„A kreatív folyamat sokkal jobban működik, amikor közösen ülünk le zenélni” – Interjú a Paperdeer tagjaival

Csak a korai kísérletezgetéseinket töltögettük fel ezen a néven MySpace-re poénból, ez még egyáltalán nem számított egy igazi formációnak. Volt egy nyaram, amikor különböző sample packekből és szoftveres hangszer-presetekből valahogy összeraktam egy hétszámos ambient EP-t – ekkor foglalkoztam életemben először elektronikus zenével, nagyjából tizenhat évesen. Sajnos ezek azóta teljesen eltűntek az internetről. Benjivel általános iskola óta jóbarátok voltunk, egyedül neki mutattam meg a szerzeményeimet érdekességként, egy deszkázás után. Nagyon meglepett, hogy tetszettek neki, hiszen valamiért pont ellentétes reakciót vártam tőle – főleg, hogy ezután ő is kedvet kapott hozzájuk. Eleinte polifónikus csengőhangokra emlékeztető számokat mutatott az iskolapad alatt, illetve az én korábbi dalaimat alakítgatta át. Idővel elkezdtünk egymásnak saját MP3 fájlokat küldözgetni, majd később közösen írni: az első próbálkozásokat az anyukája szintijein szereztük, és azt hiszem, diktafonnal rögzítettük.

Ahogy fejlődtünk, egyre többet szerettünk volna vokálokkal dolgozni, de nem igazán tudtuk, hogy merre induljunk el, mivel nem akartunk volna állandó énekest. Először bootlegeket [nem hivatalos remixeket – a szerk.] csináltunk mindenféle letöltött mintákból – Fort Minortól kezdve M.I.A.-n és Foo Fightersen keresztül, amihez csak hozzáfértünk remixversenyekről vagy youtube-os akapellákból. Idővel összesodort az élet Emesével, aki szintén a sulinkba járt, de pár osztállyal alattunk. Egy közös vakáció során mutatta meg azt a rövid kis nótát, amit még jó pár évvel azelőtt, egy nagyon korai, plátói gyerekszerelem során írt. Szórakozásból kipróbáltuk, milyen lenne felvenni egy laptopmikrofonnal, de nem volt különösebb célunk vele. Egyik este készítettem alá egy nagyon vázlatszerű, szinuszhangokkal írt alapot, ami annyira megtetszett, hogy nyaralás után azonnal átvittem Benjihez abban a kezdetleges állapotában, amiben este otthagytam. Szinte rögtön ráéreztünk egyfajta flow-ra: a dobok, zajok, effektek mind maguktól a helyükre kerültek, és végül megszületett az Up to the Top. Izgatottságunkban megmutattuk egy filmes ismerősünknek, akinek lett egy tök jó videóötlete rá, így a klip is hamar összeállt. Ekkorra már Emese is benne volt a közös munkában, újabb alkotások születtek. Meg akartuk osztani a videót, de még nemhogy komolyabb terveink, rendes nevünk se volt. Aztán úgy döntöttünk, hogy szeretnénk ezzel foglalkozni, és egy gyors névválasztással megszületett a Paperdeer.

A 2014 elején megjelent kislemezeteket még a BP Resonating gondozásában adtátok ki, azonban később a saját kezetekbe vettétek az irányítást. Mi volt ennek az oka? Ennyire rossz tapasztalat volt? Vagy csak úgy éreztétek, hogy jobban tudjátok, mit akartok?

A BP Resonating akkor szerződött le velünk, amikor még azt sem tudtuk, hogy mit is szeretnénk valójában – nem igazán volt víziónk, sem egységes hangzásunk, célunk, de még csak közös zenei ízlésünk sem a formáción belül. Azt se igazán tudtuk, hogy egy kiadó mit csinál pontosan, vagy hogy mihez tudunk egy ilyen intézmény nélkül kezdeni. Idővel összeálltak az elképzeléseink, majd rájöttünk, hogy jobban tetszik a kötetlenség – és azt hiszem, ez a hozzáállás azóta is megmaradt. A jövőt illetően nem szeretnénk kizárni a közös munkát, de eddig nem ez volt a fő prioritásunk.

A blogon feltűntek már olyan formációk, amelyek hozzátok hasonlóan szeretnek közösen dolgozni hazai és külföldi előadókkal is a kiadványaikon. Nálatok hogyan működik a kiválasztási folyamat?

Általában a külföldi előadókat SoundCloudon vagy Bandcampen találjuk: ezek azok a platformok, ahol a hozzánk hasonló, feltörekvő zenészeket a legjobban el tudunk érni. Az albumnál leginkább az énekstílus és a hangfekvés számított abban, hogy kiket kerestünk meg végül. Tehát elképzeltünk egy vokált egy adott alaphoz, és olyan művészeket kajtattunk, akik leginkább megfelelnek az ideáinknak – így ment ez a hazai koprodukciók során is. Érdekesség, hogy az egyik számunkon a lemezről egy barátunk (most már) felesége szerepel, és ez az első megjelenése.

Nemcsak énekesekkel, de képzőművészekkel is gyakran működtök együtt. Vehetjük úgy, hogy számotokra célkitűzés az underground művészek kölcsönös támogatása?

Mindenképpen! Örülnénk, ha egy befogadóbb alkotói szubkultúra alakulna ki.

Ha a képzőművészek könnyebben és bátrabban találnak egymásra, akkor sokkal minőségibb és ötletesebb munkák születhetnek.

Az underground szerintem azért különösen fontos, mert a jó ötletek táptalaja, ahol nem a bevált recepteket követve alkotunk, hanem annyira próbálunk újítani, amennyire csak lehet anélkül, hogy a mainstream felé törekednénk. Plusz mivel nem folyik a csapból, így talán rétegzeneként időtállóbb. Biztos vagyok benne, hogy a különböző művészeti ágak alkotói erősen inspirálnák egymást akár egy kollaboráció során, akár közös munka nélkül is. Persze itt kulcsfontosságú, hogy az alkotás legyen a fontos, és ne az alkotó, hiszen amíg az előbbi a közösséget erősítené, addig az utóbbi a versenyt.

A Belauval több szinten is összefonódik a munkásságotok. Meséljetek a közös történelemről!

Igen, először is egy remixre kért fel minket az Island of Promise -hoz Kedves Péter, majd az elkészült munka annyira megtetszett neki, hogy kicsivel később megkérdezett minket, hogy az élő felállásban nem akarunk-e játszani. Mivel csak én voltam itthon akkoriban, ezért én tudtam elvállalni a felkérést. Azóta – öt éve – együtt lépek fel velük. Ha jól számolom, több mint kétszáz koncertünk volt, és megjártunk együtt több mint egy tucat országot, szóval jó barátok is lettünk és a rengeteg közös éleménnyel gazdagodtunk. Talán a legviccesebb – vagy inkább legijesztőbb – történetünk az volt, amikor Splitben, Horvátországban egy világító fordított keresztekkel teleaggatott klubban játszottunk. Csak a bizarr tulaj meg a személyzet volt ott, és ránk is zárták a helyet a koncert alatt. Történt még sok váratlan dolog azon az estén, de ezeket nehéz pár mondatban kifejteni.

Norbi, te Dániába költöztél, hogy ​​sound designt tanulj, és foley arttal, azaz zörejezéssel és hangeffektek készítésével foglalkozz. Mennyire nehezítette meg a közös munkát a kétlakiság?

Fú, hát nagyon változó. A kreatív folyamatok és a kémia egyszerűen sokkal jobban működik, amikor közösen ülünk le zenélni. Ugyanakkor a kezdeti ötleteket szinte mindig egyedül indítjuk el: én jóval könnyebbnek érzem a fejemben elképzelni a dallam- és hangzásvilágot, Benji pedig inkább az aktív kísérletezések híve. Ha együtt ülünk le a legelejétől, akkor szinte sohasem sikerül úgy egy vázlat, hogy azt, mondjuk, másnap is folytatni szeretnénk.

2019-ben fordulóponthoz érkezett a zenekarotok: különböző életesemények tengerében gondoltátok újra a duó céljait, életét. Milyen elhatározásra jutottatok a Paperdeer jövőjével kapcsolatban? Milyen irányvonalat jelöltetek ki magatoknak?

Mindig is szerettünk volna jobban rákoncentrálni a közös zenélésre, de a sok történés miatt az ezt megelőző években kicsit háttérbe szorult a projekt – ezen akartunk változtatni. Valamint egy csomó félkész számunk volt már, amiket mindenképpen szerettünk volna befejezni.

Nem akarunk előre lefektetett szabályokat követni, ennél sokkal szabadabban terveztünk a muzsikáláshoz állni. Ezentúl a koncertezés, a hangszeres felhozatal bővítése került terítékre, és hogy annyi kreatív emberrel dolgozhassunk együtt, amennyivel csak tudunk.

Idén jelent meg Pastel Days névre hallgató kislemezetek, amelyen saját minták is feltűnnek. Meséltek ezek gyűjtésének a körülményeiről?

Egyrészt szeretjük a saját magunk által kikevert szintiket addig editálni – például visszaforgatással, traszponálással, megnyújtással –, amíg egy tök más hangzást érünk el. Én ezeket is a saját mintáink közé sorolom, és ugyanezt szeretjük az énekekkel is megcsinálni. Továbbá amikor a világot jártuk, felvettünk innen-onnan zajokat: például használtunk éjszakai mezőn rögzített tücsökciripelést vagy a Népszínház utcából villamosneszeket, mennydörgést és esőt, próbák közbeni beszédzajokat. Ezeken kívül a számok több mint felében lesznek saját gitár-, basszusgitár-, billentyűsfelvételeink, illetve az egyik dalhoz a saját hangunkat vocodereztük meg.

Tavaly novemberben jelent meg a Gazsiafter, februárban pedig a Fortress névre keresztelt dalotokkal, majd legutóbb a Regularityvel leptétek meg a hallgatókat, amik a júliusi albumotok előszeleiként szolgáltak. Ezek szerint kreatívan telt a karantén időszaka?

Határozottan. Bár az intenzív kreatív munka már a pandémia előtti ősszel elkezdődött, a karanténidőszakot Magyarországon töltöttem, ami igazából a zenélés előnyére vált. Az amúgy sajnos kedvezőtlen munkahelyzetek miatt a kollaborátoroknak is több ideje és kedve volt személyesebb, elrugaszkodottabb projektekben részt venni.

Igen, szerencsére Norbi az első tavalyi karanténidőszak alatt itthon volt, úgyhogy tudtunk közösen haladni az albummal. Az elmúlt fél évben meg már főként a dalok utolsó simításain, az utómunkán és az album promócióján dolgoztunk.

Ami végig foglalkoztatott a Regularity meghallgatása kapcsán: egy ilyen év után miért utopizáljuk a megszokássá vált cselekvéseket? Milyen élettapasztalatból merítettetek inspirációt a dal megalkotására?

Azért utopizáljuk, mert azt látjuk, hogy továbbra is megállíthatatlanul efelé haladunk, és egy ilyen év után is bőven van még tovább. A kényelem hatalmas húzóerő, a technológia pedig egyre inkább a segítségünkre van, hogy még komfortosabban éljünk. Ugyanakkor nem prioritásunk azzal foglalkozni, hogy cserébe mennyire szövi be az életünk minden területét, ami az emberi kapcsolataink, életünk minőségének romlására megy. Az ismerkedés lassan teljesen a Tinderre szorul, a barátok a Messengerre, az álmok az Instagramra. Minden igényünkre több száz app létezik, amik akkor sincsenek ingyen, ha úgy hirdetik őket: figyelmünkkel, időnkkel, mentális energiánkkal fizetünk értük – meg persze az adatainkkal. Az egész világ lassan online létezik. Kijelzőt nézünk a munkahelyen, a vonaton, a szabadidőnkben, lefekvés előtt, tanuláshoz, szórakozáshoz, kreativitáshoz, ügyintézéshez, térben és időben tájékozódáshoz. Ha nem a képernyőt bámuljuk, akkor bedugjuk a fülünket, és zenét, podcastot hallgatunk – teljesen elrugaszkodunk a valóságtól, miközben ugyanazokat a dolgokat csináljuk robotikusan nap mint nap. Az unalom fontos szerepe az életünknek, hiszen ilyenkor születnek magvas gondolatok, ötletek. De mivel önmagunk szórakoztatására végtelen eszköz áll rendelkezésünkre, nem hagyunk magunknak egy perc csendet sem. Időnk legnagyobb részében nem igazán az életünket éljük, amikor meg igen, akkor kényszeresen dokumentáljuk és megosztjuk, így még az a pillanat sem a jelenről szól. A sikert szinte csak teljesítményben mérjük, a teljesítményt számokban, az értékeket pedig sikerben.

Az életterünket globálisan testre szabjuk a kényelmünk szerint, ami így teljesen elrugaszkodik bármitől, amire fizikai és szellemi készségeink kifejlődtek.

Koppenhágában, a világ második legbiztonságosabb országának fővárosában nekem személy szerint ez az utópia szinte testközelinek tűnik a sofőrmentes, föld felett közlekedő metrókkal, hotelszerű kórházakkal és könnyen hozzáférhető csúcstechnológiákkal, ugyanakkor hideg szociális kapcsolatokkal. Annyira stabil ez a buborék, hogy a veszély szinte nem tűnik realisztikusnak. A Regularity koncepciója az ebből való kitörés vágyán, az újdonság és a változatosság igényén alapszik. Szabó Marci pedig gyönyörűen adaptálta a koncepciót a dalszövegre, bár ő inkább az emberi és romantikus kapcsolatokra fókuszált.

A Pastel Days t gondosan tagoltátok. Meséltek a hangzásvilágokról, amelyeken végigkalauzol bennünket a kiadvány?

Ahogy a korábbi albumunkon is, minden szám egy kicsit más műfaj jellegzetességeit használja. Szerintem mi nem azok közé az előadók közé tartozunk, akiknek az összes dala egy jól lehatárolható műfajba belefér – szeretünk kísérletezni a hangzásokkal. Az érzetekben is széles skálát fogunk le: igazából minden elem egy élethelyzetet próbál megragadni, úgyhogy azt is mondhatnám, hogy annyiféle zenénk lesz, ahány trekkünk. Ráadásul elmegyünk a szélsőségek irányába is: például az album vége felé van egy egészen futurisztikus beütésű elemünk, a legutolsó pedig egy, még a downtempók között is lassúnak számító, szomorú szerzemény.

Bár igyekeztek elrugaszkodni a trendektől, zenészként nem kerülhetitek el a fel-feltűnő irányzatokat. Melyekre figyeltetek fel legutóbb? És hogyan álltok a régebbi hullámokhoz? Azokat is meglovagoljátok néha?

Nincs igazán olyan, amire felültünk volna az utóbbi időben, inkább kicsit régebbi, páréves zenékből merítkezünk. Rengeteg szerzemény jelenik meg mostanában, és így már nehezen lehet szerintem trendekről beszélni.

Így van, ráadásul én pár olyan öt vagy akár tíz évvel ezelőtti számra is csak most találtam rá, ami teljesen úgy szól, mint a mai hangzásúak, majd meglepődök, hogy a kiadás éve 2012. Szerintem azért bőven van és volt is egy-két irány, ami jobban inspirált minket mostanában – engem például a synthwave, a francia elektronika, az orosz experimental és future garage, valamint az IDM, amikből biztosan kerültek morzsák a lemezre. Ugyanakkor nem tudom, hogy melyik újabb vagy régebbi, egyáltalán trendnek számít-e, vagy csak a streaming algoritmusok egy-egy gyűjtőszigete.