Párhuzamos létezésben – Láng Orsolya műhelyesszéje

Mikor tekinthetünk egy alkotói folyamatot lezártnak? Mikortól állíthatjuk egy műről, hogy befejezett? Mindezt nehéz kívülről megállapítani, a szerzőnek kell résen lennie, a válaszokhoz az alkotó arányérzékére és önuralmára van szükség. „Ezt mind én hagytam abba”, büszkélkedett egy Petri György nevű költő. Mikor van kész egy vers? Amikor a szöveg olyan simára csiszolt, hogy nem türemkedik ki a papír síkjából? Vagy épphogy onnantól fogva valami, amikortól kitüremkedésével felhívja magára a figyelmet? Ahány költő, annyi ars poetica. De mikor áll készen egy egész verseskötet?

Egy friss kötet a dolgok aktuális állását mutatja egy adott életműben.

Körülbelül két évig foglalkoztatott egy újabb verseskötet gondolata, és ez a cél valamelyest fókuszálta is a rendszertelen írásgyakorlatomat. Megpróbáltam a létezéssel párhuzamosan írásban is létezni. Amikor már úgy éreztem, hogy jelenleg nem tudok többet mondani arról a kevés dologról, ami foglalkoztat, felkértem Lapis Józsefet, hogy nézze át öt év felgyűlt anyagát, és ő néhány kivételtől eltekintve többnyire azokból a szövegekből ácsolt szerkezetet, amelyek ebben a párhuzamos létezésben születtek. Vagyis elhihettem, hogy ebben a periódusban költőként is éltem.

A kézirat munkacíme eredetileg ez volt: Próbálkozás, képzelt alakokkal. Akkor még úgy gondoltam, jobb biztonsági játékot játszani, előre rögzíteni, hogy ezek a szövegek lehetséges helyzetek lehetséges interpretációi, és természetesen minden valósággal való egyezés a véletlen műve. Az azonos címet viselő vers egy álomleírás volt, ahol a lírai én egy olyan helyzetben keresi a pozícióját, amely számára nem világos sem a saját viszonyulását illetően, sem az alakok társadalmi szerepeinek vagy érzelmi motivációinak szintjén. Tapogatózik a tudattalanban végbemenő események konkrét leírása által – tetszett, hogy ez a technika egy egész kötet vállalása volna, ami magában hordja a sikertelen próbálkozás kudarcát is. Ez a vers végül kikerült a kötetből.

Amikor a kézirat anyaga körvonalazódni kezdett, még nem létezett a Személyes okok című szöveg, amely végül a kötetegész legtesthezállóbb címének bizonyult. Meg is lepett, hogy még nem használta senki, legalábbis magyar nyelvterületen. Annyiszor hivatkozunk életünk során személyes okokra, amikor gyorsan és elvágólagosan le akarunk zárni valamit – ez távolmaradásunk legmegalapozottabb alibije, bevonódásunk legmegkérdőjelezhetetlenebb indoka. Hogyan lehetséges, hogy az irodalom, amely egyszerre távolmaradás és bevonódás, még nem tette rá a kezét erre a címre?

Ha van a kötetnek fő csapásvonala, akkor az a megszólítás/megszólíthatóság problematikája. Mottót csak a második ciklus kapott, mégpedig a Magyar Értelmező Szótár Másik szócikkét. Ez visszamenőleg is sugall valamilyen irányt az első tömbhöz: ha a második rész a „te” irányába mozdul el, akkor az első rész inkább az „én” köré épül. De mivel egyik sincs a másik nélkül, ez nem egy vegytiszta elkülönülés. Inkább egy olyan nyitás, amely egyben a másikra való rázáródást is jelenti. Tehát érdekel a másik világa, de ezt csak a saját nyelvem által tudom befogadni és értelmezni. Ez az ellenirányú dinamika feszíti a szövegeket: egyfelől a valóságnak megfeleltethető elemek, amelyek azáltal lehetnek érdekesek a befogadó számára, hogy olvasható történetté íródnak – „tematikus struktúrába rendeződnek az oksági viszonyok” (pontos tévedések útközben) –, másfelől pedig az a megoszthatatlanul személyes tartalom, amely a versek létrejöttének gyújtópontja, afféle titkosított üzenetként biztosítja a többletjelentést. A közvetlen hang átfogja az érzékelés különböző mechanizmusait, az érzelmeket gondolati síkra tereli.

Nem önéletrajzi és nem is vallomásos költészetet szerettem volna működtetni. A legtöbb vers a másikról szól (és legyen az a másság a külvilág bármely elemére kiterjeszthető), de a hozzá fűzött reflexiók, gondolatkísérletek a lírai én hangján szólalnak meg. Tehát amennyiben alanyi költészetet művelek, azt a tárgyias költészet felől teszem, a tárgyiasságot pedig az alanyiság felől érem el. A kötet tele van kulturális referenciákkal – ez is a mátrix része, a szemantikai háló a vallomásosságot szűri meg. Másfelől persze felrajzolja azokat az érdeklődési köröket és azt a tájékozódási térképet, amelyek szintén a versek írójához vezetnek vissza. Az utalásháló révén a lírai én „hangja möbius-hurok, távolodva kanyarodik beléd” (möbius-hurok).

A Tejszobor című kisregényemmel kapcsolatban a kritika gyakran hangoztatta a „képekben való gondolkodás”, a „költői nyelv”, a „magánmitológia” kifejezéseket. „Tömény, mint egy vers”, írták róla, „színtiszta líra”. Ez a műfajok közti határátlépés mindig is izgatott. Talán azért, mert egy vers alaphelyzete számomra sokszor egy hétköznapi esemény: utazás, séta, villamosozás, temetőlátogatás stb. Felelevenítem a beszélgetések alatt elhangzott kulcsmondatokat, elhelyezem a cselekvés folyamatában és a viszonyrendszeren belül. Legalább annyi állítmányt és idősíkot használok ezalatt, mint amikor prózát írok.

Ha megkérdeznék, mi van nálam előbb: a poétikai ötlet vagy a privát élmény, akkor az utóbbit válaszolnám. Fontosak számomra az emlékek, amelyeket valamiféle demokrácia jellemez: egyformán hangsúlyos bennük vélt és véletlen, szándékos és szándéktalan, fontos és lényegtelen. Ez inkább alkati adottság, mint amennyire tudatos attitűd. A költőt az különbözteti meg a nem-költőtől, hogy olykor szabadabban kezeli a valóság építőelemeit, mondjuk, robotszitakötőt készít a tűzoltóautó-modell darabjaiból, ráadásul úgy, hogy amikor elkezdi egymásba rakosgatni az elemeket, még nem is tudja, mi fog kisülni belőle. Az is elképzelhető, hogy a végeredmény, amelyben ő robotszitakötőt lát, inkább hasonlít valami másra, de a lényeg a kíváncsiság, az anyaggal való játék és a felállított szabályok megkérdőjelezése.

A rendbontás ebben az esetben konstruktív.

Tehát miért írok? Hogy ne bolonduljak meg. És az lenne az ideális, ha ezzel a túlélési stratégiával én sem bolondítanék meg másokat. Egy alkotó akkor is máshol jár, amikor látszólag jelen van. Kettős ügynök, és mivel tudjuk, hogy „ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”, az egyik élete mindig a rövidebbet húzza a másikkal szemben. Ráadásul ha átjárást biztosít egyikből a másikba, az sem mindig üdvös. Vajon hányszor hangzik el egy író életében: „ezt nehogy megírd”? És hányszor tesz ígéretet arra, hogy nem fogja megírni? Hányszor szegi meg mégis a szavát? Vajon hány barátságot mentett meg az ígéret betartása? Hány emberi kapcsolat sínylette meg a notórius visszaesést? Mint ahogy azt is nehéz elképzelni, hogy ha egy költőnek azt mondják: „ezt meg kell írnod”, akkor hazamegy mély átérzéssel megírni az ajánlott témát. A vers számomra a személyesség nullfoka – olyan egységes és egyetlen nyelv, amely egyénileg változó. Ahogy Mihail Bahtyin írta: „monologikusan zárt megnyilatkozás”. Vagy ahogy Roland Barthes: „egy szertartásos szerkezet magánya”. Azt hiszem, az írás sajátos lelki hangoltságot feltételez, legalábbis minden termékeny periódusom egy felajzott lelkiállapottól függött. Tehát nem munkáról van szó, hanem szükségletről. Vagyis munkáról, persze.

Nem szoktam sokat javítani a szövegeimen. Ha nem írom meg abból a lendületből, amely elindítja, akkor nem is fogom befejezni. Érdekes, ahogy leírom a vers első sorát, az már azt is tudja, hogy a szöveg kisbetűs és központozás nélküli lesz, vagy a hagyományos helyesírás szerinti. Leírom az első sort, amelyből kiderül, hogy az adott szöveg milyen jegyeket hordoz, melyik kromoszómából van több benne. Lapis József, a Személyes okok szerkesztője azt mondta: ezeknek a verseknek fazonja, karaktere van, amelyet a versek nyelvisége jól lekövet. Ez a „fazon” csak úgy jöhet létre, ha nem javítok. Ezt pedig csak úgy engedhetem meg magamnak, ha csak akkor írok, amikor a kitörni vágyó erő mozgósít. Az sem nagyon érdekel, hogy amit létrehoztam, az jó-e, ugyanis az abszolút formáját kapta meg, amely lehet rossz is. De mivel abszolút, nem javítható. Akár egy öntvény: ha elromlott, másikat kell önteni. Vagy egy kerámia: ha megrepedt égetés közben, ki kell dobni. Ezért egy engem foglalkoztató témát több variációban is megírok – szeretem váltogatni a regisztereket, szeretem, hogy a nyelv megvált a rögeszméimtől, újabb és újabb lehetőségeket kínál a kilépésre, az eltávolításra.

Azért nem szoktam műhelyekre vinni a szövegeimet vagy költőtársaktól javaslatokat kérni, mert én sem tudok másoknak adni. Erre a képtelenségemre világít rá az a tény is, hogy amit utólag javítok, az a kötetben nagyon kevés esetben marad benne. Ezért jó, hogy a Személyes okok több év terméséből válogathatott – volt lehetősége a szövegeknek elavulni vagy tartósulni.

Az, hogy milyen típusú alkotó vagyok, minden bizonnyal összefüggésben áll lelki alkatommal, ami két szülői örökségre vezethető vissza. Anyám orvos, apám regényíró – egyikük a tények alapján dolgozik (másképp hatástalan), másikuk a képzeletét működteti (másképp hatástalan). Én mindig azt gondoltam, hogy nekem röghöz kötött a fantáziám, mert nem tudok olyasmiről beszélni, amit valamiként nem tapasztaltam meg. Szoktam hosszan és gyakran álmodni, de ezekben az álmokban is a realitás működik – az érzelmeimé, a vágyaimé. Nem igazán tudok mellébeszélni: mint egy becsületes orvos, megmondom, ha a betegnek kevés van már hátra.

Sosem voltam jó mesélő, de talán autentikus előadó tudok lenni, mert szenvedélyes befogadó vagyok. Ahogy beszélni kezdtem, szüleim gyakran bekapcsolták a kazettofont, hogy megörökítsék verbális fejlődésem fokozatait. Így maradt fenn az első, szürrealista vonásokat és a költői beszéd ősformáit idéző szerzeményem, amelyben a repetitív szakaszokat a következő refrén zárja: „átmásztak a számon a hangyák”. Tehát: átment a hegy, átment a folyó, átment a kanál, átment a kés, átment a dél, átment a nap, átmásztak a számon a hangyák. Az én tárgyiasul, nem különb a világ dolgainál, nem marad ki a világban zajló történésekből. De miközben elszenvedő, tanú is. Talán akkor éreztem rá arra, hogy a megfigyelő pozíciójában lenni hatalmi helyzet: az utolsó szó joga az éné. Szembesülni azzal, hogy a félrevezetés legkedvesebb eszköze a szó, kisebb világvégét jelentett.

A középiskola elvégzése után kezdtem publikálni, mintegy tizenöt éve. Eleinte több prózát írtam, aztán két dologra jöttem rá. Ad. 1.: egy családba elég egy prózaíró. Ad. 2.: nagyobb affinitásom van a lírához. Mindig jobban lekötöttek a miniatúrák, mint a monumentalitás. Jó a vizuális memóriám, és ebből kifolyólag nem annyira a narratív struktúrák, mint inkább a látvány által értelmezem a világot. Ami érdekel, az a látványból visszabontható gondolat vagy érzés. Az embert nem annyira a vele megesett dolgok jellemzik, inkább az, hogy miként viszonyul hozzájuk. A történelemben is az emberi tényező érint meg. „Az igazság mindenekelőtt az, hogy tenéked, hégemón, fáj a fejed”, mondja Pilátusnak Jézus A Mester és Margaritában. Vagy tessék, egy napi hír: „Az oroszok szerint a NASA asztronautája beteljesületlen szerelme miatt lékelte meg a nemzetközi űrállomást.” A személyes egyben politikus is, ahogyan azt a diákmozgalom és a feminizmus szlogenje állította. Persze, ennek más volt az alapja, az elnyomás zárt körű formái ellen tiltakoztak azáltal, hogy kivitték a problémát az utcára. De ebben nincs nagy különbség a költő és az emberjogi aktivista között: a privát publikus. Nem azért nem írok növényekről és állatokról, mert kevesebbre tartom őket, mint az embert. Dehogy, sőt. Csak nem érzem magam feljogosítva általuk, hogy megszemélyesítsem őket. Hogy kitaláljam, mit gondolnak, szót adjak a szájukba, mert ők a nonverbalitás elnyomásában élnek.

Senkit nem akarok gyarmatosítani, nemhogy eszköztelen lényeket – ezért gondolom, hogy csak a saját magam nevében tudok írni, gondolkodni és beszélni.

Egy ideje sokat gondolkodom azon is, hogy kinek írok – ezt is csak azért, mert megkérdezték. Egy ilyen gondolatmenet végén írtam a Személyes okok ajánlásaként azt, hogy „barátaimnak”. Azt hiszem, egyik könyvem sem vágyott úgy a párbeszédre, mint ez. De vajon valóban vágynak ezek a szövegek a kapcsolatteremtésre? Vagy az írójuk olyan önző ajándékozó, aki a „jobb adni, mint kapni” elvén köszöni szépen, de egyedül is boldogul? És eljutnak-e egyáltalán az íróhoz azok a válaszok, amelyeket esetleg az olvasóiban generált? Miért terjedt el a közbeszédben, hogy „költői kérdés” az, amit nem kell megválaszolni?

Vagy pedig fogjuk fel az írást úgy, mint a gyóntatófülkét. A rácsos ablak mögött meghallgat minket az olvasó.