„Büszkén viselem a vezetéknevemet, akkor is, ha sokszor nehéz cipelni” – Interjú Őze Áronnal

A Budapesti Klasszikus Film Maraton egyik célja, hogy ráirányítsa a figyelmet a régi magyar klasszikus alkotásokra. Szerinted mennyire kapják meg a nekik kijáró figyelmet ezek a filmek?

Úgy látom, hogy az utóbbi időben újra divatba jöttek a régi magyar filmek. Én is sok hazai filmet nézek, talán egyfajta védekezésként a nagy amerikai mozis dömping ellen. Kifejezetten örülök, ha szembejön egy francia, angol vagy német film, de legszívesebben magyar alkotásokat nézek. A filmművészet egyik legfontosabb feladata az emberábrázolás, ami szerintem a magyar filmekben testesül meg leginkább. Azt tapasztalom, hogy egyre több magyar alkotás kerül be a streamingszolgáltatók kínálatába. Több ismerősöm is beszámolt róla, hogy a Netflixen fedezett fel egy magyar művet, amiről előtte nem is hallott.

Hogy látod, mennyire feladata az iskolának, hogy a magyar filmklasszikusokat is megismertesse a tizenévesekkel?

Mindenképp nagy szükség lenne erre. Az ötödik pecsétnek szerintem kötelező műnek kéne lennie, ahogy A tanúnak is. Bacsó Péter filmje egy kortörténetet mesél el a maga sajátosan fanyar, humoros módján. Bár középiskolásoknak már nehezebb film, de mindenképp ajánlanám az Oldás és kötést is – a mai napig emlékszem, milyen erős érzelmeket váltott ki belőlem, amikor először láttam. 

Az iskolákban poroszos mennyiségű tananyagot kell bemagolniuk a diákoknak, azt viszont nem sajátítják el, hogyan kell tanulni, kérdezni.

Egy történelmi témájú magyar filmből rengeteget tanulhatnak a diákok, miközben remekül szórakoznak. Az ’50-es évek magyar történelmét biztos A tanún keresztül tanítanám. Lehet, hogy nem lexikális tudást kapnának, de megismernék a korszak hangulatát, és megértenék az ok-okozati összefüggéseket. Valószínűleg jóval mélyebb nyomot hagyna a diákokban, mint ha csak a történelemkönyvet olvasnák.

Mi lenne az a három, régi, ’90-es évek előtt megjelent magyar film, amit mindenképpen ajánlanál egy mai tizenévesnek?

Az első az Égigérő fű lenne. A felső tagozatos fiammal biztos megnézetném. Remekül bemutatja, hogy milyen hangulata volt egy gangos társasháznak. A történet összes karaktere leképezhető a magyar társadalomra. A nagyobbik fiammal biztosan megnézném a Te rongyos életet, amiből rengeteget megtanulhat a kitelepítések korszakáról. Nem maradhat ki a Hány az óra, Vekker úr? sem, ami Magyarországnak a II. világháborúban való kiszolgáltatottságáról szól. Ha későbbi alkotásokat is lehet említeni, akkor a Kontrollt mindenképpen ajánlanám, ami szerintem alapmű.

Édesapád, Őze Lajos a korszak kiemelkedő színésze volt, majdnem száz filmben szerepelt. Próbálta megismertetni veled ezt a világot? Mi volt az első filmes élményed gyerekként?

Édesapámon keresztül nem kerültem kapcsolatba a filmek világával. Nem járt moziba, mert szinte folyton csak forgatott. A filmművészetet édesanyámnak köszönhetően ismertem meg, aki tolmács volt. Kisgyerek korunktól kezdve vitt minket a testvéremmel az Istituto Olasz Kultúrintézetbe, ahol fantasztikus éjszakai vetítések voltak. Az olasz filmművészet jelentős alkotásait láthattam gyerekként. Sok mindent nem értettem, de magával ragadott a hangulat, a légkör. Ez a szép a művészetben. Az első komoly filmélményeim Fellinihez és Pasolinihez kötődnek. Természetesen előszeretettel néztük azokat a filmeket, amiben apu játszott: A tanú szövegét kívülről tudom, de Az ötödik pecsét a legnagyobb kedvencem. A Megáll az időt kamaszként láttam először, és nagyon büszke voltam apukámra.

Többször is említetted Az ötödik pecsétet, amelyben édesapád alakítása – A tanúhoz hasonlóan – legendássá vált. Milyen érzés visszanézni mai szemmel?

Az alapmű, Sánta Ferenc regénye is nagy kedvencem, szerintem világszínvonalú olvasmány. Sajátságosan magyar történet, mégis úgy mutat rá az egész világra ebből a kis országból, hogy nemzetközivé és egyetemessé válik. A színészi munkáról már nem is beszélve. Lenyűgöző az az asztaltársaság: Márkus László, Dégi István, Bencze Ferenc és Horváth Sándor is fantasztikus alakítást nyújt. Aki ma színész akar lenni, kötelező ismernie ezeket a neveket.

Ha már a színészekről beszélünk: milyennek találod a mai magyar színjátszást?

Úgy látom, hogy elkezdett különválni egymástól a filmszínészet és a színházi színészet. Rendkívül tehetséges és érzékeny új generáció érkezett a szakmába a különböző képzésekről. Ugyanakkor szerintem még mindig igaz az az elmélet, miszerint

aki a színpadon megállja a helyét, filmen is meg fogja, viszont egy filmszínész nem biztos, hogy bírja egy színházi szerep megformálását.

Ennek számtalan oka van. Teljesen más irányból dolgozik egy filmes és egy színházi színész, de a szakma alapjai a színházból kell hogy fakadjanak. Úgy érzem, hogy a fiatal színészek komfortosabban érzik magukat a film világában, mint a színpadon.

Édesapád egy interjúban azt mondta, hogy rossz gyerekkora volt, mert a dadogása miatt nem voltak barátai, és sokat csúfolták. „Mégis ennek köszönhetem azt, hogy valami furcsa, megmagyarázhatatlan dolog kipattant belőlem, aminek talán ez a jelene” – emlékezett vissza. Mit gondolsz erről?

Szerintem nincs ennyire szoros összefüggés a kettő között, ennél jóval áttételesebb a kapcsolat a rossz gyerekkor és a színészi pálya közt. A gyerekkora valóban nem volt irigylésre méltó. Valószínűleg rengeteg feszültség, energia és bizonyítási vágy gyülemlett fel benne. Mindig bizonyítani akart, és a végletekig maximalista volt. A tehetségén keresztül kapott egy lehetőséget, hogy kiemelkedjen a közegből, amiben élt. Valószínűleg ezért dolgozott az utolsó percig. A Hány az óra, Vekker úr?-t már nem tudta befejezni. Óriási öröm számomra, hogy még meg tudtam köszönni Bacsó Péternek, hogy édesapám az utolsó percéig dolgozhatott. Az ő életében a munka volt az egyetlen menekülési és túlélési esély.

Úgy tudom, hogy édesapád benned is látta a tehetséget, de nem akarta, hogy színész legyél, mert féltett a szakmától.

Kézzel-lábbal tiltakozott. Nyolcadikos voltam, amikor Katkics Ilona kiválasztott a Zöld torony című ifjúsági film egyik szerepére. Apám kiborult, és hatalmas patáliát csapott. Anyám tudott rá hatni, és végül szerepelhettem a filmben azzal a feltétellel, hogy csak nyáron járhatok forgatásra, és nem érintheti a tanulmányaimat. Színpadon akkor látott először, amikor az általános iskolában diákszínjátszóként léptem fel. Valószínűleg ekkor látta meg, hogy bennem is ott motoszkál a tehetség. Őt is meghívták a gálára. Elszavalta Az ős Kajánt Ady Endrétől. Alig ismertem rá. A mai napig itt cseng a fülemben. Az előadásunk után otthon azt mondta édesanyámnak, hogy „baj van”. Sokféleképpen lehet értelmezni, hogy mit értett ezalatt. Teljesen meg tudom érteni, hogy nem akarta, hogy én is a színészetet válasszam. Ha az egyik fiam elém állna azzal, hogy színész szeretne lenni, úgy tiltakoznék, ahogy csak tudok.

Édesapáddal kibeszéltétek ezt? Elmondta neked, hogy látja benned a tehetséget?

Soha. Amikor elkezdtem bontogatni a szárnyaim, már nem élt velünk. Tizennégy éves voltam, amikor elhunyt. Szakmai kérdésekről, a színészetről sosem beszélgettünk.

Ahogy említetted, sosem volt elégedett magával. Te is örökölted tőle ezt a mentalitást?

Igen. Sosem érzem azt, hogy készen van egy előadás vagy szerep. Lehet valami jó, de akkor sincs kész. A filmforgatásokon nem szeretem visszanézni a jeleneteimet. Belülről látom, ha valami rossz, és idegesít, hogy már nem tudok rajta változtatni. Ritkán mondok olyat, hogy ez jól sikerült. Mindig azt figyelem, hol lehetne még jobb. A színpad más. Minden este kapunk egy újabb esélyt, és tudunk javítani. Azt szokták mondani, hogy egy szerepet csak egyszer lehet igazán jól eljátszani. Egyszer megéltem. Legalább tíz éven át, több mint háromszázhatvan alkalommal játszottam a Szentivánéji álomban Puck karakterét. Pontosan emlékszem arra az estére, amikor úgy éreztem, most kihoztam magamból a maximumot. Ez a gyönyörű a színházban. Mindig van esély még jobbat nyújtani.

Ahogy édesapám mondta, két tragédia lehet egy ember életében: ha nincs munka, és ha nincs egészség.

A kettő összefügg. Ha ez a kettő megvan, akkor nem érdemes szomorkodni.

Azt mondod, te is olyan típus vagy, aki sosem elégedett magával. A sikert meg tudod élni?

Nehezen. Jólesik a siker, de mindig kételyekkel fogadom. Nem szeretem, ha ünnepelnek. Még akkor sem, ha születésnapom van. A lelkem mélyén örülök, ha pozitív kritikát írnak egy előadásról, jól sikerül egy premier vagy egy jelenet egy filmben, de az örök kétely mindig ott van bennem.

Szakmailag ki a kontroll, a példakép számodra?

Amikor jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, édesanyám megkérdezte, nem akarok-e vezetéknevet változtatni, mert Őze Lajos fiaként nem lesz könnyű dolgom ezen a pályán. Nemet mondtam. Büszkén viselem a vezetéknevemet, akkor is, ha sokszor nehéz cipelni. Akkor sem könnyű, ha hátrányom származik belőle, de akkor sem, ha ennek köszönhetően kerülők előrébb. Édesapám az egyik legfontosabb szakmai példaképem. Nem csak azért, mert ő volt Őze Lajos, a század egyik meghatározó színésze, hanem azért is, mert fontos az apai példakép. Azt kívánom, hogy mindenkinek az édesapja legyen a szakmai és legfőképpen emberi példaképe.