Alkotásidő – interjú Pénzes Tímea költővel

Mit jelent neked az, hogy ikerség ?

Az ikerség nem mondott sokat mindaddig, míg várandós nem lettem. Akkor arra figyeltem fel, hogy a világban hemzsegnek az ikrek. Mint amikor, mondjuk, türkizkék autót veszünk, és hirtelen azzal szembesülünk, hogy számos türkizkék autó futkos az utakon, pedig korábban ez fel sem tűnt. Éppen ikrekről fordítottam egy szlovák írónő regényét, amelyet vászonra is vittek, és számos díjat nyert. Kiderült, hogy a kiadóvezetőnek is ikrei vannak, és lépten-nyomon megállítottak ikrek vagy ikres szülők, amikor már babakocsiban toltam a sajátjaimat.

Számomra ikrek anyukájának lenni egyfajta dupla újjászületést jelent: két testben, két lélekben születtem újjá, ráadásul egy fiúban és egy lányban.

Nagy öröm figyelni, hogyan tükröződünk vissza egymásban, hogyan módosítgatjuk, alakítjuk egymást. „Gyere, keveredjünk össze”, mondják az egyik versben, ami ölelgetést, birkózgatást, összebújást jelenthet, és valóban: folyton keverednek és keveredünk, összerakosgatják egymást belőlünk, egymásból, a környező világból. Ez a vegyülés- és megsokszorozódásélmény a szülés óta mindennapi élményt jelent. Mindennapit, de nem hétköznapit: életem legjobb, legszebb élménye, hogy egyszerre két személyiség, két gondolkodásmód kialakulásával és változásaival ismerkedhetek. Rengeteg az adok-kapok, elmélkedésre sarkallnak, és ismét belekóstolhatok kicsit a gyerekkorba. Bár felteszem a kérdést, hogy mennyire képes egy felnőtt megszabadulni mindattól, ami évtizedek alatt rárakódott, tud-e önfeledten játszani... Vajon lehetek-e felnőtt fejjel gyerek?

A kötetben, ha a versek nem is feltétlen, de a ciklusok időrendi sorrendben követik egymást egy darabig. A gyerekek születésétől kezdve naplószerűen születtek ezek a szövegek, vagy visszaemlékezések?

Sokan vannak azon a véleményen, hogy az élményeknek jót tesz az eltávolodás, a leülepedés, azonban épp a szerkesztőm, Molnár Krisztina Rita – aki szintén ikrek anyukája – hívta fel a figyelmem arra, hogy ezeknek a verseknek éppen a pillanat megragadása az egyik erénye. Valóban időrendi sorrendben születtek, az éppen aktuális élethelyzetek inspiráltak, és csak a kötet közepe tájékán figyeltem fel arra, hogy a tematika is rendezőelvnek bizonyulhat: ilyen megfontolásból jöttek az Álmodásversek és az Anyamonológok a hetes, hónapos és éves versek után, azonban ezek is követik az időrendiséget, tehát nem lógnak ki a sorból. Bár sokan hiszik azt, hogy tudatos koncepciót követtem, hogy komolyabb fontolgatás alapján rajzolódott ki a kötet szerkezete, valójában – apróbb sorrendváltoztatásoktól eltekintve – az időrendiség volt a döntő.

Kezdetben rövidebb szövegeket írtam, később hosszabbakat, az éppen aktuális élmények hatására és a rendelkezésre álló idő függvényében. Bár nem minden fontos élmény köszönt vissza versben, valami egyszerű feljegyzésben maradt fenn, prózai műben vagy csak az emlékezetünkben. Számos közösen megélt témáról írtam: cumiimádatról, hangyaevésről, éppen mi volt a listán. Öt évig készült a könyv, és ez idő alatt talán fél évet is tölthettem játszótereken, így nem véletlen, hogy például emberi tulajdonságokkal felruházott játszótereinkről is született egy ciklus.

Az Anyamonológok esetében előfordulnak visszaemlékezések a „kezdetekre”, tehát ezeknél valójában bekövetkezett már egyfajta eltávolodás, de a vers születését, időrendiségét tekintve itt is az aktuális élmény – ez esetben a születésükre való visszaemlékezés – volt a meghatározó.

A gyerekek gondozása, ellátása biztosan igényelt egy új rendszert. Mesélnél egy kicsit az alkotás folyamatáról? Melyik munkamódszer áll közelebb hozzád: meghatározott idősávokban dolgozni (pl. a gyerekek alvásidejében) vagy spontán, akár egy játszótéren is, jegyzetfüzetet elővéve alkotni?

Amikor azt olvastam, hogy meséljek az alkotás folyamatáról, „altatás folyamatának” olvastam... Ez a félreolvasás is elég árulkodó: egy anya-író vagy író-anya egy adott életszakaszának mennyire szerves részét képezi az altatás. Anyaként mindenfajta munkafolyamatot elképzelhetőnek tartottam – olyat is, amit korábban nem –, bár az alkotás ez idő tájt szinte teljesen háttérbe szorult, és az anyaság teljes mértékű megélése került előtérbe, minden kötelező és élvezetes teendőjével egyetemben.

Egyébként nem terveztem, hogy írásba foglalom anyai élményemet, gyermekeim bimbózását. Leginkább olyasmiket tartottam fontosnak, hogy például megtanuljak akkor aludni, amikor ők.

Ez is nagy teljesítménynek számított. Másodsorban – vagy ezzel párhuzamosan – megtanultam akkor papírra vetni pár sort, amikor lehetőség nyílt rá. Az alvás- és az alkotásidő kezdetben a gyerekek alvásidejével esett egybe, de a spontaneitás is mindig jelen volt. Írtam fejben is, akár babakocsi-tologatás közben vagy játszóterezés alatt, illetve a mobilomba jegyzeteltem, saját magamnak küldözgetett e-mailekben gondolatokat, ötleteket, félmondatokat. Vagy apró cetlikre írtam, amiket igyekeztem mielőbb bemásolni a gépbe, mielőtt elvesznek vagy olvashatatlanná válnak a táskámban. Aztán nyugodtabb pillanatokban egy dokumentumba gyűjtöttem őket, és nekiláttam a kidolgozásuknak. Engedtem, hogy magába szippantson az alkotás. Az óvoda kezdete óta az írásra fordítható idő mennyisége természetesen jelentősen megnövekedett: általában óvodaidőben írok, akkor van esélyem leginkább elmélyülni.

A kötetben találunk egy Weöres Sándor-átiratot. Gondolom, a Bóbita lehetett az egyik leginspirálóbb vers a számodra. Ezen kívül milyen szövegek inspiráltak?

A régről ismert dalok, mondókák lettek az örök kedvencek, amikre magam is emlékeztem, csak fel kellett őket eleveníteni. Már a várandóságom idején keresgéltem verseket, mondókákat a családi könyvtárban, és énekelgettem a pocakomnak, például a Kicsi vagyok én volt kezdetben a sláger. Azokat részesítettem előnyben, amikre engem tanított az anyukám, azt énekeltem nekik tovább, hogy ha úgy hozza a sors, majd ők is továbbénekelhessék őket. A Weöres-versek voltak a kedvencek, az Őszi éjjel izzik a galagonya és a már említett Bóbita. Na meg a népdalok, például a pergő ritmusú Hull a szilva a fáról.

Az idézett Weöres-verset annyit énekeltük, hogy beleivódott a dallama, a ritmusa az agyamba, csak rá kellett húzni egy másik szöveget – így született meg Weöres ihletésére egy saját vers. A Kaláka-dalokat is kedveltük, mesék tekintetében pedig mindenevők voltak, szó szerint falták a könyveket: Berg Judit Maszat-sorozatát, a Julia Donaldson-könyveket, Dániel András műveit.

Verseidben domináns az anya nézőpontja. Ez szándékos utalás volt arra, hogy a gyerekek az első néhány hónapban inkább az anyához kötődnek jobban (az anya eteti, altatja, gondozza őket), vagy szeretted volna megtartani az anyaperspektívát?

Voltak próbálkozásaim, hogy a gyerekek szempontjából nézzem a világot, hogy elképzeljem, milyen is lehet párhetes, hónapos, -éves gyerek szemszögéből látni – ez egy másik kötet lett volna. Bár néhány versben megszólalnak a gyerekek, teljes mértékben gyerekperspektívájú verset talán nem is találunk a könyvben. Azonban egy-egy mondat, egy-egy párbeszéd erejéig felsejlik a gyermeki világlátás: a címet is szándékosan úgy alakítottuk az illusztrátorral, hogy egyaránt lehessen ikerverseknek és anyaverseknek olvasni, hiszen az ikreimről és rólam szólnak, egyfajta kettes és hármas kötődésről, amit lépésről lépésre követtem. Figyeltem őket és magamat, hogyan élem meg az anyaságot, ők pedig hogyan élik meg a „gyerekséget”. Viszont gyerekszempontból is szeretnék valamit írni. Most fogtam neki rövidebb történeteknek, ahol őket szeretném beszéltetni. Eddig jobb híján Pitty és Pötty a címe. Két huncut ikerről fog szólni.

Fentebb említetted, hogy nagyon nehéz megtartani tisztán a gyerek- (felnőtt-?) perspektívát, a felnőtt- (gyerek-?) nézőpont akaratlanul is bekúszik, legyen az bármilyen téma. Most mégis olyan kötetet tervezel írni, ahol a gyerekszempont dominál, „beszéltetni” szeretnéd majd az ikreket. Módszerében fog változni az alkotási folyamat az Ikeranyaversekhez képest?

Teljesen más lesz. Egyrészt nem versek, hanem rövid mesék lesznek, másrészt szeretném, ha a gyerekszempont dominálna, nem az én anyai perspektívám – bár ugye sokszor nehezen választható szét a két szál.

Mindmáig előfordul, hogy azon kaptam magam, hogy más anyukákhoz hasonlóan én is többes számot használok. De hát nem is csoda, hiszen egy testben éltünk sok hónapon át, és majdnem három és fél éves korukig együtt töltöttük a nappalokat és az éjszakákat.

Nyilván én fogalmazom meg a meséket, de beszéltetni szeretném az ikreimet az alapján, ahogyan ismerem őket, az ő jellemükre, szóhasználatukra, viselkedésükre épül az én szövegem. Rengeteg feljegyzésem van, ezek képezik ennek a munkának az alapját, de nagyon átszerkesztve, hogy ne csak nekünk jelentsen valamit. Sok mindent elhagyok, és sokat kiegészítek. Az első év „megszólalásait” én találom ki teljes egészében, de igyekszem azt a stílust, szóhasználatot, azt a világfelfedezést, világlátást közvetíteni, ami a sajátjuk. Különbség még az is, hogy nem a saját nevükön szólalnak meg, mert kicsit nehezményezték, hogy az Ikeranyaversekben „lelepleztem őket”. És még egy eltérést kiemelnék: míg az Ikeranyaverseket inkább felnőtteknek ajánlanám, Pitty és Pötty meséi inkább gyerekolvasókat céloznak meg.

Az első év történetein dolgozom, körülbelül tíz–tizenöt másfél oldalas kis mese lesz arról, hogy kezdik felfedezni egymást és a környezetüket. Az egyik történetben arról írok, milyen cumiköpő versenyt rendeznek, a szülők pedig hogy keresgélik négykézláb a cumikat, hogy véget vessenek az ordításnak. Egy következőben Pitty például mindent megnyal, megrág: széklábat, virágok törzsét, falak sarkát, könyveket, és egyszer csak megkóstolja az ikertestvére kezét is. Milyen ízű? Eperfagyi? Csokis fánk? Vagy mint a játszótéri kavics? Kiderül, hogy ikertestvérízű.

És közben írom a hatodik évet is, mert időben ez áll hozzám legközelebb, ebből is elkészült néhány történet, például Pitty felmászik a legmagasabb játszótéri játékra, ahova a legmagasabb gyerekek sem tudnak. A följutás ugyanis nem magasság kérdése, állapítja meg, hanem az ügyességé. Fentről integet a világnak, miközben átjárja az érzés, hogy milyen jó legmagasabban lenni. De rájön, hogy egyedül nem a legjobb, ezért felsegíti az ikertestvérét is. Ketten a legjobb a legközelebb lenni az éghez. Ennyit ízelítőnek. Szóval már csak a közepe hiányzik.