmi mélységben való megmerítkezés és az azt követő elemzés, feldolgozás versei után, a kötet vége felé kaptak helyet azok az írások, amelyek már a lírai én rezignált, beletörődő, melankolikus jövőképét tárják elénk. Minden súlyuk ellenére ezek a versek felmutatnak egy kis reményt, mert magukban hordozzák azt a nagy megrázkódtatások utáni közhelyes, de mégiscsak megnyugvást keltő gondolatot, miszerint az élet megy tovább még akkor is, ha ez egy időben elképzelhetetlen volt.

A feloldódás lehetősége némi napsütést hoz az 1972. szeptember borongós versvilágába.

A Reggel, kilenc óra, című írás alapszituációja szerint az idősödő lírai én a gázkonvektor mellett, a fotelban ül, és sorra veszi a körülötte lévő tárgyakat (kés, kanál, tálca, sapka, öv, ruhakefe, síbakancs stb.), majd pedig levonja a szikár, tárgyilagos végkövetkeztetést: „ide gyűjtöttem magam köré, erre a pár négyzetméterre mindent, amire szükségem van, tárgyat, eszközt, gondolatot, érzést, emléket, legszívesebben ki sem mozdulnék innen, éjt, nappalt itt töltenék, így csinálok erényt a szükségből, így szoktatom magam ahhoz, ami vár rám, a visszavonuláshoz, az összezsugorodáshoz, az eltűnéshez, mert ilyen, minden bizonnyal ilyen lesz majd nélküled az öregség, ilyen sűrített és lényegre törő, ilyen földhözragadt és gyakorlatias.” De ugyanez az elcsendesedés, a nyugodt, tiszta szembenézés és elfogadás olvasható ki a Süt a nap, című versből is: „már kifelé megyek az életből, már látom a túlsó partot, […] nem ilyennek képzeltem, mégsem sietek, […] elültek bennem a viharok, már csak elkerülhetetlen, ismétlődő, napi teendőkre gondolok, azoknak adom át magam, azok értelmét hámozgatom, és tiszta vagyok, mint a téli reggel, nyugodt és gondtalan, szinte szabad.”

A könyv utolsó versében pedig ott a zárlat, amely – minden korábbi kilátástalanság és reménytelenség ellenére – felmutatja, hogy a lírai én által bejárt út mégsem volt hiábavaló: „Már csak azt kívánom, ami jön még, a lassú elszakadást, a szörnyű befejezést, […] azzal szeretnék együtt élni, mint egy fenevaddal, […] míg el nem jön az idő, […] mikor lemondok rólad is, és nem lesz többé se múlt, se jelen, se gyönyör, se kín, és te sem leszel, mert nem akarom, hogy légy, csak jövő lesz, szép és könyörtelen.” Ezzel pedig a kötet nyitóversében megképződött időbeli cezúra is eltűnik, mert már nincs, mi szétválassza a múltat és a jelent. Nem marad más, csupán a jövő. Amely bár könyörtelen, de mégiscsak szép.

Nem titok, hogy első alkalommal a szerelem elvesztése miatti érzelmi hegyomlás idején, a törmelékek alatt kuporogva olvastam az 1972. szeptembert. Azon túl, hogy akár egy furcsa, egyszemélyes pszichoterápia, segített kikászálódnom a kövek, az ágak és a föld alól, mire a végére értem, sokat tanultam magamról, és nagyon sokat tanultam számos egyébről is, ami igazán meghatározó egy pályája elején járó költő számára. Ugyanis sokat tanultam a hiteles költői magatartásról, az alanyi líráról, a mondanivalóhoz legjobban illő, érvényes beszédmód megválasztásának fontosságáról. De a legnagyobb felismerés valójában az volt, hogy költészetet csinálni csak és kizárólag őszintén lehet, csak és kizárólag így érdemes.

Azóta felfigyeltem arra, hogy ez a könyv nemcsak nekem meghatározó, hanem számos kortársam, pályatársam számára is. Talán mert a lehető legőszintébben, mindenféle kertelés és tabu nélkül vezet végig egy olyan érzelemegyüttesen, amelyet így vagy úgy, de nagy valószínűséggel mindannyian átélünk. Azon az érzelemegyüttesen, amely végső soron bármikor bármelyikünkre rászakadhat.