Anarchia dúlja szét – Orcsik Roland zenei inspirációiról

Zenefüggő vagyok, el sem tudnék képzelni egy napot zene nélkül. Ha éppen elutazom, magamban gyakran felidézek egy-egy zenei motívumot, dalszöveget, hangzást. A kortárs zenehallgatás sokféle, a letöltésen túl a YouTube vagy a különféle streamelős oldalakon át bármit meg lehet hallgatni. Ez radikálisan más helyzet a kamaszkoromhoz képest, amikor a kazettára másolás és ezzel együtt gyakran a rossz minőségű felvétel tette lehetővé a zene befogadását.

Egyáltalán nem volt olyan érzésem, hogy bármit bármikor meghallgathatok, akkor is, ha Magyarországhoz képest Jugoszláviában sokkal több zenéhez lehetett hozzáférni akkoriban.

Én még ahhoz a fajhoz tartozom, amely gyűjti a lemezeket. Egészen másként hallom a zenét a fizikai médium segítségével, mint a virtuális megosztóoldalakon. Sok árnyalat vész el a fájlok tömörítésével, ez pedig különösen érvényes a youtube-os feltöltésekre. Amikor ezt egy fiatalabb ismerősömnek bizonygattam, egyből rávágta, hogy ez szubjektív, így szocializálódtam. Neki, mondta, semmit nem jelent a fizikai hordozó. Nekem viszont az internet arra jó, hogy kielégítse a kíváncsiságomat, informálódjam, ám a mélyebb, alaposabb zenehallgatásra már nem használom.

Borghesia: Proti kapitulaciji (Moonlee Records, Ljubljana, 2018)

Nagy öröm volt újra hallani a ’80-as évek ipari EBM egyik klasszikusának legutóbbi, a Proti kapitulaciji (Kapitulációval szemben) című albumát. A volt Jugoszláviában az ugyancsak szlovén Laibach mellett Borghesia volt a másik zenekar, amely nemzetközi utat járt be. Az első korszakuk a ’83–’95 közötti időszakra tehető: akkori témáik a tiltás, a szexualitás és a hatalom viszonya, az esztétika politizációja, illetve a politika esztétizációja, fetisizációja voltak. A zajok, ritmusok, hangok, hangzások e köré a tematikus csomópont köré szerveződtek. ’95 után a zenekar hosszabb időre elhallgatott, aztán a 2000-es években újra kiadták a korábbi anyagaikat, valamint 2014-ben vissza is tértek egy felemás, a kapitalizmust közhelyekkel ostorozó And Man Created God című lemezzel. A 2018-as Proti kapitulaciji mind zeneileg, mind vizuálisan, mind szövegvilágát tekintve összetettebb, rafináltabb, izgalmasabb, meglepőbb anyag lett, és úgy szól, mint az atom.

A dalszövegek a mindössze huszonkét évet élt szlovén költő, Srečko Kosovel (1904–1926) avantgárd versei. A baloldali eszmeiség most is jelen van, ám sokkal erőteljesebben, közhelymentesen. Kosovel kritikus költeményei nem valami muzeális irodalomtörténeti csemegeként hatnak itt, hanem eleven, húsba vágó munch-i sikolyokként: a gőgös nacionalizmussal, a kizsákmányoló tőkével, a háborúban dagonyázó Európával szembesítenek. Mindezt a kiváló kortárs szlovén festő, Matej Stupica az expresszionizmus kifejezőeszközeit is használó borítógrafikái, kollázsai teszik vizuálisan érzékelhetővé. A zene több ponton felidézi a futurista Busoni elképzeléseit a zaj, a disszonancia és az elektromos hangok zenei szerkezeteiről. Borghesia mindezt táncos-diszkós alapokkal adja elő. Nem is lepődnék meg, ha egy világvégi késdobálóban egyszer csak fölcsendülne a rádióban a lemez nyitó tétele: „Tárjátok ki a múzeumokat! / Tárjátok ki a múzeumokat! / Európában még ott kísértenek a hullák – az eszmék. / Tárjátok ki a múzeumokat / a nacionalizmus, / a döglött eszmék előtt. / Tárjátok föl a sírokat!” (Borghesia: Odprite muzeje)

AutopsiA: Muspilli (Illuminating Technologies, Prague, 2019)

Ugyancsak a volt Jugoszláviában jött létre a szintén nemzetközileg jegyzett összművészeti AutopsiA nevű formáció, méghozzá egy kisvárosban, a vajdasági Árpatarlón, szerb nevén: Rumában. Grafikai munkák, fanzinek, versek és zene, a totalitáriánus ideológiák, a kapitalizmus bírálata – lényegében ebben mutatkozik meg az AutopsiA sötét univerzuma. A ’90-es évek balkáni háborúja idején a formáció áthelyezte a „székhelyét” Prágába, ahol ma is működik.

Az egyik fő koncepció szerint az alkotó(k) neve nincs feltüntetve sehol, vagy álneveiken szerepelnek a kiadványokon – ez a művész személyiségéről a műalkotásra, illetve annak befogadási, ideológiai előfeltevéseire tereli a figyelmet.

A hierarchiamentesség nem pusztán a szerzői tekintéllyel kapcsolatban, hanem a kompozíciós elvben is megnyilvánul. Minimalizmus, elektronikus zene, dark ambient, neoclassical, martial, industrial – általában ezekkel a címkékkel ruházzák fel az AutopsiA munkáit. Egyrészt mindegyik, másrészt egyik sem.

Nehéz is lenne meghatározni, milyen műfajú ez a zene, ám számomra a különböző elemekből, idézetekből fölépülő posztmodern zenei architektúra mindig jól felismerhető, karakteres világot, hangulatot, feszültséget idéz elő. A legutóbbi nagylemez címe egy ófelnémet apokaliptikus költeményre utal: Muspilli. A lemez mottója: Praised be the cold, the darkness, the demise and decay! (Dicsértessék a hideg, a sötétség, az elmúlás és a hanyatlás!) A borítón egy modernista belgrádi épületegyüttes látható madártávlatból, amelyet két jugoszláv alkotó, Vera Ćirković és Milutin Jerotijević tervezett 1976-ban. Az épület esztétikája és politikája felidézi a jugoszláv utópiát: a nyugati kapitalizmus és a szovjet despotizmus közötti saját út alternatíváját. A muspilli szó jelentésének eredete homályos, magyarul talán ‘világégés’-ként lehetne fordítani. Az album hat tételből áll, mindegyik másmilyen. Van köztük sci-fi filmzenét idéző darab is, a Der kommende Aufstand (Közelgő felkelés), ami olyan, mintha egy brutálizált Star Wars filmzenéje lenne. A lemez összességében a világválság soundtrackjeként hat. A ’70-es évek közepén Rohadt Jancsi azt üvöltötte a mikrofonba a Sex Pistols dalnokaként, hogy NO FUTURE! (Nincs jövő!). A Muspilli első, dubstepes ritmusú darabjának címe pedig: The Future is Finished (A jövő bevégeztetett). Hunyd be a szemed, és láss: Let’s dance!

Test Department: Disturbance (One Little Indian Records, London, 2019)

„The future is here, / the past rules the present” (A jövő itt van, / a múlt uralja a jelent) – ezekkel a sorokkal indul a ‘90-es évek végén parkolópályára tett britt Test Dept. 2019-es lemeze, a Disturbance (Zavar). A banda tavaly fellépett az A38-on, de sajnos nem lehettem ott. A ‘80-as években grundolt zenekar a vasszigorral felépülő thatcheri korszakban fejlesztette ki ipari hulladékból baloldali politikai művészetét (a hőskorszakban Szegeden is felléptek). A Disturbance nyitószáma, a Speak Truth to Power (az erőszakmentes politikai taktika fogalma, az igazmondás bátorsága) fent idézett sorai azonban nem pusztán politikai aktivizmusra, kritikára vonatkoznak, hanem a lemez esztétikájára is. Tört ritmusok, ipari zajok, loopok, zenei és híradós idézetek, meg nem alkuvó szövegek.

A nemrégiben tragikus hirtelenséggel elhunyt Térey János pontos leírása egy 1993-as budapesti koncertjük után, ami az író-költő-drámaíró Teremtés vagy sem: Esszék és portrék (1990–2001) című kötetében kapott helyet: „Kifinomult dallamkollázsok és tudatos összevisszaság. Ugyanaz ismétlődik, keveredik körmönfontan. Van tehát rendezőelv. Nem massza” (Iparostalálkozó). A múlt esztétikája uralja a jelen anyagot is a Test Dept. „baloldali kovácsműhelyében” (Térey). Ugyanakkor ahogyan komakino blogger megjegyzi, esetükben „nem a magyar baloldalra kell gondolni”: a világnézetükbe ugyanis belefér William Butler Yeats nem éppen baloldalinak nevezhető, misztikus költészete is. A Full Spectrum Dominance című szám (az új évezred amerikai katonai taktikája: teljes harctéri kontroll a földön, a tengereken, a levegőben, a világűrben és az informatikában) az ír költő The Second Coming (A második eljövetel) című versének adaptációja, amelyet a zenekar korábban is használt, így önidézetként is felfogható. A Disturbance-on mintha a csoport ’80-as évekbeli iparos korszaka vegyülne a ’90-es évek törzsi technójával, több zenei és szöveges önidézettel, lenyűgöző technikai produkcióval. Test Dept. mindig ízléses borítókba csomagolta az anyagait, ezúttal David Altwegerrel dolgozott. A fekete-fehér címlapon egy romos koncertterem színpadán lepusztult zongorát látni, a nézőtéren pedig világító szemű hiénákat. Yeats soraival: „széthull minden; már nem tart a közép; / a földet anarchia dúlja szét, / vérszín ártatlanság áldozata megfúl; / hitehagyott a jó, s a rosszakat a meggyőződés szenvedélye fűti” ( A második eljövetel, Ferencz Győző fordítása).

Péter Eötvös: Gilding – Four Works for Symphonic Orchestra (BMC, Budapest, 2019)

A kortárs zene (és művészet) kapcsán rengeteg az előítélet a közszolgálati média által idomított befogadókban. Az egyik az, hogy a kortárs művészet érthetetlen, befogadhatatlan, nincs köze a hétköznapi élet kérdéseihez, problémáihoz, nem hasznos. Theodor W. Adorno szerint: „A közönséget riasztó disszonanciák a hallgatók saját állapotáról árulkodnak: s egyedül ezért elviselhetetlenek a közönség számára. [...] Hiszen valójában a hagyományos zenéből is csak a legelnagyoltabb kontúrokat, a fülbemászó ötleteket fogja fel a közönség: az ominózus szépségű helyeket, hangulatokat és asszociációkat” (Az új zene filozófiája, Csobó Péter György fordítása). Azt hiszem ez a gondolat a fentebbi zenei ajánlásaimra is érvényes. Nemkülönben az egyik legizgalmasabb magyar kortárs zeneszerző és karmester, Eötvös Péter munkáira.

Engem Csehy Zoltán barátom fertőzött meg Eötvös világával – valami olyasmivel ajánlotta, hogy „néha az a jó, ami fáj”.

A kiváló budapesti kiadónál, a BMC-nél megjelent legutóbbi Eötvös-lemez éppen ilyen. A frankfurti rádió elsőrangú szimfonikus zenekara által előadott négydarabos kiadványon számomra legsúlyosabb az Alle vittime senza nome (A névtelen áldozatoknak) című alkotás. Itt nem pusztán a zenei nyelv, hanem a téma is megütközést kelthet, miután az egyik legbonyolultabb jelenkori problémára, a migrációs válságra utal. Ennek a kortárs zenének nagyon is köze van tehát a hétköznapi kérdéseinkhez, ahhoz, hogy milyen morális ideológiák alapján ítéljük meg a migráció mediális reprezentációit. Mit gondolunk azokról, akik a Földközi-tengerbe süllyedtek, mielőtt még elérték volna Európa partjait. Mit gondolunk a multinacionális korporációk kizsákmányolásiról, az ezzel is összefüggő éghajlatváltozásról, ami felfokozta a jelenkori bevándorlási, menekülési tektonikát. Eötvös darabja mindezt hullámzó tuttikkal, visszatérő, gyászos motívumokkal érzékelteti. A teljes zenekari megszólalásból mindig kiválik egy-egy szólóhangszer, majd újra elmerül a hullámzó hangtömegben. A migrációs hírek nem egyéni arcokat mutatnak, hanem címkével ellátott, fenyegető emberáradatot. Eötvös művészete azonban épp ellenkezőleg: az egyéni arcélek, a soha vissza nem térő személyiségek pusztulására hívja fel a figyelmet.