Papírváros-forgácsok – Zalán Tibor műhelyesszéje

Regényt készülök írni. Elképzelhető, hogy Papírváros lesz a címe. Kifejező cím, bár fogalmam sincs, mit fed le. Ez csak a szokásos címadási probléma. Kell-e, hogy bármit is lefedjen a cím? Egy regény esetében egészen biztosan. Gondolom ezt az elmélet felől, de magam bizonytalan vagyok benne. Ebből rögtön kiderül számomra, fogalmam sincs, hogyan kell regényt írni. A papírváros szó nyilván helyet és ürességet fed le. Legalábbis számomra. Anyagszerűséget semmiképpen. Persze, a papírváros – mint anyaghoz kötődő fogalom, papírból város, város papírfallal körülvéve vagy papírházakból összeállva – akár érdekes is lehet. De fogalmam sincs, miről akarok írni. Esterházy szerint a regényhez terv kell, a próza matematika, ha valaki, ő már csak tudta. (Hiába volt neki is, akárcsak Thomas Mannak, nagy fájdalma, hogy csak prózaíró lett belőle, nem költő – bár ezt mindketten jól elviselték.)

Persze, neked nem kell terv, hagyja rám a prózaíró, mert te költő vagy, írsz, amit gondolsz.

Tekinthetem tehát kirándulásnak a próza világába ezt a kísérletemet. Kísérlet! Kísérlet járja be Európát / én már csak ágyban bálnák közt halni meg. Játszom a szóval: ha megkísérlem a regényírást, megkísértem a regény elérését, kísérletet tehetek egy történet megteremtésére, kísérlet zajlik majd egy világ létrehozására és annak bemutatására, kísérlet az állóképességem kipróbálására, kísérlet a helytállásra a próza könyörtelen térhódítása idején a lírával szemben, kísérlet helyfoglalásra ott, ahol soha nem szándékozom majd otthon lenni, legalábbis tartósan maradni, kísérlet létezéssel és teremtéssel a próza hidegvilágában. Ennyiből is egyértelművé vált számomra, valamifajta kísérleti könyvet kell írnom. Joyce óta ennek létjogosultsága azonban alighanem megkérdőjelezendő. Mármint, hogy van-e még feltáratlan hely a prózában a kísérletezéshez. De ide vehetjük akár Szentkuthyt, akár Hamvast is. Sorolhatnám. Egyelőre csak annyit tudok, nem olyasmit akarok, amilyeneket ők már kitaláltak. Inkább vonz T. Mann! Izgat az a megfejthetetlen unalom, amit a regényei képviselnek. Semmi extra nincs bennük, lassan és hömpölygősen beszélik el, duzzasztják fel a nyelvvel soványka történeteiket. T. M. túl komoly. Túl konvencionális. Túl egyszerű. Túl bonyolultnak mutatja magát. Talán ez izgat benne. Szeretem az unalmat a regényben. Legalábbis ezt hiszem. Márquez meg a hozzá hasonló latin-amerikai mágikus realisták művei regénymodellként nem izgatnak. Bár érdekelnek. Kuprin izgat, jóllehet, ő is nagyon hagyományos. Vagyis, éppen azért. Legyek én is hagyományos? Annak manapság lehetne még kacér bája! Unalmasan konvencionálisnak lenni, ez már valami! Kár, hogy nem tudok! Baj az is, hogy nem vagyok elég olvasott a regényirodalomban. A modern regény irodalmában meg még kevésbé. Ez idő tájt leginkább a filozófia izgat. Nyugtalan vagyok, és elveszett. Persze, nagy könnyebbség lenne, ha tudnám, mit akarok. Legalább körülbelül! A regényírás kényszere egyre inkább szorít, a tanácstalanságom és bizonytalanságom egyre jobban és zavarba ejtőbben nő. Szeged-regényre gondolok először (később majd, számomra némileg kínosan, a Szeged-regények közé sorolják a Papírvárost a kritikusok), de Szegedből igazán csak az a sárga fal izgat visszamenőleg, amelyre a kollégiumi szobám ablakából hajdan rálátok. Sárgán virít az éjszakai lámpák fényénél, néhol felragyog a felülete, egészen olyan, mintha papírból lenne. Nyilván mögötte ott van a város, az a város, amelyben létezni akarok, vagy léteznem kell, és talán létezni is fogok egy ideig. Ügyelni kell, át ne szakadjon ez a hajszálvékonynak elképzelt papír, mert akkor vége mindennek. Minek van vége, mi ez a minden? Nem tudom. Ahogy Szeged-regényt, úgy életrajzi munkát sem akarok létrehozni, mert minek. Soha nem vezettem naplót, nem izgatnak a magam történetei. Exhibicionista sem vagyok, a látszat ellenére zárkózott és szégyenlős és szorongó és szomorú embernek ismerem magamat. Ámbár sokat fel tudok használni, kellő kitalációkat téve hozzájuk, az életem számtalan különös eseményéből. A barátok kocsmatörténeteit is fel fogom dolgozni. Lehet történetlopóvá válni! Ki nem az? (Annak ellenére, hogy sokszor nyilatkozom később erről, a Papírváros négy megjelenése előtti közvetlen időkben az életművem egyik legjobb ismerője is az önéletrajzi ciklus újabb kötetéről beszél a szentendrei nyilvánosság előtt. A helyzet, idők során belátom, menthetetlen. Ítélet van. Ítél a megszokás és a látszat kényszere. Vagy indiszkrét kényelme.) A menekülési útvonal: rá kell bíznom magamat a nyelvre! Hosszú mondatokat tervezek, egyelőre nem tudom még, hogy miért. Talán hogy ráültethessem magamat a szavakból létrehozott nagy hullámokra. Tipikusan költői gondolkodás, akár dilettánsnak is tekinthető a regény felől. Sodródhatom, sodródtatom a szavak megtörténéseivel. Majd csak kiadják az én történetemet is. Ha van. Legyen! Legyen így!

A Papírváros negyedik könyvének megírását – szétszaggatva alcímmel – nehezen kezdem el. Ahogy a többihez is nehezen fogtam hozzá eddig. Még az első regény – amelyhez azért volt némi lendületem – megírása is évekig tartott. A hozzá való előkészületek is éveket vettek igénybe. Előkészületen értem a terméketlennek feltűnő darvadozást. Előbb: meg kell írni a regényt! Majd: folytatni kell a regényt! Nem tudom, mit érlelnek meg bennem a tétlen évek, annyi bizonyos, ilyenkor semmiképpen sem írom magamban a könyvet, nem is képzelgek róla. Úgy tartom, de nem gyártok hozzá elméleteket, ha megérik bennem elég valami ahhoz, hogy nekilássak a folytatásnak, akkor majd nekilátok. Idestova negyedszázada készül a ciklus, ami a folytatáshoz bennem is kérdések sorát veti fel. Mennyire kell összefüggőnek lenniük az egyes könyveknek, ha nincs – vagy csak halványan sejlik fel – valami történetféleség, linearitás bennük. Vajon az időközben nyilvánvalóan pusztulásregénnyé formálódott könyvegész újabb fejezete a szétszaggatottság állapotát el tudja-e különböztetni az előzőktől, vagy meg tudja-e erősíteni őket: kimerülve, eltévedve, letarolva. És előkészületként kell-e megírni, akár tekinteni, az utolsó kötethez, melynek a betegen állapothatározó lesz az alcíme.

A bizonytalanságok mostanra kezdenek elhalványulni, egyre több dolog válik nyilvánvalóvá. Kezdek megismerkedni ugyanis a hősömmel. Lassan megírja önmagát.

Amikor a lassúdadan készülő első regény kéziratát végre egyben olvashattam végig, valahol a szótenger közepe táján döbbenten vettem észre, amit a megírás idején kellett volna felfedeznem, jelesen, hogy a központi figurám kezdetben egy kallódó író (istenem, sóhajtottam föl, hány rossz író-sors-regényt adtál már ennek a világnak, kell-e még egy újabb közhelyszótár erről?), majd egy idő után, minden magyarázat nélkül, építész. Ennek okát természetesen nem lehet koncepcionálisan fölfedezni, legfeljebb elleplezni lehet – nyilvánvaló a hosszú írásidő és a közben mindenfelé elkalandozó elme könnyelmű tévedése ez. A problémát, az összes ezzel járó piszmogást fölvállalva, egy replay-jel ma már meg lehetne oldani, de ha jól emlékszem, akkor még csak 1997-et írunk, amikor a szöveg-csereberélgetések nem voltak egyértelműen olyan könnyűek és egyszerűek, mint a mai szövegszerkesztők használatával. Az elleplezést vállaltam föl inkább. A hős foglalkozás- és alakváltozásának a tengelyébe egy esszét illesztettem, amelyben a váltás/változás szükségességét állítottam és ecseteltem olyan meggyőzően, hogy a végére már magam is elhittem azt, amit magam sem hittem a szöveg megírása közben. Magában a szövegben sem hittem. (A kritika, megkönnyebbülésemre és riadalmamra, ezt posztmodern gesztusként emlegette föl, és a könyv – későbbi testvéreihez hasonlóan – bekerült a posztmodern regények fakkjába.)

Kritika. Nem tagadom, hogy foglalkoztat a könyv recepciójának a kérdése. Minden értékképzést mellőzve, alighanem ritka könyvciklusról van szó – a pentalógia önmagában is fehér holló az irodalomban –, amelyik ilyen hosszú időn keresztül készül, és egy nagy könyv majdani létezőségére tart igényt. A mai friss, új szemlélettel és érdeklődéssel (b)író műbírák akkor még meg sem születtek, amikor az első könyv készült és megjelent, nem feltétlenül kell(ene) tehát úgy érezniük, hogy bármilyen közük is van ehhez a monstrummá növekvő, hajdaninak feltűnhető világhoz. Mivel átlag – de inkább több, mint – ötévente jelennek meg az újabb és újabb kötetek, az ezekről való elmélkedésekhez/elemzésekhez hozzá kell(ene) olvasni az elődjeiket is. A mai kritikai kurzus az ilyesmit nem feltétlenül tűri, vállalja vagy preferálja. Mivel én a magam szerzőségében sem emlékszem pontosan (homályosan sem), az egyes könyvek mit tartalmaznak, hogyan várhatom el, hogy, akár a kortársaim közül is akárki emlékeznék az előző három szövegszőttesre. Nincs konkrét vagy konkretizálható történet, a történések nem képeznek összefüggő tartalmi hálót. Kevés kivétellel – ők inkább azok, akik általánosságban foglalkoznak a Z. T.-jelenséggel – azt látom, hogy önálló kötetként próbálnak a kritikusok viszonyulni a megjelent munkákhoz, ami azt eredményezi, hogy a ciklusegészet behálózó kapillárisokról semmilyen képük nem alakulhat ki. Ez sajnálatos, mert még az adott regény fősodrát sem tudják ezek nélkül érvényesen megragadni, értelmezni. Marad az önálló történetként is értelmezhető részeket novellákká redukáló megítélés. Vonatkozhat ez az olvasóra is, aki, természetesen, teljességgel ártatlan ebben.

Olvasó. Ahogy az én irodalmi megítélésem (sok minden miatt) problematikus (egy fontos kritikus ezt odáig fejlesztette-züllesztette, hogy fel merte szólítani az irodalmat: el kell dönteni végre, mi a fontosabb, a Zalán-jelenség vagy a Zalán-mű…!), úgy a Papírváros megítélése is az, nagyon sok irodalmon kívüli szempont zavarja meg, ferdíti el. Mivel nagy időközönként bár, de időről időre megjelenik valamilyen Papírváros, mint új meg új regény, az olvasók egy (nagy) része ismertnek tekinti, mint művet, akár érvényes olvasat nélkül is, és készséggel elfogadja a ciklust körülvevő legendásításokat saját élményként. Kezdetben, mivel a fordulat (vagy annak látszata) tájékán vagyunk, pornográf műként vonult be a köztudatba, ami egyetlen irodalmi műnek sem tesz jót, legfeljebb a népszerűségi mutatóin javít. (Az Eötvös Kollégium regényszemináriumán például erről vitatkoztak velem megjelenés után a bölcs hallgatók, a tatabányai gimnázium igazgatója pedig azzal a feltétellel engedte be intézménye diákjait a könyvtárban rendezett író-olvasó találkozóra, hogy a Papírvárosról mint pornóregényről nem lesz szó…)

Megszámolni tudnám a tíz ujjamon, hány embernek van meg valamennyi eddig megjelent kötet, azaz hányan olvasták a regényciklust már meglévő egészségében.

Aki meg az olvasásába fog, „elő-regények” nélkül, nyilván csodálkozással vegyes rémülettel kezd el kalandozni a végtelennek tűnő mondatok magándzsungelében, és ijedten teszi le az első húsz oldal után a könyvet, mint érthetetlen, kibogozhatatlan zagyvaságok borzalmas halmazát. Amikor tehát hozzákezdek a negyedik könyv írásához, kellő tapasztalat birtokában, arra is gondolok természetesen, hogy kinek írom ezt az egészet, nem tévedtem-e el szándékban és reményben. Nyilván igen, még ha nem is. Hát persze, hogy én is szeretnék sok embernek írni, nagyon sok olvasót elérhetőnek és megérintettnek tudni, népszerű könyvet kiadni, népszerű (köz)írónak lenni. A józanság azonban arra a keserű belátásra bír rá, bizony kevés lehet az olvasója az énféle könyveknek, az egész ciklusnak meg még annál is kevesebb, a kevésnél kevesebb. Nem tagadom tehát az ilyenkori elveszettségemet. (Ezen nem segít, legfeljebb enyhít, hogy a költői szövegeim talán könnyebben fölfejthetőek és emészthetőek – ez is nyilván csak illúzió –, és hogy a száz körül mozgó színházi bemutatóim mindenkor meghozzák a vastapson keresztül átélhető széleskörű siker örömét.) Hozzáfogni tehát újra meg újra valamihez, amiről az idő előrehaladtával mindinkább lefoszlik a kívülről jövő érdeklődés és tájékozottság hitele vagy ábrándja, nem könnyen feldolgozható lelki trauma. De a jelek szerint ez is leküzdhető.

Hozzákezdenék a negyedik könyvhöz, már körvonalazódik ugyanis, miről akarok írni, merre akarom kommandírozni az előző három könyvben felmutatott hőseimet, milyen új figurák és történetek kapcsolódnak a kitapintható főszálhoz (ha mégis van ilyen). És az is eldőlt, az álom szerkezetét (és nem a logikáját) próbálom megkeresni, kitapintani álmok kreálásán, megteremtésén keresztül. (Megvolt a kellő mennyiségű és mélységű Freud-, Jung- és társaik-szeminárium, nem mintha használni akarnám ezeket, hiszen nem megfejteni, nem analizálni, hanem létrehozni akarom az álmokat. Célom: a tudattalan nem létező logikájának a megkísértésével sajátlagos szerkezeteket teremteni. Magyarán: onirizálok.) Csak éppen nincs meg a kezdéshez az első mondatom! Röhejes, de így van. Kályha nélkül, prózában, nem tudok elkezdeni táncolni. Ez amolyan költődilettantizmus. Inkább -babona. Mindegy is, hogy mi. És már hetek óta nincs meg a mondat. Nem is kellene egész mondatnak lennie, hiszen a Papírváros mondatai olykor vagy leginkább (vagy mindig) oldalakon keresztül terpeszkednek lassúdad méltósággal vagy kevélységgel. Csak a felütés hiányzik tehát. Akár a később elhagyható auftakt.

Tavasztájt van, 2019, én betegen és magányosan üldögélek a nappalink ebédlőasztalánál. Bever a kora délutáni verőfény, oszladozó fürdőköpeny, villámként szertecikázó fájdalmak a hátamban, ha mozdulok. Villámlik a seggemben, dühöngök, talán mert verset írni sincs erőm vagy türelmem, a mondat megtetszik, felhívok két szerkesztőt azzal az ürüggyel, hogy új versen dolgozom, amelynek megvan az első sora. És bemondom az előző dühöngő sort. Mindkét esetben csönd a telefon túlsó végén, majd egyként a rekedt válasz, rendben, küldd el, megvesszük. Nincs röhögés, nincs fölháborodás, csak beletörődés mindkét oldalon. Lemondok a külvilágról, visszazárkózom a tanácstalanságomba és a tehetetlenségembe. Ilyenkor jönnek a pótcselekvések. Kezet mosni kényszeresen hússzor egymás után, eljárni vécére szükségtelenül, leemelni valamilyen könyvet a polcról, és olvasatlanul visszatenni, kávét vagy teát főzni. Most éppen az ötödik kávé van soron, hiszen lassan teljes délutánba fordul a nap. Átvánszorgok a konyhába, fölteszek egy négyszemélyest – kiváló olasz kávéfőzőim vannak, a kávémasináktól valamiért irtózom –, és ahogy ott állok, állok, értelmetlenül sokat állok, nem a kávé vartyogására várva, az hasít az agyamba, a hátam villámainál erősebben, mi lenne, ha most megszédülnék, elvágódnék, és sokáig egyedül feküdnék itt a konyha kövezetén. És ez lehetne, ez lehet az első mondat: persze nem olyan közhelyesen, de éppen olyan szerencsétlenül és magatehetetlenül dőlsz el, kezedből messze, a szoba másik sarkáig gurul a félig kihasznált vodkás üveg, zuhanásod meglőtt madár zuhanása, hiszen alig vagy már terhére a földnek, csak csontok és inak, csak inak és csontok, meztelen tekergőző fölfájó idegek…

Persze, nem ez lesz majd az első mondat később, mert a könyvírás egyben szerkesztés is, de ezzel a mondattal már tudok mit kezdeni. Elkezdeni tudok.

Rögtön adódik a kérdés: miért esett el a hősünk. Pontosabban, mitől eshetett el. És az ember, még ha író is, ilyen kérdések fölvetésekor önmagából indulhat csak ki. Mitől eshetném el én? Kézenfekvő, hogy a fejemtől vagy a szívemtől. Agyvérzés vagy infarktus. Vissza az asztalhoz, de előbb napokra vissza a könyvespolcaimhoz, a számítógépem tudományos oldalaihoz, orvosi szakkönyvek sora, mindent meg kell tudnom, és meg is tudok, ami egy laikusnak megtudható – majd csak ezután következik az orvosbarátok faggatása – erről az embert érhető két szörnyűségről. A kávéfőzőben lassan ráég az alumíniumra az ottfelejtett kávé, a szobát agresszív égett szag tölti be, de ez csak később tűnik fel. Emlékeztet az eset arra, amikor az első könyv megjelenése után a mű egyik legszakavatottabb elemzője, Alexa Károly azt a felszólítást intézte hozzám: ha már építész lett a hősödből, akkor legalább egy kurva téglát venne néha a kezébe, mozdítana el a története során. Lehet, hogy neked nem a legfontosabb szempont, de az olvasó talán joggal várhatná el. Nos, ebben (is) igazat adtam neki. Huzella Pétertől, a neves énekes-zenésztől, akinek az előző pályája építészként egy tervezőirodában indult, beszereztem vagy húsz szakkönyvet, a feleségem is megajándékozott az akkoriban megjelent legfrissebb és legaktuálisabb építészeti szakkönyvvel, és hónapokon keresztül ástam bele magamat az építészetbe. A második könyvben már építészként építész az emberem, és nem csak neve-van építész.

Azonban, hosszabb kutakodás után sem tudom eldönteni, hogy melyik legyen a kettő közül. Infarktus vagy agyvérzés. Vagy az agya, vagy a szíve. Valamelyik. Végül úgy döntök, nem fog egyáltalán kiderülni, melyik. Ahogy az sem derül ki – számomra is csak a könyv végére –, meghal-e a hősöm, vagy csak tetszhalottként éli végig az újabb könyvutazását. Vagy meghal, vagy nem. Egy ilyen könyvben ez végső soron mindegy. De ennyi bizonytalansági tényező mellé valami megfoghatót is kellene adnom, megérzem. Fel kell áldoznom a papírváros-mítoszt, ami abból állt eddig, hogy három részen keresztül szó sem esett arról, mi is ez a papírváros, miben áll a léte és a létezhetősége, amit, engem kivéve, mindenki ismertnek vélt, de senki sem ismert. A mítosz homályában meg kell teremtenem, majd abból ki kell emelnem a jelenséget. Jelenvalóvá kell tennem a jelen nem létezhetőt. Úgy, hogy a kártyavár össze ne omoljék! Legyen! És jöjjenek a Bandika-történetek, az álom-áriák, jöjjön egy rendező – amolyan alteregó-imitátorként –, jöjjön egy lány a maga különös sorsával, jöhet egy terasz, egy zenész, egy pincér, és jöhet az eső, ez a szüntelen verdeső kelet-európai eső, akár egy Tarr Béla-filmben, csak nagyon másképpen!