„Szép lassan lopakodtunk egyre közelebb Katinkához” – Interjú Pálinkás Norberttel a Katinka című dokumentumfilmről

Azt mondtad, meglepődtél, amikor felkértek rendezőnek a filmhez. Azonnal igent mondtál?

Rögtön azt válaszoltam, hogy érdekel a lehetőség, és beszéljünk róla. Először azt hittem, hogy egy haverom viccelődik, mert ismeretlen számról hívtak. Itthon általában úgy jutnak munkához a filmesek, hogy felhívja őket valaki, akivel korábban dolgoztak együtt. Nekem ilyen szempontból nem volt kapcsolatom a Katinka producereivel. Az ismeretlenből kaptam egy ajánlatot, hogy megrendezném-e Magyarország eddigi legdrágább dokumentumfilmjét – nem sokat gondolkoztam. Legyezgette a hiúságomat, kihívásnak fogtam fel. Két hónappal később vált biztossá, hogy valóban leforgatjuk a filmet, és én leszek a rendező. Előtte volt bennem bizonytalanság, de onnantól mentünk előre egyenesen a cél felé.

A megkeresés előtt mennyire követted Katinka pályafutását?

Azzal találkoztam, amit lehetett olvasni róla a sajtóban – Katinkára eleve kicsit jobban figyeltem, mert én is Baja környékéről származom. A sportágat nem igazán követtem, és szerintem tíz méternél többet nem is nagyon tudok úszni.

Mennyire változott meg a Katinkáról kialakult képed a forgatás alatt?

Ameddig nem találkoztunk, csak felületesen tudtam magamban kialakítani róla egy képet. Amikor kiderült, hogy leforgatjuk a filmet, a szerkesztő kollégám mindent előásott Katinkáról, amit 2019 előtt tudni lehetett róla, és egy óriási paksamétát tett elém. Akkor kezdem el olvasni a jegyzeteket, amikor forgatni repültünk Dél-Afrikába. Láttam, hogy megosztó személyiség: rengetegen szeretik, négyszázezren követik a Facebookon, ugyanakkor sokan nem kedvelik, arrogánsnak, nagyképűnek tartják. Kíváncsi voltam, hogy mi a valóság. Így futottunk neki az első találkozásnak.

Az alkotás a magyar dokumentumfilmekhez képest kiemelkedően magas, ötszázhatvanmillió forintos támogatásból készült. Éreztél nyomást, extra elvárást emiatt?

Nem nyomás volt, hanem áldás. Az ötszázhatvanmillió forinthoz képest korábban fillérekből készítettem dokumentumfilmet. Most nem kellett aggódni, hogy mit nem tudunk megvalósítani. Nyugodtan álmodhattunk nagyot. Mindenhová elkísértük Katinkát, ahová csak kellett – olyan versenyekre is, amikre nem is biztos, hogy szükséges lett volna, de úgy álltunk hozzá, hogy hátha ott történik vele valami nagyon fontos. Építhettünk egy sínt a Duna Arénában a medence mellé, hogy egy fahrtkocsi és egy robotkamera segítségével benyúlhassunk a medence fölé, leküldhettünk búvárt a víz alá, tizenöt lámpával bevilágíthattuk a medencét.

Olyan felvételeket készítettünk Katinkáról, amilyenek szerintem más úszóról sem készültek, még külföldön sem.

Azért tehettük meg, mert volt rá pénz. Az volt az elvárás, hogy olyan filmet készítsünk, ami nemzetközi szinten megállja a helyét, és a legnagyobb streamingszolgáltatók kínálatába is bekerülhet, méghozzá kiemelt helyen. Ehhez kellett egy olyan költségvetés, amennyiből a legnagyobb szolgáltatók gyártják a filmjeiket. Ugyanolyan kamerákkal dolgoztunk, amilyenekkel a nagyjátékfilmeket forgatják. Technika, stáb, utómunka, hangeffektek, visual – mind ugyanolyan, mint egy nagyjátékfilm esetében. Mitől lenne olcsóbb?

Feltűnt, hogy a filmben szinte alig látni beszélő fejeket, az interjúk alatt is a látvány dominál. Szándékosan szembe akartatok menni azzal a régi felfogással, miszerint a dokumentumfilm elsősorban hosszú beszélgetések sora?

Olyannyira, hogy először interjúkat nem is akartam bevágni, csak a megszólalok hangját, amivel őrületbe kergettem az operatőröket. Kérdezték a stábtagok, hogy miért világítsák be igényesen az interjút, ha úgysem fog látszani. A vágásnál felül kellett bírálnom magam. Ha nem mutatjuk időnként a megszólaló arcát, a néző elveszti a fonalat, ezért nagyon rövid időre vissza-visszahoztuk a beszélő fejeket. Ez egy nagyon modern megközelítés, és beleillik a mai trendekbe.

Lajos Tamás a vetítés utáni sajtótájékoztatón azt mondta, ez a film volt élete legnehezebb munkája. Hasonlóan érzel?

Egyértelműen. Korábban televíziós dokumentumfilmeket és dokumentumfilm-sorozatokat készítettem. A Katinka két éven át tartó projekt volt, bejártuk a fél világot. Megismertem az élsportolói kultúrát, ami teljesen más világ, mint amiben eddig mozogtam. Rengeteg türelem és diplomácia kellett ahhoz, hogy mindig megtaláljuk az arany középutat, ami Katinkának kényelmes, és számunkra is hasznos. A producer, a főszereplő és az alkotók részéről is sok türelmet, kompromisszumot igényelt a produkció. Voltak feszültségek is, amik szerves részei az alkotói folyamatnak. Az volt a cél, hogy a film díszbemutatója után mindenki elégedetten álljon fel a moziszékből, és szerintem ez teljesült is.

Katinka több helyen is említette, hogy nagyon nem szeret szerepelni, a filmben mégis rendkívül oldottnak tűnt, nem zavarta a kamera. Nehéz feladat volt kialakítani vele a kölcsönös bizalmi viszonyt?

Kellett hozzá idő. Az első két-három forgatáson nem szerette, hogy ott van körülötte a kamera. A legelső forgatáson Dél-Afrikában egy szabadtéri edzést vettünk fel. Direkt nem is készítettem még vele interjút, hagytuk, hogy szokja a kamerát. Az edzés végén kimentek egy kapun két sportolótársával. Utánuk szaladtam, és megkértem őket, hogy jöjjenek vissza, és menjenek ki még egyszer, mert nagyon jól nézett ki a jelenet a hegyekkel a háttérben, szeretném felvenni közelebbről is. Katinka nemet mondott. Este, amikor leültünk beszélgetni, mondtam neki, hogy

ilyen a filmezés. Nem kell eljátszani semmit, de néha újra fel kell venni egy mozzanatot.

Azt válaszolta, hogy nem akar újra eljátszani semmit, mi legyünk ügyesebbek, azért vagyunk profik. Onnantól két kamerával forgattunk, hogy ne maradjunk le semmiről. Később megértette, hogy hogyan működik a filmezés. Előfordult, hogy ő kérte, hogy vegyünk fel még egyszer egy jelenetet. Ráérzett a műfajra. Tudta, hogy ha kérek valamit, azt azért teszem, hogy jó legyen a film, ehhez pedig néha meg kell ismételni egy jelenetet, vagy közelebb kell mennünk hozzá a kamerával. Megkérte, hogy amikor zónában van, akkor ne legyünk az öltözőben, és ne menjen közel hozzá az operatőr. Az úszók zónának hívják a lelkiállapotot, amikor nagyon koncentrálnak egy feladatra. Ilyenkor kihívás volt, hogy milyen teleoptikát hozzunk, amivel ötven méterről is követni tudjuk a rezdüléseit. Szép lassan lopakodtunk egyre közelebb Katinkához. Ennek az lett az eredménye, hogy később beengedett minket az otthonába, a szülei házába és az öltözőjébe is.

Voltak olyan pillanatok, amikor azt kérte, kapcsoljátok ki a kamerát, és hagyjátok magára?

Egyetlen ilyen alkalom volt. A 2020-as budapesti ISL versenyen volt egy rossz sorozata, ami nagyon megviselte. Benne is van a filmben. Volt egy pillanat, amikor az operatőr belépett Katinka komfortzónájába. Akkor szólt, hogy ezt ne vegyük fel. Megértettük, kikapcsoltuk a kamerát, és hátrébb vonultunk. Fél órával később jelzett, hogy folytathatjuk a forgatást.

A tehetség és a kitartás nyilván elengedhetetlen a sikerhez. Rájöttetek a forgatás során, hogy mi volt az a plusz, amitől Katinka ilyen eredményes lett?

Talán az, amit korábbi edzője, Dave Salo is elmondott a filmben: Katinkát az motiválja, hogy nyerjen. Szerencsére sokáig nyert, ezért sokáig megmaradt a motivációja. Ha itt lenne, és azt mondanám neki, hogy fussunk verseny az Oktogonig, a győztes pedig kap egy csokit, akkor elfutna oda-vissza csak azért, hogy nyerjen. Elképesztő versenyszellem és győzni vágyás dolgozik benne, és képes volt ezért mindent feláldozni. Még önmagáról is lemondott: képes volt évekre félretenni Katinkát, és növeszteni egy Iron Ladyt –

felvett egy szuperhőspalástot. Képes volt kicsit elhidegülni a szüleitől, eltávolodni a barátaitól, egyedül maradni Shane-nel a siker érdekében. Kevesen képesek erre.

Köbli Norbert azt mondta, jót tett a filmnek, hogy jött a járvány. Amikor kiderült, hogy elhalasztják a 2020-as tokiói olimpiát, senki sem tudta, meddig tart a koronavírus. Nem ijedtetek meg, hogy egyáltalán be tudjátok-e fejezni a filmet a lezárások, utazási tilalmak közepette?

Amikor kiderült, hogy elmaradnak a versenyek, és utazni sem lehet bárhová, két hónapig teljesen elbizonytalanodtunk. Volt egy jelenet a filmben, amit kívülről, az üvegfalon át vettünk fel, mert nem mehettünk be az uszodába. Akkor feltettük magunknak a kérdést, hogy hogyan lesz ebből film. Amikor kiderült, hogy 2020-ban nem lesz olimpia, válaszút elé kerültünk. A producer egyeztetett a Nemzeti Filmintézettel, hogy hogyan tovább. Szerencsére belátóak voltak, és azt mondták, folytassuk a forgatást, mert remélhetőleg 2021-ben megrendezik az olimpiát, amit a film utolsó jelenetének szántunk. Akkor is úrrá lett rajtunk a bizonytalanság, amikor Katinka Tokióban nem nyert egy érmet sem, pedig az egész ország azt várta – talán az ország jobban akarta, mint ő. Az olimpia után szétszedte a sajtó és a közösségi média.

Akkor derült ki, hogy ez nem egy dicsőségfilm lesz.

Összeültünk egy stábmegbeszélésre. Régóta feszegettem a Katinka versus Iron Lady témát. Akkor vált világossá, hogy erről fog szólni a film. Megkérdeztem tőle: „Tokióban ki úszott, Katinka vagy Iron Lady?” Azt válaszolta, Katinka. Mondtam, hogy akkor szóljon erről a film, hogy visszatért önmagához, és neki az is elegendő, hogy harminchárom évesen még olimpián szerepel.

Van olyan titkolt vagy nem titkolt célotok a filmmel, hogy a fiatalokat a versenyúszás felé orientáljátok?

Abszolút. Katinka csak azért vállalta el a felkérést, hogy a jövő úszógenerációinak megmutassa a sportág szépségeit, és bebizonyítsa, hogy ha valaki mindent belead, akkor szinte bármit el lehet érni – ha ő a bajai huszonöt méteres medencéből eljutott a világ csúcsáig, akkor másnak is sikerülhet. A már korábban említett modern megoldásokkal az is volt a célunk, hogy a filmünk a mai fiatal generációt is meg tudja szólítani. Úgy érzem, ez sikerült.

Mennyire találhatja meg külföldön a közönségét a film?

Katinka négyszázezer követőjéből körülbelül kétszázezer rajongó külföldi anyanyelvű. Több országban, például Kínában óriási hagyománya van az úszósportnak, ahol szintén sok követője van. Amikor Los Angelesben a Venice Beachen forgattuk az utolsó jelenetet, felismerte egy járókelő, és autogramot kért tőle – ez jól mutatja, hogy Katinka tényleg világsztár. Bízunk benne, hogy a film könnyen bekerül egy nagy streamingszolgáltató kínálatába, és sokan megnézik. Örülnénk, ha itthon is sokan látnák. Nem csupán nekünk, alkotóknak és a Filmintézetnek lenne jó, hanem az egész magyar dokumentumfilmes szcénának. Örülnénk, ha be tudnánk bizonyítani, hogy van létjogosultsága ennek a műfajnak a moziban, és hogy a finanszírozónak megéri sok pénzt tenni egy dokumentumfilmbe, mert piacképes.