Színre vinni a nyelvet – Performanszok és költészet Kelet-Európában

A költészet és a performance összefüggéseit kelet-európai kontextusban vizsgáló kutatás 2014-ben indult, és ennek eredményeire épült aztán az a kiállítássorozat, amelynek keretében a budapestivel együtt összesen hét helyszínen rendeztek tárlatokat. A szervezők fontosnak tartották a teret, illetve a helyszín szellemiségét is beépíteni a kiállításokba (például amikor Zsolnán egy zsinagógában hozták létre a tárlatot). A Kassák Múzeum esetében ez minden bizonnyal kettős kihívást jelentett, egyrészt mivel az intézmény eredetileg is az avantgárd – és főként Kassák – művészetét hivatott bemutatni, ezért az avantgárd keret talán még hangsúlyosabb lett; másrészt a kiállítótér fizikai adottságai miatt, azaz a szűkös helyen az eddigiektől eltérő módon kellett megoldani a gazdag anyag prezentálását. Ennek az lett a következménye, hogy az eredeti hat szekcióból kettőt kénytelenek voltak elhagyni (pontosabban az egyiket, az experimentális filmek levetítését külön fogják megvalósítani). A kiállítás rendezői – a kurátorok: Tomaš Glanc, Sabine Hänsgen és Kürti Emese, illetve a projektvezető: Sasvári Edit – a rendelkezésükre álló két teremben négy szekcióba rendezték tehát az anyagot, és ezek címei akár kulcsfogalomként is vezérlik a befogadást: Performansz írás-olvasás, Hangzó gesztusok, Köztéri beavatkozások, Testköltészet. (A kiállítás létrehozásának körülményeiről egyébként egy kurátori tárlatvezetés során Kürti Emesétől értesülhettek az érdeklődők.)

A kiállítás alapkoncepciója az, hogy bemutassa, miként írja felül, tolja ki az avantgárd a hagyományosan nyelvi megalapozottságú irodalom – és ezáltal maga a nyelv – határait, miként hozza létre eseményként, illetve akcióként a költészetet. Tegyük hozzá, jelen esetben leginkább a neoavantgárd korszakról esik szó, illetve néhány esetben kortárs fiatal művészekről. Mert bár a költeményben megtörténő szó koncepciója már a 19. század végétől felmerült (elég itt Mallarmé tipográfiai kísérleteit, például a Kockadobást megalapozó poétikai elgondolásokra hivatkozni, a történeti avantgárdtól pedig végképp nem volt idegen a gondolat, Simon Jolán versmondói tevékenysége kifejezetten ide sorolható), viszont a ’60-as, ’70-es években a szocialista tömbbe tartozó kelet-európai országok (neo)avantgardista köreiben ismét új jelentőségre tett szert.

És bár nem minden résztvevő vette magától értetődőnek, hogy az akcióként értett költészetnek szükségszerűen politikainak is kellene lennie, mindenesetre ebben a térségben már az is a művészet egyik fontos tétjének mutatkozott, hogy valamiképpen reagálni tudjon a nyelv ideológiai, instrumentalizált használatára, rákérdezzen, vagy közvetlenül lebontsa azt.

Az első szekció (Performansz írás-olvasás) a legalapvetőbb módját mutatja be annak, ahogy a hagyományos módon papírra vetett költemény írás és olvasás közben kimozdul a hordozó síkjáról – általában már a lejegyzés pillanatában, tehát már eleve nem is oda készül, vagy magán a papíron csúsznak el a betűk, sorok. Ennek egy viszonylag egyszerű módja, ahogy Szentjóby (itt a kiállításon egy ritkább névváltozata szerepel: Szenytyóbi) Tamás írógépével mozgatja, alakítja a vers képét (a verssorok négyzetes tömbjét) a papíron, és így születik meg a Sötétedő vers, a Félrecsúszott vers, a Megsüllyedt vers – ha meg már csak a címet látjuk, az az Átlátszó vers. De ő volt az is, aki az első magyarországi happeningen földbe beásva gépelt. Lev Rubinstein indexkártyákra jegyezte fel verse sorait, amelyeket aztán az akció folyamán valamilyen sorozatba rendezett, és elszavalása során teátrálisan pörgette a kártyákat. Egy fotón láthatjuk, amint Monogramista TD (Dezider Tóth) a Hó a fán című mű megvalósításakor egy fán üldögél a havas tájban, miután a növény törzsére és ágaira fehér színnel egy vers sorait írta fel, a szöveget mint nyelvi képződményt ezáltal materializálva, és a kulturálistól a természeti felé tolva el. Hasonló „havas” mű születik, amikor a Kollektív Akciók csoport (egyik alapító tagja: Andrej Monasztorszkij) Majakovszkij egy szlogen jellegű verssorát függeszti ki a téli természetben, és így kiragadva azt, megfosztja politikai mondanivalójától. Talán a legjátékosabb, részvételi jellegű „költemény” (bár ezt másként, interaktív objektnek is értelmezhetjük) Rimma Gerlovina műve, ahol a néző kerül döntési helyzetbe: ő választhatja meg, híres gondolkodókat és alkotókat – Platóntól Picassóig – kis dobozokon hová sorol, pakol: a mennybe, a purgatóriumba vagy éppen a pokolba. Az egész mű felülete és értelmezési lehetőségei a nevek elhelyezésének megfelelően folytonosan változnak, ezáltal folyamatosan alakul az emberiség kultúrtörténetéről adott kép is.

Az ideológia által kisajátított nyelv megbontására vállalkozik Dimitrij Prigov, aki azon gesztusával, hogy rendőrruhában olvassa fel verseit, más értelmet ad nekik, mint ahogy relativizálja egyúttal a hatalmi pozíciót is. Ezt A milicista című performanszot elevenítette fel az a jelenet – ami sokunknak tényleges, közvetlen élménye, bár nem biztos, hogy mindenkinek módjában állt összekötni ezzel a referenciával –, amikor a Pussy Riot nevű női csoport a 2018-as vébés futballdöntőn rendőrruhában szaladt a pályára, és ott „lepacsizva” a játékosokkal, megzavarta a média megszokott terét, illetve tiltakozott a putyini diktatúra ellen ( A milicista pályára lép).

Bár ezt explicit módon nem emelik ki a kurátorok,

a kiállítás egyik érdekessége a női jelenlét hangsúlyos bemutatása, vagyis hogy a megszokottnál lényegesen nagyobb arányban kapnak helyet a női alkotók a kiállításban.

Persze elképzelhető, hogy a performansz műfajának korporális feltételezettsége ennek az oka, hiszen a patriarchális dominanciát kikezdő gesztusok általában éppen ugyanúgy a testiségből indulnak ki, mint ahogy eredetileg az elnyomás egyik megnyilvánulása, amikor a nőket testies természetűnek mutatják be a férfiak szellemiséggel szemben – a szubverzió éppen onnan indul, ahol a probléma gyökere van. Mindenesetre a női pozíció láttatása, annak kiemelése nyilvánvaló itt, és a legegyértelműbben a Testköltészet című szekcióban jelentkezik (bár a Hangzó gesztusok Ladik Katalint bemutató része – különösen a videókkal – is sok szempontból ide kapcsolódik). A Testköltészet esetében Ladik Katalin mellett Ewa Partumnak és Gabriele Stötzernek a meztelen női testet különböző kontextusokban és akciókban színre vivő „fellépései” szintén ezt bizonyítják (rendőrrel mutatkozás, testfestés, de voltak önsebző akcióik is). De arról ugyancsak értesülünk – ez a szekciót bemutató tábláról derül ki –, hogy Stötzer kezdeményezésére az NDK-ban megalakult egy művészeti csoport (Exterra XX), és az egyik performanszuk egy új terület, a film, az irodalom és a divatbemutató közös terében valósult meg. Természetesen a női aspektus nem kizárólagos, hiszen azért találkozunk férfialkotásokkal is: Jiří Valoch egyszerűségében hatni képes filmszerű önarcképsorozatával Költő címen vagy Ladislav Novák hasonlóan sorozatjellegű, testmozgásos Fotó – akciójával (és ismét egy művésszel a téli tájban). Ugyanakkor Valoch az emberi testet a költészet hordozófelületének is tekinti, miközben ő férfiként a női testet mint passzív múzsát használja e célra – ebben némileg továbbra is a hagyományos szemléletet követi.

Ladik Katalin, akinek életműve a kiállítás egyik alappillérét képezi, számos alkotása egyszerre két, sőt három szekcióba is sorolható lett volna, de – érthető módon – a tárlat létrehozói megpróbálták más-más szekcióba tenni a különböző műveket, és így bemutatni a falakon, illetve video- és hangfelvételeken, tárlókban őket, hogy az adott aspektusból ( Hangzó gesztusok, illetve Testköltészet) nyerjenek értelmet. Itt szerepel például első budapesti szereplése (1970-ben Balaskó Jenővel együtt lépett fel a József Attila Művelődési Központban), a Költészeti performansz, amely során meztelen testére csak egy állatbőrt illesztve, hol dobkísérettel, hol egyéb „jeleneteket” bemutatva adta elő verseit, hangkölteményeit. Meglepő amúgy – amint az egyik tárlóban bemutatott füzetből kiderült –, hogy ezeket a szinte spontánnak ható költeményeket nem csak gondosan leírta, hanem hosszan alakítgatta is. Itt láthatunk egy fotót az egyiptomi balzsamozás rítusát újra/megkreáló performanszával és egy ehhez kapcsolódó, ránézésre képversnek ható, csigaszerűen csavarodó partitúrát az itt elmondott „rituális” szöveghez (R.O.M.E.T. performansz). Ladik Katalin egyébként az újvidéki rádióban kezdte a pályáját, ott kifejezetten remek volt a terep hanganyagokkal kísérletezni. Azonban nemcsak az újvidéki, hanem a libereci rádió is fontos szerepet játszott a kelet-európai avantgárd történetében, tekintve, hogy több cseh költő – Ladislav Novak, Josef Hiršal és Bogumila Grögerova – ott indította el azt A kísérleti alkotás szemesztere cím alatt futó műsort, ahol rendszeresen különböző hangkompozíciókat adtak le.

A Hangköltészet című szekció egyik meghatározó alkotása az a nagyméretű installáció, amely a bejárati ajtóval szemben uralja a falat: ez Szenytyóbinak egy magnószalagokból, félgömbökből Braille-írás-szerűen megépített „audio-taktilista képverse” (Szép sötétség), amely véletlenszerűen kialakuló magnós zajokat volt hivatott létrehozni, amelyek a (kitapogatható) látvánnyal együttesen adták ki a művet.

A politikai terepet mint az avantgárd szubverzió egyik kitüntetett színterét mutatja be a negyedik szekció. Noha, mint láttuk, a fentebb felsorolt művek közül is jó néhány kapcsolódott ehhez a témához, ezen alkotások esetében a „köztéri” elhelyezés is fontos szempont: ezért ide került a szabad térbe kipakolt feliratos és közlekedési táblák fotója ( A tér létjogosultsága), illetve egy másik fénykép, amelyen emberek kapaszkodnak össze sorban úgy, hogy a pólójukra felírt nagy betűk együttesen egy szlogent rajzolnak ki. Ez utóbbi performanszt, amelynek a címe El a forrósággal! El a furkósbotokkal! volt, 1987-ben egy olyan lengyel csoport hozta létre, amelynek éppen Narancs Alternatíva volt a neve – vajon véletlen koincidencia volt ez, vagy tényleg volt kapcsolat a magyar ellenzékkel?

A Kassák Múzeum tárlatát feltétlenül érdemes megtekinteni, és ajánlott minél több időt szánni rá, végignézni, végighallgatni a különböző felvételeket. Talán lehetett volna más szempontokat is felvetni a performansz művészetével kapcsolatban, amelyek csak itt-ott, mellékesen merülnek fel – például a különböző (valódi és kitalált) mitológiákhoz, rítusokhoz való viszonyát, amely szintén köthető a költészethez is (itt szóba jöhetett volna Hajas Tibor neve is akár Ladiké mellett). Viszont az is kétségtelen, hogy a kelet-európai színtérre vonatkozólag talán az eddigi leggazdagabb kiállítást láthatjuk, és az is feltétlen érdeme a szervezőknek, hogy egy fontos és viszonylag feltáratlan kérdést emeltek ki fókuszként: „régi” és „új”, a költészet és a performansz összekapcsolódását.