Fotón a kulturális sokszínűség – Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj 2019

Határokon átívelő munkák jellemzik az idei kiállítást (is), a fotók mégsem az országhatárok egyik vagy másik oldalán tapasztalható környezetben rejlő különbségeket érzékeltetik, sokkal inkább a hasonlóságot, az azonos problémákat. Érdekes lenne úgy megvizsgálni ezeket a képeket, hogy nem tudnánk, melyik hol készült. Ha elgondolkodnánk azon, hogy talán nem is egy magyar idős embert látunk, vagy hogy az a fekete bőrű fiatal ugyanúgy hazánkban járt egyetemre, ahogy mi. A fiatalok fotóin keresztül kinyílik a világ: a muszlim lesz az egyik legmatriarchálisabb társadalom, miközben a természettel való azonosulás igénye és lehetősége nem is annyira egyértelmű – még a Föld túlsó végében sem –, mint azt az életmódváltó cikkek tömkelegében olvashatjuk.

„Ha megöregszünk, a halál sem olyan félelmetes már?” – merül fel Túrós Balázsnak a kiállítás középpontjában álló fotósorozatában, miközben képei a lét kérdéseit feszegetik. Munkái a szociális és társadalmi problémák gyűjteménye, már-már túlzó egymásutánisága. Miközben a ketrecbe zárt tyúkok a szabadság hiányát is érzékeltetik, a halott fatörzs mögé bújó hölgy alakja mintha a természettel való azonosulás elérhetetlen vágyát testesítené meg, a roncsautó fotója pedig valamiféle csalódottságot tükröz a technika vívmányaival szemben. Több képen is idősek jelennek meg, akik a kismamapocakját mutató nő alakjával az élet természetes körforgásának örök játékába vetett hitet jelenítik meg.

„Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt? Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a föld örökké megmarad. Minden dolog fárasztó, el sem tudja mondani az ember. Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt. Nem emlékszünk az elmúltakra, de ami ezután következik, arra nem fognak emlékezni, akik majd azután lesznek” – idézi Geibl Kata ösztöndíjas Mark Fisher szállóigévé vált mondását, ami azt üzeni, hogy könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmusét.

„A modern társadalom mítosza, miszerint ha elég keményen dolgozunk, sikeresek és boldogok lehetünk. Ez a fajta individualizmus ahhoz a meggyőződéshez vezetett, hogy úgy gondoljuk, a világ miattunk és értünk létezik”

– írja ezt már maga a művész, aki letisztult képeivel az öncélú, erőt kifejtő fiatalságot, az emberi kikapcsolódás oltárán feláldozott természetet mutatja meg, miközben egy ló bekötött szemmel, tekintet nélkül is ítéletet mond a megjelenített képekről.

Guba Ilka Alvó múzsa című képsorozatának szereplői, Negar (Irán), Jeanne (Malajzia) és Hadey (Nigéria) több éve élnek Magyarországon: nem menekültként érkeztek, mindhárman felsőoktatási képzésben vettek részt Budapesten, ahol jelenleg is dolgoznak. Az egymás mellett álló számtalan polaroidkép egy kisebb teremben mutatja be a szereplők mozdulatait, és miközben a szűk helysiég miatt alig akad mozgástér, a fotókat látva agyunk azonnal működésbe lép a társadalmi és szociális ismereteinkből táplálkozó ismeretanyagnak köszönhetően: a bőrszín, a ruhaként vagy éppen kendőként viselt lepel egy önálló történet egy-egy előzetesét vetíti elénk.

Polgár András kezdetben egy ismeretlen matriarchális társadalmat szeretett volna bemutatni, amelybe a felesége révén került be. „Érdekelt, hogy maradhatott eddig dokumentálatlan, miért nem foglalkozott vele a mainstream média. A válasz egyszerű: a Föld legnépesebb, máig matriarchális berendezkedésű társadalma muszlim!” – írja a művész. Fotográfusként ez elég motivációt jelentett számára, hogy mélyebben foglalkozzon a témával, immár a részeként. A felesége és a saját életét naplószerűen fényképezte, miközben önmaga változásával is foglalkozott olyan kérdéseken keresztül, mint hogy mit jelent számára a muszlimmá válása, mennyiben változott az élete férjként, vagy hogy miként készülnek a gyerekvállalásra.

Bielik István A legsötétebb órán című projektje a Gulag és a Gupvi kényszermunkatáborokkal foglalkozik, és miután 2018-ban a munkatáborokban hosszú éveket raboskodókat fotózta, szükségesnek érezte, hogy történeteiket már ismerve a hozzájuk köthető helyszíneket, tárgyakat, emlékeket, érzéseket örökítse meg kamerájával. Miközben az elhurcoltak hazatérésük után némaságra voltak kényszerítve, az otthagyott környezet is hallgatásba borul Bielik István művein.

A fekete-fehér fotókon a kietlen ridegség tapinthatóvá válik, és ahogy Csernobilban a tárgyak is magukba szívták a káros anyagokat, úgy a munkatábor helyszíneinek ablakai, ajtajai, házai is mintha rejtegetnék a fájdalmat.

Érdemes azonban megemlíteni a többi alkotó munkáját is, amik hasonlóan univerzális témák köré szerveződnek. Ficsór Zsolt a kertvárosok fejlődésével foglalkozik, Koleszár Adélt pedig a kép és szöveg találkozásának, ötvözésének kérdései érdeklik. Máté Balázs NEXUS című projektje középpontjába a csoport és a sokaság, az egyének közötti összekapcsolódás és az összehangolódás fogalmait állította, illetve ennek ellenpontozásaként a különállást, az egymástól való elszigetelődést, a csoportok szétválását. „Mit jelent neked a mozdulatlanság? Létezik-e olyan fotó vagy kép, amit szeretsz újra és újra nézegetni? Milyen az idő és a kép viszonya az életedben?” – teszi fel a kérdéseket Standovár Júlia aSTILLNESS című alkotása kapcsán, amely az ösztöndíjasRed Series című sorozatának első eleme. Zagyvai Sári Homokozók című sorozata a megváltozott élethelyzettel együtt járó kényszerű alkalmazkodással és zárkózottsággal foglalkozik, amelynek következtében egy újfajta perspektíva nyílt ki a művész számára, és elmélyült szemlélődés vette kezdetét.

Minden alkotó munkái egy-egy különálló univerzumot, történetet takarnak, és mindegyikben el lehetne merülni akár órákra is. Azonban éppen ez a sokféleség némi hátrányt is jelent, hiszen több, nagyon különböző hangulatú vidéken visz minket végig a kiállítás. Persze hogyan is lehetne elvárni az egységes eredményt egy ilyen csoportos tárlat keretében? Aki szereti, ha sok impulzus éri egy kiállításon belül, annak nem szabad kihagyni ezt a szociológiai utazást a világmindenségbe. Annak viszont, aki egy-egy téma részletesebb kifejtését várná el a fotográfiától, azt ajánljuk, kövesse figyelemmel a művészek munkásságát, hátha hamarosan szólókiállításuk is nyílik. A tavalyi ösztöndíjasok esetében – akiknek az alkotásait most megnézhetjük – már erre is volt példa!