Döglött akta – kritika az Ördög a részletekben című filmről

Az Ördög a részletekben épp olyan üres, jellegtelen és savanyú, mint amilyen képet vág Denzel Washington a teljes film alatt. A kilencvenes évek elidegenedett nagyvárosi miliőjébe ágyazott történet a már ezerszer látott toposzokat böfögi vissza Jonathan Demme és David Fincher műfaj- és stílusteremtő alapvetéseiből válogatás, újragondolás és a legcsekélyebb atmoszféra nélkül. Deacon seriff (Washington) és Baxter nyomozó (Rami Malek) egy, már a hatodik áldozatnál tartó gyilkossági ügybe ássa bele magát, és a folyton zsákutcába futó kilátástalanság, frusztráció, valamint a halovány bizonyítékok értelmetlen gyűjtögetése szép lassan kikezdi ép elméjüket, valamint erkölcsi irányzékaikat.

Hancock az egyébként ígéretes premisszát, illetve az összes benne rejlő potenciált képes a lehető legunalmasabb és arcpirítóan dilettáns módon (nem) kibontani.

A történet vélt vagy valós mélységei helyett sehova sem vezető, botrányosan rosszul vágott jelenetek hosszú során keresztül kell elviselnünk Washington és Malek alibialakítását, ahogy sótlan és működésképtelen párosuk fel-feldereng a pislákoló elemlámpák fényében.

Mindeközben Hancock arcátlanul újrahasznosít tematikát, karakteríveket, motívumokat és dramaturgiai sarokpontokat, leginkább úgy, hogy összezagyválja mindazt, ami a Hetediktől a Zodiákusig ráragadt. Ám Fincher esetében egy átfogó szerzői fejlődésről beszélhetünk, ami a bibliai alapokra emelt, katartikus, kikezdhetetlen gonosztól a hétköznapi bürokráciában felőrölt igazság és a nyomozók jelentéktelenségéig tart. Ezzel szemben Hancock „biztos, ami biztos” alapon egymásba erőszakolja a műfaj minden olyan narratív elemét, ami csak a kilencvenes és kétezres években turkáló keze ügyébe kerül. Más-más irányból persze, de mind a Hetedik, mind a Zodiákus (illetve a racionalitás és a tudományos módszertan mögé bújó Mindhunter) kopóit egyszerre sújtotta a nem tudás, a nem értés, valamint a bűnt felfoghatatlannak, mégis triviálisnak látó közöny beismerésének átka. Hancock viszont nem közvetlenül a neo-noir sémáit alkalmazza, hogy elmondjon valami érvényeset az egzisztencialista kiégésről, a morális szürke zónáról vagy korunk eltorzult társadalmáról és igazságszolgáltatásáról. Tekintete inkább fennakad a noirvilágképet szervesen feldolgozó, azt magába építő thrillerhullám akkori kontextusán, a kilencvenes évek díszletein. Az ő figurái emiatt nem kiégnek a nihiltől vagy a kudarctól, hanem unottan belebambulnak a semmibe, amit a forgatókönyv nagyvonalúan nyomozásnak hív.

A rendező próbál egy tisztességes karakterdrámát kanyarítani az amúgy lassan csordogáló, pengevékony, de mégis túlgondolt cselekményből, amely során Deacon és Baxter saját múltbéli traumáikat csatornázzák bele az aktuális ügybe, remélve, hogy végre túl tudnak lépni a démonaikon. Malek és Washington azonban képtelen az ellentéteket kidomborító, egymást mégis kiegészítő, izgalmas, dinamikus párossá válni.

Ugyanakkor egyáltalán nem működik a kimondatlanra építő rejtélydramaturgia sem, mivel a forgatókönyv vérszegény karaktereket tologat a még náluk is közhelyesebben, nulla atomszférával ábrázolt tetthelyek között.

A szüzsé nem pusztán emocionális síkon, de a nyomozás szintjén is nevetséges logikátlanságokkal van aládúcolva, a két főszereplő teljesen karakteridegen döntésekkel, minden körültekintő profizmust nélkülözve botorkál előre. Hiányzik a gyilkosságsorozat felderítésének lúdbőröző izgalma, mivel a nyomozók már rögtön a második helyszíneléskor a hasukra ütve leszögezik, hogy itt bizony egy jól látható mintázat rajzolódik ki. Hancock pedig nem pusztán csapnivaló rendező, aki nem ért a néző sokkolásához, és ahelyett, hogy jól felépített feszültséggel, lefojtott horrorral manipulálna, egy lélegzetvétellel mindent rögtön megmutat és leleplez – forgatókönyve ugyanilyen pongyola módon próbálja meg árnyalni a karakterek belső vagy épp egymás közötti érzelmi dinamikáját. A rendező többek közt azzal igyekszik megalapozni Deacon vívódását és személyes kötődését az ügyhöz, hogy a megtört seriff szomorú kölyökkutya-tekintettel monologizál a boncasztalon heverő holttesteknek. Az ilyen megoldások miatt igazán bravúros teljesítmény, hogy a nyomozás az első perctől fogva teljesen érdektelen és tét nélküli, ami pont a címben foglalt apró részleteket felejti el kibontani és továbbépíteni.

A Jared Leto által megformált gyanúsított legalább annyira maníros és túljátszott, amennyire Washington seriffje gyötrelmesen lomha és enervált. Leto a method acting látszatát keltő kellemetlen, paródiába illő alakítása mindössze a figura ápolatlan megjelenésére és inkább idiótának, semmint veszélyesnek ható, irritálóan kimért hanghordozására korlátozódik.

Kerülve a művelt, intellektuális szörny Hannibal Lecter-i profilját, Hancock nem a mély pszichológiával és az őrület formáival, illetve az ebből kibontakozó bizarr misztikummal foglalkozik.

Leto figurája nem annyira a cselekmény katalizátora, inkább a megoldást, illetve az egyfajta morális elégtételt mániákusan hajszoló Deacon és Baxter leépülését mozdítja elő. A cselekmény előrehaladtával maga a gyilkossági ügy egyre inkább háttérbe kerül azért, hogy a rendező előadhassa a rögeszméről, a privát igazságokról, bűnről és bosszúról alkotott, pusztítóan sekélyes értekezését.

Az Ördög a részletekben egy ostoba munka, amit a motiválatlan színészi teljesítmények, illetve a megúszós rendezés és a trehány cselekményvezetés csak még inkább a feledésbe lök. Dicséretes persze az az igyekezet, amivel Hancock a jó és a rossz fogalmait próbálja egymással kölcsönhatásba hozni és árnyalni filmje bűn- és igazságfogalmát, de ezt nem a saját határozott hangján teszi, mindössze újra felmondja a krimihatározó idevágó leckéit. Arról már nem is beszélve, hogy a szereplőket mosdató végkifejlet enyhén szólva felvet bizonyos erkölcsi aggályokat, aminek alapvetően már csak a műfaji hagyományokból következően is izgalmasnak kellene lennie, de itt nagyon rossz helyre kerülnek a hangsúlyok. Ráadásul Hancock úgy próbálja meg kitapintani a bukott hőseiben és a témában rejlő morális dilemmákat, hogy a filmből teljes mértékben hiányoznak a ténylegesen provokatív, saját etikai kódexünket megkérdőjelező kétértelműségek. Végeredményben egyáltalán nem világos, hogy a rendező pontosan mit is akart mondani ezzel a kifordított megváltástörténettel.