Assassin’s Creed: Origins – Kezdet vagy vég?

A Ubisoft játékfejlesztő vállalat eddig tizenkét részből álló videojátékszériája, az Assassin’s Creed a múlt kalandokkal teli megismerését ígéri a felhasználóknak. A világszerte játékosok millióit monitorok elé szögező sorozat részei egy-egy történelmi korba vezetnek be minket: az ókori görögök, rómaiak és egyiptomiak mellett a vikingek, a középkori, a reneszánsz és az újkori Európa népei egyaránt megismerhetők, a főszereplőkkel bebarangolhatjuk az egyre nyitottabbá váló világokat. Az egyes részeket összekötő kerettörténet szerint egy évezredek óta dúló véres konfliktusba csöppenünk bele: a Templomosok a szabad akaratban látják az emberiség legnagyobb veszedelmét, ezt szeretnék az Éden almájával kontrollálni, míg velük szemben az aszaszinok mindent megtesznek azért, hogy mindenki megőrizhesse ember mivoltát, és maga dönthessen az élete, vagyis a jó és a rossz felett. Az Éden almájáért megindul a korokon, téren és időn átívelő vesszőfutás, amit a Templomosok jelenkori örökösei egy sci-fibe illő géppel, az Animusszal próbálnak megnyerni.

Az Assassin’s Creed sikere a különböző zsánerek kreatív és váratlan vegyítésében ragadható meg.

A múltat megelevenítő más videojátékokhoz képest a kritika méltán dicséri a játék precizitását, kiemelve az egykori városok és épületek lehető legpontosabb rekonstrukcióját.

Megkapjuk mindazt, amit egy lopakodós játéktól, egy RPG-től és egy kalandjátéktól várunk, bár e három zsáner vegyítése igazán csak az Originstől kezdve jellemzi a franchise-t (így a 2018-ban megjelent Odyssey-t és a 2020-as Valhallát is). Az Origins előtt az Assassin’s Creed egyes részei inkább egy félig nyitott világgal (semi-open world) operáltak, a főhőssel bejárható tereket jóval szűkebbre szabták, mint a későbbi részekben.

Ahogy a világ nyitottabbá válása, úgy ez a kritérium is felülíródik az Originstől kezdve: egy minden tekintetben határtalannak tűnő virtuális teret járhatunk be, ahol bár a fő cselekményszál küldetései egymásra épülnek – és van egy minimumszint, amit el kell érnünk, hogy legyen esélyünk –, a mellékküldetéseket úgy és olyan sorrendben csinálhatjuk végig (már ha egyáltalán kedvünk van mindet végigjátszani), ahogy csak akarjuk. A világot is bejárhatjuk, annyit és oda lovagolhatunk vagy tevegelhetünk, amennyit és ahová csak akarunk. Ez a nyitott világ esetünkben a ptolemaida Egyiptom utolsó éveibe vezeti be a játékosokat. A rész címe arra utal, hogy az aszaszinok testvérisége ekkor jön létre, a korábbi részekben megismert szervezet genezisénél találjuk magunkat. A játékosok Bayek és felesége, Aya kalandjait játszhatják végig, a dramaturgiai középpontban pedig a bosszú motívuma áll.

A történet Kr. e. 49-ben veszi kezdetét, a szívai oázisból származó Bayek, aki az egyik „utolsó medjaiként”, vagyis rendfenntartóként (mintegy egyiptomi seriffként) a helyiek biztonságáért felelős, belekeveredik egy titkos mozgalomba. Eközben a magas politika szintjén XIII. Ptolemaiosz arra törekszik, hogy kiépítse hatalmát, ezzel az egyiptomiak és a görögök között amúgy sem feszültségmentes viszony csak tovább romlik, és harmadik félként az eddigre már a fél világot uralma alá hajtó Róma is szeretné érvényesíteni befolyását.

Ahogy a korábbi részek, úgy az Origins is felkínálja azt az élményt a játékosoknak, hogy a hivatalos történelem mellett beleshessenek a kulisszák mögé. A titkos társaságok, a meg nem írt részletek első kézből történő átélése katartikus élmény lehet, amelynek igazságtartalmáért – a játék kerettörténetében – maga az Animus felel. A nyitott világ egy kellően erős PC vagy konzol előtt ülve tárja fel valódi arcát, a játék grafikai megvalósítása, a feldolgozott települések (templomok, síremlékek, egyszerű házak és utcák) részletessége magával ragadja a befogadót, nem is beszélve az Origins másik erősségéről, a mesterien szimulált közelharcról. Ám azon túl, hogy egy szemet gyönyörködtető dioráma elé helyezik a játékosokat, és végre vízilovakat és krokodilokat is kaszabolhatunk értékes bőrükért, miben nyújt újat az Origins a korábbi részekhez képest? Ennek megválaszolásához először is Egyiptomot, azon belül is Alexandria városát érdemes alaposabban megismernünk. Az etnikai és nyelvi különbségek mentén szerveződő társadalom földrajzi tekintetben is kettévált: a vidéki falvakban és városokban az egyiptomiak, míg az északi városokban, kiváltképp Alexandriában a görögök bírtak többséggel.

Az Origins ezt a vegyes etnikumú, kulturálisan, nyelvileg és vallásilag is kevert világot a maga teljességében akarja bemutatni – ebben ragadhatjuk meg a játék talán legizgalmasabb oldalát (a kalandok, gyilkosságok és fejtörők mellett természetesen).

Bayek igazi „patrióta” egyiptomiként (jelentsen bármit is ez a szó az antik kontextusban) a helyiek, az oázis lakóinak érdekeit képviseli, betartja az egyiptomi vallási előírásokat, próbál nem keveredni a görögökkel. Az Originsben színre vitt világot talán legjobban úgy érthetjük meg, ha napjaink indiai vagy latin-amerikai társadalmaira gondolunk, ahol a bőrszín megannyi árnyalata, a nevek, a városrészek, valamint a különböző munkák mind kijelölik az egyén – nyíltan ki nem mondott, mégis mindenki által tudott és elfogadott – helyét a társadalomban.

A játék igen szemléletesen mutatja be, milyen stratégiák mentén lehet érvényesülni a Ptolemaidák Egyiptomában. Az egyik küldetés során Bayek találkozik Alexandriában az egyik gyerekkori barátjával Szívából: Sennefer a fogathajtó csapatok közül a kékek sorait erősíti. Megtudjuk, hogy mióta Sennefer elhagyta Szívát, Alexandriában él, és Klaridasnak hívatja magát görög barátai és üzlettársai előtt. A görög név felvétele világosan mutatja, hogy az egykori szívai alexandriai göröggé akar válni, így tud csak érvényesülni. Bayek kérdésére („Miért változtattad meg a neved?”) Sennefer igen egyértelműen megfogalmazza ennek okát: „Ahhoz, hogy sikeres legyél a Hippodrómban, elengedhetetlen, hogy egy görög ház befogadjon. Szóval szükség van egy görög névre.” Sennefer tudja, hogy a görögök megvetik az egyiptomiakat, sértettségének szintén hangot ad, de nem akar szegény és lenézett lenni, ezért hagyta el egykori otthonát, a nevét és az egyiptomi istenek tiszteletét, ám végül kiderül, hogy Bayek szerencséjét is mindig irigyelte. Személyében egy sértett és útkereső karaktert ismerhetünk meg, aki a hírnév és a vagyon igézetében feladta korábbi identitását, és mindezt cinizmussal próbálja palástolni. Alakja és beilleszkedési stratégiája a hatalommal bíró domináns kultúra kritériumainak kritika nélküli átvételében és elsajátításában ragadható meg, amely egyben akarva-akaratlanul mindkét kultúra elé görbe tükröt állít. Sennefer kulturális mimikrije ugyanis világossá teszi, hogy az egyiptomiak milyennek látták a görögöket, milyen görögképnek akarnak megfelelni. Annak ellenére, hogy ez Bayek számára elvetendő, a játékosok számára csak tovább árnyalja a hellenisztikus Egyiptomról eddig megismerteket, a két fél (egyiptomiak és görögök) mégis valahogy megfér egymás mellett, és még ha komoly áldozatokat is kell hoznia az egyiptomi félnek, van mód az érvényesülésre – bár azt minden játékosnak magának kell eldöntenie, hogy az érvényesülés Sennefer által választott módja végül morálisan igazolható-e. A kulturális sokszínűséget a nyelvek párhuzamos jelenléte is testközelbe hozza: ahogy bebarangoljuk Alexandria utcáit, a szegényebb negyedekben egyiptomiul szólnak hozzánk a karakterek, míg a főutcán görög szót hallhatunk a katonák és kereskedők mellett elhaladva.

Az Assassin’s Creed: Originsből megismerhetünk egy ókori metropoliszt, egy kevert etnikumú és kultúrájú birodalmat úgy, hogy e birodalom végnapjai közben egy új világhatalom, a rómaiak felemelkedéséhez is asszisztálni fogunk. A dátum és korszakválasztás tekintetében sikerült a fejlesztőknek egy olyan időablakot kitárniuk, amelyben az ősi egyiptomi kultúra még jelen van a rítusok, az épületek és a helyiek személyében, azonban erre már rárakódott a hellenizmus, új kihívások elé állítva a helyi kultúrát. Miután e két kultúrkörnek egyfajta szimbiotikus kapcsolata kialakul, három évszázadra meghatározva a régió fejlődését, a rómaiak részéről egy merőben új fenyegetés jelenik meg Alexandria partjainál. A Ptolemaidák és uralmuk alatt az egyiptomiak magukba zárkóznak, próbálják a már részben elveszett múltat megőrizni. Ezt a hanyatló életérzést mi is megtapasztalhatjuk Bayekkel, ha alaposan bejárjuk a világot, ugyanis a virágzó Alexandria mellett az épített valóság részét képezik az egyre kopottabb egyiptomi emlékek, a csillogásukat vesztett piramisok, a kopottas szfinx és a számtalan – addigra – összeomlott síremlék, ezek virtuális reprezentációi teszik az Originst és a teljes szériát világszerte az egyik legkedveltebb játékká. Az apró részletek, a repedések, a sziklák, a növények, a szétfutó állatok és a csodálatosan csillogó víz mind a játékfejlesztők hozzáértését és a virtuális esztétika iránti elköteleződését példázza, mely olykor szinte már áthajlik a giccsbe is. A játék a civilizációk fejlődésének és hanyatlásának ciklikusságát is igen intelligens módon viszi színre, amelyet a kultúrkritikára fogékony játékosok minden bizonnyal értékelni fognak. Az Originsben a „századvég érzés” kerül a középpontba, melyet a kortárs prózában Sándor Iván emelt ismét irodalmi magasságokba. Egy-egy korszaknak érezhetően vannak utolsó előtti pillanatai, melyek a kortársak számára még a töretlen fejlődés ígéretével kecsegtethetnek, de akinek van füle, meghallja a távolban morajló változást, az elkerülhetetlen hanyatlást. Az sem véletlen, hogy Spiró György Alexandriába helyezte az első zsidók elleni pogromot Fogság című regényében: a Nagy Sándor alapította város kultúrák találkozásánál fekszik, liminális helyzete teszi befogadóvá, de máskor éppen annyira kirekesztővé, ahogy azt – a különbségeket is szem előtt tartva – a Brexitet átélő britek esetében is láthatjuk: a bevándorlók, idegen kultúrák befogadása, a kezdeti nyitottság hamar átcsaphat a xenofób indulatokba.

Az Origins „eredetisége” a multietnikus antik világ árnyalt megragadásában, valamint az egymásra rétegződő idősíkok és kulturális hatások komplex bemutatásában ragadható meg.

Mivel a kerettörténet a jelenünkben játszódik, könnyen párhuzamba állíthatjuk az antikvitás társadalmi problémáit és etnikai feszültségeit kortárs jelenségekkel és tapasztalatokkal. A játékost egy-egy halálos küldetés között – miközben céltalanul rója Alexandria utcáit – a kultúrák törékenységének szorongató érzése kerítheti hatalmába, az Origins az izgalmak mellett történelem- és társadalomfilozófiai kérdéseket is „játékba hoz”: egy kultúra, egy évszázados birodalom véget ér, de ezzel egy időben egy új történet, az aszaszinok testvériségének epikus története kezdetét veszi.