A létező legjobb verziód – kritika a Palm Springs című filmről

Nyles (Andy Samberg) egy esküvőre érkezett Palm Springsbe, és szemlátomást rühelli az egészet. Nyögvenyelősen kel fel, nem öltözik ki, részegen, egy Hawaii-ingben és egy papucsban sóhajtozza végig az eseményt. Pontosan tudja, hogyan zajlanak az ilyen képmutató, túlcsicsázott események, ahogyan azzal is tisztában van, hogy melyik mosdóban csalja meg őt a barátnője éppen. Póttevékenységként ő is felszed egy lányt, Sarah-t (Cristin Milioti), lemegy vele a tengerpartra, és egy picit mintha jobban érezné magát. Aztán rájuk ront egy őrült, bosszúszomjas íjász, lelövi Nylest, és belehajszolja Sarah-t egy barlang mélyén tátongó időalagútba.

Nyles Idétlen időkig-szindrómában szenved, és arra van kárhoztatva, hogy újra és újra ugyanazt a napot élje át Palm Springsben. Ennek a repetitív, idegölő életnek pedig Sarah is részévé válik.

A film ezután szépen beleül egy már sokat látott romkomsztoriba, ami azonban mégis elég újdonságot, nevetést és jól megérdemelt érzelmes pillanatot hoz el ahhoz, hogy frissnek hasson. A történet ismerős lehet a már említett Idétlen időkigből, a Netflix frenetikus Russian Doll című sorozatából vagy akár a Tom Cruise-féle A holnap határánból is. Azonban a Palm Springs ügyesen forgatja fel ezeknek a filmeknek a kliséit, és elegendő energiát nyer ki belőlük azáltal, hogy a már untig ismételt koncepció helyett inkább a két főszereplőre fókuszál.

Nyles belefásulása az időhurokba egyébként meta-kikacsintásként is működik: igen, ezerszer láttuk ezt már. Kezdjük el kevésbé komolyan venni a dolgot.

Max Barbakow rendező így mindent egy lapra, mégpedig a két főszereplő kémiájára tesz fel. Ez pedig jó döntésnek bizonyul: Samberg és az Így jártam anyátokkal Tracyjeként ismert Milioti erőlködés nélkül, látható élvezettel vetik bele magukat a munkába. Akárhány időhurkon keresztül hullahoppoznak, akármilyen kliséken is kell végigmászniuk, mindvégig hitelesen hozzák a fatális véletlen által összehozott, egy „se veled, se nélküled” kapcsolat fázisain végigvánszorgó párt. Sambergtől és őrült produkciójától, a The Lonely Islandtől általában ennél harsányabb, alpáribb humort látunk – elég, ha csak a Popsztár: Soha ne állj le (a soha le nem állással) című fiúbandás áldokumentumfilmet említjük, de a társaság a Palm Springsszel megmutatja, hogy kőkemény szatírájuk a polgárpukkasztó él nélkül is meglepően organikusan tud működni.

A film humora így is hasonló, mint Sambergék korábbi eresztéseinek, ám a szigorúbb korhatárbesorolás és a műfaji behatároltság gondoskodnak róla, hogy ezúttal szélesebb körben is élvezhető legyen.

A mellékszerepben feltűnő J. K. Simmons (Pókember, Whiplash) pedig csak hab a tortán. A veterán színész a visszafogottság és az őrültség értő keverékével egy olyan mellékszálat hoz az amúgy is néhol – pozitívan – kaotikus filmbe, amely akár önmagában is megérne egy misét. Ha bármikor úgy tűnne, hogy éppen le fog ülni kicsit az alapból meglehetősen pörgős film, egy Simmons-jelenet lendületet ad neki, új perspektívába helyezi a történetet, és nem mellesleg a legjobb poénok közül nagyon sokat ő tálal fel.

Mellettük is számos tehetséges szakember asszisztál az időben való megragadás illúziójának fenntartásához. A Palm Springs körüli sivatagos, forró tájak így felnőnek címadó szerepükhöz: a folyamatosan a bőrünkön érezhető hőség, a csupasz sziklák, a semmibe vezető utak purgatóriumszerű miliőt kölcsönöznek a filmnek, és segítenek elveszni a sztoriban. Samberg minden megnyilvánulásában kimondatlanul is érezzük, hogy nemcsak az fáj számára, hogy megragadt az időben, hanem az is, hogy pont egy ilyen kihalt helyen kellett hogy sor kerüljön erre.

A Palm Springs tipikusan az a film, ami egy fokkal rosszabb rendezésben, eggyel lustább színészekkel, illetve kevésbé kreatív technikai döntésekkel a lehető legunalmasabb tucatalkotássá változhatott volna. Viszont 2020 számos csalódása után most szerencsére van okunk örülni annak, hogy akárcsak a főszereplők szerencsésebb időhurkaiban, minden jól működik. Barbakov alkotása nem egy kiemelkedően zseniális film, viszont minden egyes másodpercében önmaga legjobb verziója tud lenni. Ez pedig néha többet ér, mint hinnénk.