Pál Sándor Attila folyamatosan élesít és újít. Figyel a mélyszegénység, a magány, valamint az otthontalanság személyiség- és kultúraformáló hatásaira, mondanivalójának pedig ezúttal egy nagy hagyományú kifejezésformában, a ballada műfajában adott hangot.
A Balladáskönyv (2019) erősen kapcsolódik a folklórhoz a szerző korábbi versesköteteihez hasonlóan, amelyek címébe egy-egy zenei (Düvő, 2017) és táncművészeti (Pontozó, 2013) fogalmat emelt. Új kötetében ott vannak költészetének eddig meghatározó poétikai jegyei, ugyanakkor Pál Sándor Attila ezúttal tágabb perspektívát és témavilágot kínál. De a költő a közösségi tudatot ápoló krónikáshoz és a fotóriporterekhez hasonlóan a háttérben marad. Létezik, de még sincs rajta a történelmi jelentőségű fotókon, pozíciója hasonló az Apollo–11 Holdra szállását dokumentáló fényképészéhez: „A fotográfus neve Michael Collins. Így / mindazok közül, akik valaha éltek vagy / élni fognak, ő az egyetlen ember, aki nem / szerepel ezen a képen. / Képzeljük magunkat Collins helyzetébe (…) Előtte a semmi. / Mögötte a semmi” (Ballada a magányról).
A világűrbe is kitekintő krónikás nagy figyelemmel fordul a mélyszegénységben élők felé. A József balladájának szatirikus, groteszk hatását az okozza, hogy beszélője egy falusi ember, aki archaikus-népies, pletykálkodó előadásmódjába belekeveri a bírósági eljárások szakzsargonját: „Taval, december 14-én Szankon, (…) nem sokkal éjfél előtt / huszonhárom késszúrással megöltek / egy asszont. Az áldozatnak vót neve, / ahogy a tettesnek is, aki az asz- / szonnál, annak a külön bejáratú / szobájában lakott albérlőként / havi ezer forintért. Tulajdonképpe / ennyi a magja annak a bűn- / cselekménynek, amelybe május / közepén hozott ítéletet a kecskeméti / Megyei Bíróság egyik büntető tanácsa.”
A lírai beszélő olyan mélyen vágja át az empátia hagymaburkait, hogy mások elrontott életében is a saját sorslehetőségeit látja: „csak arra tudok gondolni, / hogyhogy ez a gyerek nem én vagyok?” (Balázs második balladája). Észleléséhez máskor tudományos érdeklődés társul. Balladái közt előfordul népi hiedelemvilágtól ihletett (Ballada a falba épített asszonyról), történelmi-kultúrpolitikai(Erdély országi ballada, Kádár János balladája), szociográfiai (Farkas Sándor balladája – egy alkoholista anyagyilkosságáról;Csaba balladája – egy cigány óvodás kirekesztéséről; Ballada az őszirózsáról – az idősek kiszolgáltatottságáról), biológiai-antropológiai (Gyermekkorunk balladája – az idegsejtek pusztulásáról), fizikai és metafizikai ( Ballada a szimmetriáról – a világegyetemben uralkodó rendről és káoszról) érdekeltségű is.
A ballada műfaj hallatán a magyar olvasók leginkább Arany műveire asszociálnak, ezért keressük a Balladáskönyvben is az áthallásokat, a rájátszásokat. Bár a szerző jobban pozicionálhatta volna magát a magyar irodalomban, például pár Arany-ballada újraírásával, ezirányú keresgélésünk néhány töredéken kívül („tudniillik mezőn hálóemberek / sokszor vélnek magasan a légben felettük / áthúzódó kísértetes zenét hallani” [Balladatöredékek otthonról ]) hiábavaló. Az ismert népballadák közül is csak kettő szúr szemet, A falba épített asszony balladája és a Második pásztorballada – a román Miorița című népballada újraírása –, mely egy juhász megöléséről szól, tehát korántsem a pásztorköltészet megszokott tematikáit szólaltatja meg.
Pál Sándor Attila költészetét nem annyira a rájátszások, inkább a zenével való együtt lélegzés jellemzi.
Olykor kötött formában, máskor szabadversszerűen árad a népi kultúrában gyökerező zeneiség: „Ebben a balladában, / nincsen más, csak ballagás van” (Hazai ballada). A költő ritmusra lép, de olykor szándékosan félre, persze csak a kontraszt kedvéért: „Jaj de szépen térkövezett ez az út, / amelyiken Farkas Sándor megindult. / Lépett egyet, lépet kettőt, megállott. / Az utolsó kevert megint kibaszottul megártott” (Farkas Sándor balladája). A népi kultúra zeneisége, ritmikája, szóhasználata, rímei keverednek tehát néhány meghökkentő, profán, modern, azaz stílustörést eredményező elemmel. Idővel az első olvasásra talán idegennek tetsző pontokról kiderül, hogy nem zárványok, hiszen az utolsó oldalak felé haladva egyre inkább meggyőződhetünk arról, hogy átgondolt és következetesen végigvitt, nyelvileg is szervesült koncepcióról van szó.
Szerkezeti és képalkotási megoldásaiban József Attila Medalionját idézi meg a kötet leglíraibb és motívumhálójában legkomplexebb balladatöredék-sorozata, a Balladatöredékek otthonról. A néhány soros fragmentumokból álló ciklusban a magány egzisztenciális létdarabjai kapcsolódnak egymáshoz asszociatív módon. A romlás tárgyi elemei növényornamentikába burkolódznak: „a fák testmelege / és kettéhasítva a zöld friss nedvesség / téglalerakat egy elvadult berekben / vakolatszirmok a földön, / egy madár röptét nézem, és arra gondolok / hogy a csontjaim túl nehezek”; „nézed a házat, milyen lelakott / szólítasz, de már nem vagyok ott”; „a csend törékeny és üres, / a rét határokat keres” – ez a három csillaggal elválasztott, mondatkezdő nagybetű és mondatvégi írásjelek nélküli töredék illusztrálja a legpontosabban a kötet jellegzetes képi világát, megkapó atmoszféráját. Kihullva az otthonosság betört ablakán a lírai beszélő hol közel hajol, hol eltávolodik vizsgálata tárgyától, a képek mégis nagyon személyesként hatnak.
A klasszikus balladaműfajt homály és sűrítettség jellemzi, a hosszabb költemények alkalmat teremtenek az átélésre, erőszakosabban tartják az olvasót a tragikus eseménysor hatása alatt. Pál Sándor Attila lírai megoldások tekintetében kiválóan tömörít, szinte zsugorít, ám a sűrű verssorok a narratív hatás ellen dolgoznak. Miközben poétikailag remekel, az olvasói élmény mégis megrövidül, nemcsak a terjedelem, de a lélektani folyamatok ábrázolásának hiánya miatt is.
A szerző tragédiát beszél el dalban, ám az epikus jellegtől mind a terjedelem, mind az átélhetőség tekintetében eltávolodik.
De lehet, hogy azért teremt távolságot, mert mi is hátrább léptünk a körülöttünk zajló eseményektől? Azok a bűntettek, amelyek ebben az ősi mitikus műfajban a közösség számára megjelentek, mindig morális és lélektani jelentőséggel bírtak. Ez a jelentőségteljesség hiányzik. Nem a versekből, hanem korunkból. Nincs katarzis: „a kisgyermek, aki itt nőtt fel nem igazán látta a különbséget emberhalál, / kutyahalál / vagy tyúkhalál között / a kérdés sem az, / hogy idővel megtanulta-e, / hanem hogy van-e különbség egyáltalán” (Balladatöredékek otthonról).
Életünk olyan, mint egy fordított babitsi Fortissimo, s az elfojtások gyakorlatában végül „elmetsszük a létszomjat” is (Tóth Péter Istvánné balladája). Innen nézve a Balladáskönyv a társadalomból kihullattak szorongásának kötete: elsősorban azokat tudja megszólítani, akik számára ismerős ez a fojtogató érzésvilág. Pál Sándor Attila figyelemre méltó tehetség. Egyre többekhez szól.
Pál Sándor Attila: Balladáskönyv Magvető, 2019