Távolodva a tiszta forrástól? – Kritika Pál Sándor Attila Rokonok című kötetéről

A Rokonok tizenöt novellájának főszereplői és elbeszélői legtöbbször úton vannak. Vonaton, román kisfalvakon keresztül, hajóval a Dunán vagy a BKV egyik járatán utaznak. Az utazás viszont csak részben íródik be egy ismerős, egyben terhelt irodalmi toposzként ezekbe a történetekbe, inkább a karakterábrázolás a megbízható módszere. A mozgás, a mobilitás alapszituációja jó lehetőség lehetne az atmoszférateremtésre, de végül mintha kibúvót szolgáltatna a jellemrajzok kidolgozásának egyenetlenségei alól. Bizonyos pontokon Pál Sándor Attila szövegeiben közel kerülünk a karakterekhez, de végül a lelakott, elfeledett tájak különcei vázlatosságuk, kidolgozatlanságuk miatt ismeretlenek maradnak. A történetek nagy része meglehetősen abszurd, ami a különös szerkesztési elvek miatt sokszor megtöri a realisztikusan megkomponált, szikár, mégis részletgazdag szövegfolyamot. Ez az ambivalencia nem válik a kötet kárára, de valódi erősségévé sem tud kovácsolódni.

Némelyik írásban kitapintható a prózai megszólalásmóddal való birkózás. Különösen a függő beszédet gyakran alkalmazó írásoknak (Mi van a Dunában?, A dohányos, A sapkás) vannak kevésbé sikerült stilisztikai megoldásai – váratlan ez egy olyan szerzőtől, aki ugyan most debütál novellaíróként, de rutinos szereplője a hazai irodalmi életnek, és az eddigi recepciója is több helyen költészetének erős prózaiságát emeli ki. A rövid mondatok besűrűsödése és a sután megírt, banális gondolatmenetek a karakterek együgyűségét is tükrözhetik, ha a kötet mottójául szolgáló Ottlik-idézetet is bevonjuk az értelmezésbe („Én vagyok én, te vagy te. Ki a szamár, én vagy te?”), de néhány szöveghelyen nem válik szét az elbeszélő szólama és a függő beszédben megszólaló szereplőé, ami akár tudatos szerzői (és szerkesztői) döntés eredménye, akár nem, könnyen okozhatja az olvasás során adódó visszás esztétikai tapasztalatokat.

A kötet tematikusan laza szerkezetű. A Kárpát-medencei néptáncot és folklórt valamilyen formában feldolgozó szövegek a fantasztikum jelenléte miatt vagy a narrációs technikák szintjén illeszkednek a többi novellához, ám a téma és a szerző ismeretanyaga, valamint korábbi megjelenéseinek világa okán kibővítve akár egy külön könyvet is képezhetnének – elég csak a Pontozó és a Düvő című versesköteteire gondolni, melyek címükben eleve néptáncos és népzenei műfajokat, játékmódokat jelölnek. Egy 2017-es interjúban Pál Sándor Attila így vall a népdalok poétikai világához való viszonyáról: „[K]eresem ezekben az elárvult falvakban és egyéb számomra otthonos, de igazából elég magányos terekben a dal és a ballada fosszíliáit. Amit eddig találtam, abból lett a Düvő.” A Rokonokban láthatóan sokkal inkább a néptáncra fókuszált a szerző a népművészeti nyelvek közül, de nem szűkíthető le a kötet erre a tematikus szálra. Bizonyára tudatos döntés volt a folktematika féken tartása, így ezek a szövegek inkább csak lazább ritmust – mondhatnánk: forgásritmust – adnak az olvasásnak.

Mindenesetre a Rokonok eddigi recepciója nem fordított figyelmet a „folknovellák” referenciáira. Pál Sándor Attila egykori táncosként kellően ismeri a hazai szcénát, így például a Béke vagy A dohányos című szövegben nagy érzékenységgel ábrázolja egy beazonosíthatatlan, mégis ismerős, elfeledett kiskocsma táncházas múltját, ahogy egy kiöregedett, profi táncos életútját, életmódját is.

Nem lehet nem észrevenni a szerző cinikus odafordulását az utóbbi évtizedekben professzionalizálódó, intézményesített néptánc világa felé.

A dohányos elbeszélője például így nyilatkozik aktív, profi éveiről, mielőtt bevallja, hogy amatőr együtteséből a fiatal lányok közül szokott „leakasztani” egyet-egyet, persze szigorúan csak az érettségijük után: „Csak az a plusz, ami mondjuk az egész színpadi dologból nekem egy idő után hiányzott, az nem volt meg benne szerintem. Nem, ezt nem tudom neked jobban megfogalmazni, pedig sokat agyaltam rajta, ne haragudj. Nem szikra, azt lehetett pattintani mesterségesen is, meg ezek, mi, úgy táncoltunk, mint az istenek, tempó az egekben, lábak a nyakban, inas, őrült állatok voltunk, ha kellett. De valahogy olyan üres volt az egész.”

A novelláskötet több pontján is érzékelhető egyfajta nosztalgikus elfogódottság a táncházmozgalom iránt, persze a kisvárosi/falusi, alulról szerveződő, nem intézményesített, spontán néptánckultúra szintén megkapja a maga kritikáját. A legszatirikusabb a Haladás című szöveg, amelyben egy kis háttértudással a szcéna napjainkban meghatározó szereplőire is ráismerhetünk. Zsiráf és profi együttesének, ezzel együtt a színpadi néptáncnak az egyeduralma rémképszerű fantáziát ölt, ahol a táncházak illegálisak, a nőket robotok helyettesítik, a szakma pedig csúcsintézményt kap: „Miniszterségének ötödik évében jelentette be Zsiráf, hogy a táncosokat klónozni fogják. A mintaegyedről még nem esett szó, de nagy volt a tolongás. Soha nem volt ilyen egységes a magyar néptánckultúra” – olvasható a kötet egyik legjobb zárlatában.

És ha már a zárlatoknál vagyunk, Pál Sándor Attila történetei ugyan többször is csattanóval végződnek, amelyeket jó arányérzékkel vezet föl (A csók, A pitbull, Az adatközlő), de összességében erőtlenek a befejezések, és némely esetben csupán az atmoszférateremtés (A sapkás, A kormányos, Rokonok) miatt érdekesek a szövegek. A lezárások esetlegességében keresendő az oka annak is, hogy ez a markáns, az idegenségtapasztalat és az otthonosságérzet közt oszcilláló légkör végig bizonytalanságban tartja az olvasót azt illetően, hogy valamilyen váratlan fordulat előkészítése, esetleg a miliőábrázolás-e a célja.

A Rokonok címadása, ahogy azt Károlyi Csaba ÉS-kritikája is megjegyzi, nem feltétlenül a kánonba foglalt Móricz-regényt (annak képzeletbeli helyszíne, a poros alföldi táj persze ebben a műben is meghatározó), hanem magát a szikár, szenvtelen Móricz-novellavilágot idézi meg. A kötetben elsőként helyet kapó Az öreg a maga szociografikus jellegzetességeivel például éppúgy a naturalisztikus ábrázolásmód eszköztárából válogat, mint az abszurd alapszituációt kibontó, egyszerű poénnal működő Banyatank. Pál Sándor Attila periférián élő szereplőit azonban egy-két kivételtől eltekintve elkerüli a tragédia, helyére a keserűség, a rezignáltság vagy épp a józan ész határain túleső végkifejlet kerül.

Utóbbi érvényes Az adatközlő című novellára is, amely a már említett folktematikájú írások közé tartozik. A szerző ebben beszél talán legalaposabban az adatközlők tudásának kiapadásáról, a bartóki tiszta forrás elérhetetlenségéről (ennek egy áttételes, már-már tragikus megjelenéseként érthetjük Muresan bácsi képzelt alakját). Bartók Béla – egyébként Maros megyei kolindákból összeállított – Cantata Profanájának befejező gondolata („A szájuk többé / Nem iszik pohárból, / Csak tiszta forrásból.”) jelképezi talán legszebben a világhírű zeneszerző irányadó odafordulását a paraszti társadalmi zenei kultúrája felé, mely napjainkig meghatározza a gyűjtőutakra induló kutatók, valamint a népművészeti körökből kikerült táncosok, zenészek és képzőművészek hozzáállását. Azt azonban hiába keresi bárki, amit Kodály és Bartók megtalált a 20. század elején: a gyűjtőutak tipikus célpontjainak számító határmenti és erdélyi falvak viszonylagos érintetlensége már rég a múlté. A népi kultúrával foglalkozó tudományos és táncos-zenész közeg a mai napig küzd az új kihívással, vagyis a tiszta forrás kiapadásával, a már archivált értékek értő feldolgozásával.

A hagyománnyal való viszony kialakításának kérdései erősen foglalkoztatják Pál Sándor Attilát is.

Egy olyan témaegyüttesre vannak kiélezve ezek az ingadozó színvonalú novellák, amely a kevés kivételtől (például a tárgykörrel politikai-társadalmi ihletettséggel foglalkozó Pintér Béla Titkaink című darabjától) eltekintve eddig hiányzott a kortárs magyar irodalmi palettáról. Szépirodalmi igénnyel feldolgozni a Kárpát-medencei folklór legfőbb kérdéseit azonban szintén óriási kihívás. Egy olyan összetett kérdéskört formába önteni, mely napjainkban is vitákat és egymásnak sokszor ellenszegülő irányzatokat szül (például van-e még kigyűjthető, autentikus népdal és néptánc; mi történik, amikor szembesülünk azzal, hogy a természeti kincsekhez hasonlóan ez a forrástár is véges; mi számít egyáltalán autentikusnak, hogyan érdemes hozzányúlni a már sokszor feldolgozott „adatokhoz” a 21. században), óhatatlanul jár hibás kísérletekkel. De a Rokonok ezen politikailag is kényes témák feldolgozásának és továbbgondolásának egészen izgalmas gyűjteménye, amelynek a néptánc köré (fölé?) szerveződő kortárs magyar kultúrában párbeszédindító szerepe is lehet.