Hulló falevél, eső, szomorúság. Gyakran felbukkanó őszi asszociációk ezek, amelyektől mi magunk sem tudtunk igazán szabadulni. Ezzel együtt egy olyan dalsorrendet igyekeztünk összeállítani, amely mégiscsak leír valamekkora ívet a zárkózottan melankolikus, illetve a várakozással teli, kíváncsi és nyitott őszkép között.
A fiatal, épphogy a KFT előtti Laár András – aki a legenda szerint lemezgyári nyomásra lett az alapvetően instrumentális, progresszív zenét játszó Panta Rhei dalszerző-énekese – ebben a dalban még inkább zaklatott, mint vicces abszurditással keveri az ősz szokásos elemeit. Hiába tiszta kék még az ég, a város madarai nem repülhetnek el, egyszerűen azért, mert ők a Város madarai, mintha ez valamiféle megmásíthatatlan bélyeg lenne rajtuk. Mintha egy nagybetűs bezártságérzés szólalna meg itt, a szabadulás teljes esélytelenségével, ahol az együttérzést is egyetlen magányos öreg jelenti.
„Az ősz rárabolt a nyárra”, énekli Lecsó, ezzel meg is indul a nosztalgiavonat az egyértelmű őszből az egykor volt nyár felé, amelynek legfőbb szimbóluma Balatonszepezd. Ebben a dalban igazából minden az elmúlásé, csak a vágy marad arra, hogy mégse így legyen. „Kicsi szívem, ne nézz hátra”, aztán mégis. Felhők jönnek Magyarországra.
Elérkezik az első nagy őszi felhőszakadás, amire nem lehet nem figyelni. Visszatér a bezártság érzése, noha valamivel több magyarázatot kapunk rá, mint a Panta Rhei-dal esetében: bár az a rohadt eső nem állna el semmiért, itt legalább racionális érvként bukkannak fel a rohadt felhők, amik túszul ejtették a napfényt. Ennek a szűkös térnek a zaklatott, már-már mantraszerű ismételgetésébe áll bele a dal, egy oktávval magasabban váratlanul feltörő dühvel, na meg az idegesítően egymásnak ütköző esernyők képével. A kifejezetten depresszív hangulattal dacoló erő csupán egyetlen sorban villan fel: „átmegyünk majd titokban”.
A Felső Tízezer korábbi gitárosának ez a majdnem négy és fél perces instrumentális csodája minden rezdülését átadja annak, milyen is az egyre fokozódó esőben gyalogolni Budapest belvárosában, mondjuk, valahol a Keletitől a Blaháig, aztán vissza, csak úgy minden ok nélkül. Szavak nélküli, erősen monoton alapú, mégis fokozatosan építkező beleállás az átlagőszi, pocsolyás időjárásba.
Krulik Zoltán szövegében – Bognár Szilvia énekével – körülnéz ősszel az ember, és finom, népiesen egyszerű hasonlatokkal megspékelve ugyan, de alapvetően pontosan azt látja, ami valóban ott van körülötte. Alma, körte, falevél, porba csepegő eső. Azonban a dal nem ragad le a hangulati elemekből alapvetően fakadó mély szomorúságnál, inkább elfilozofál az évszakok egymáshoz képesti viszonyával, eközben pedig már gondosan felkészül a télre is. Olyanfajta finom kül- vagy kisvárosi őszleírás ez, ami az egyszerűségével hódít. Például mennyire klassz kép már az, hogy „Őszi éjben a bizonyosság / sárga szőnyege falevél”?
Az ősz abszolút szabadsága az, amikor Kenderesi Gabi közhírré teszi, hogy „a lehullott falevéllel egy új korszak lép ismét életbe”. Az egyik legkülönlegesebb hangulatú magyar zenekar tömör, kamarazenei finomságú szerelmi vallomása ez az állandó változáshoz és a teremtő erőkhöz, és mindössze a fent idézett, elképesztően szuggesztív sornak köszönhetően kerülhet fel erre a listára. (Na nem mintha nem lenne akármelyik sora hasonlóan szuggesztív.) Ez a dal a zenekar Levitáció című, második albumának a zárószáma, talán nem véletlenül, mert utána tényleg mintha elfogynának a szavak. Ezzel a bármilyen módon tipizáló őszleírásoknak is egyszerűen visszavonhatatlanul véget kell érniük. Éppen úgy, ahogyan ennek a tematikus listának is.