„A zongora hangjait kimaxolni a technológia bevonásával” – interjú Péter Bencével

Ha jól tudom, minden egy pianínóval kezdődött.

Igen, a nagymamámnál volt egy pianínó, amit én elég korán, már másfél évesen kiszemeltem magamnak. Viszonylag hamar kiderült, hogy könnyen visszajátszok bármit hallás után – nem is volt kérdés, hogy mi leszek, ha nagy leszek: gyerekkorom óta imádom a filmzenéket, és minél többet szerettem volna megtanulni róluk. Érdekelt a zeneszerzés, a zongorázás, a vágyam pedig továbbra is az, hogy egyszer majd egy világszínvonalú produkcióhoz írhassak zenét.

Klasszikus zenét tanultál, mégis kitörtél annak keretei közül: dolgoztál fel slágert például Justin Timberlake-től, John Williamstől (Csillagok háborúja-főcímdal), Michael Jacksontól (Thriller, Human Nature, You Are Not Alone, Black or White), az áttörést pedig a Bad -adaptáció hozta meg. Miért fordultál a könnyűzene irányába? Nem érezted komfortosnak a komolyzenei utat?

A klasszikus zene olyan, mint a tankönyv: végig kell lapozni, meg kell tanulni, de én nem tudtam volna magam elképzelni ilyen zenészként. Folyton azt kérdeztem magamtól: mi értelme eljátszani olyan műveket, amelyeket nálam tehetségesebb előadóművészek sokkal jobban csinálnak?

Hogy valaki egy több száz éve leírt kottát úgy életre keltsen, ahhoz elképesztő karizma és tehetség kell. Az átiratok és a saját zenék jelentenek számomra kihívást.

Rengeteg lehetőség van még a zongorajátékban, és valami olyasmit akartam létrehozni, amik videón is „jól mutatnak” – így jött a zongorabillentyűk fedelén való dobolás is.

Fel tudod idézni, hogy mit éreztél, amikor életedben először kellett közönség előtt játszanod?

Hétéves voltam, a debreceni zeneiskolában kellett fellépnem egy Chopin-zongoraversenyen, és annyira izgultam, hogy mentőt lehetett volna hívni: sápadtam, és a játék is borzasztóan sikerült – legalábbis én úgy éreztem, mert az ujjaim szinte csúszkáltak a billentyűkön, annyira izzadt a tenyerem. Az izgalom mára szerencsére elpárolgott, pontosabban már csak egészséges drukk van bennem, és az erős fizikai kimerültséget szintén sikerült felszámolnom. Három-négy évvel ezelőtt minden egyes koncertem után úgy éreztem magam, mint akiből kiszállt az élet: rettentően fáradt voltam, fájtak a tagjaim. Aztán elkezdtem járni manuálterápiára.

Hogyan kell elképzelni egy ilyen terápiás foglalkozást?

Manuálterápiával jól kezelhetőek a túlerőltetés miatti problémák, a nyak-, hát-, derék-, keresztcsont-, vállízület-fájdalmak és a testben kialakult blokkok. Javul az izmok funkciója, csökken a fájdalom. Aki hozzám hasonlóan ülő munkát végez, annak elengedhetetlen a terápia vagy a gerinc körüli izmok erősítése, a nyújtógyakorlatok. A kezeléseknek hála eljutottam arra a szintre, hogy akkor sem merülök ki, ha mindennap koncertezem.

Van zenei „edződ” is? Úgy értem, van melletted mester, aki hétről hétre motivál?

Nincs, de bevallom, nagyon jól jönne egy, mert az a típus vagyok, akit facilitál, ha hajtják. Persze szó nincs arról, hogy én akarok a világ legjobb zongoristája lenni. Sokkal fontosabb, hogy valami egyedit tegyek le az asztalra. A menedzserem az, aki biztat olykor – szerencsére nagyon egy hullámhosszon vagyunk, és bár mindenki azt gondolja, hogy egy csapat áll mögöttem, tulajdonképpen ketten csinálunk mindent a koncertszervezéstől a közösségi médián keresztül a videók készítéséig.

Beszéljünk egy kicsit az alkotói folyamatról, a videoklipjeid technikai részéről! Meghallottad a Despacitó t és a Bad et, utána mi történt? Hogyan lettek belőlük átiratok?

A Despacito átírásáért egyáltalán nem rajongtam, a menedzserem unszolására hallgattam bele, aztán jött az ötlet, hogy megcsinálom a dalt loop stationnel [a looper egy pedál, amelynek segítségével élőben zenei alap készíthető, pontosabban élőben előállított sávok végtelenítve, egymás után kerülnek lejátszásra – a szerk.]. A Jackson-számok lüktetését, dallamát mindig is szerettem: tervben volt, hogy egyszer átültetek néhányat zongorára, de úgy, hogy az eredeti mű energiája, alapvonásai megmaradjanak – izgalmas volt dolgozni a basszuson, az énekrészen és a ritmusszekción. A dalok átírása könnyen megy, a keveréssel viszont heteket el tudok tölteni. A saját szerzeményeknél egyszerűen csak leülök a zongorához, improvizálgatok, amely során rendszerint belehuppanok egy hangulatgödörbe, ott ragadok. Aztán az imprózásból születik valami, például kétszáz ötlet, amik közül egyetlenegyre azt mondom, hogy „na, ez jó!”. Az ötleteket – az audiofájlokat – számítógépbe vagy a telefon voice memójába rögzítem, aztán félreteszem, és később dolgozom rajtuk, amikor épp újra ráérek.

A ma emberének más az impulzusszintje, mint az ötven évvel ezelőtt élőké. Sokan arra esküsznek, hogy látványkoncertekkel könnyebben megszólítható a közönség, és a publikum is gyakran elvárja egy produkciótól, hogy gyors, látványos, zajos, csillogó legyen, vagy hogy az előadóművész folyamatosan új tartalmat szolgáltasson a közösségi felületeken. Szerinted is ezek adhatják a közönségsikert?

Nem lehet megjósolni, hogy miből lesz közönségsiker. Talán csak rá lehet érezni.

Szerintem fontos, hogy a külcsín alól felragyogjon a megfelelő tartalom.

Igaz, hogy nagy a verseny a szakmában, egyre többen kerülnek be a zenei körforgásba, és ebben az ingergazdag környezetben muszáj mindenkinek valahogy hallatni a hangját. De nagyon nem mindegy, hogy azért leszek híres, mert a social mediát és a show-elemeket felhasználom arra, hogy híres legyek, vagy először leteszek valamit az asztalra, és csupán segédeszközként használom a közösségi felületeket. Az én szemem előtt az lebeg, hogy legyen művészi értéke a produkcióimnak, ugyanakkor mindenki számára könnyen befogadható, szórakoztató zenéket alkossak.

A bostoni Berklee College of Music filmzeneszerzés–zongora szakára ösztöndíjjal nyertél felvételt. Mi volt a legnagyobb „profit” számodra a kinti oktatásból?

A Berklee-n azzal lehet kitűnni, ha egyedit mutatsz fel: a felvételire is már saját szerzeménnyel kellett érkezni. A legnevesebb szerzők, előadók végeztek korábban itt, a tanári gárdában pedig világhírű muzsikusok, Grammy-díjas szerzők és előadók vannak. Tudtam, hogy azzal kerülhetek a legközelebb vágyaim beteljesítéséhez – a filmzeneszerzéshez –, ha egyszer ennek az épületnek a falai között tanulhatok.

Elképesztően jóleső érzés volt, amikor az oktatóim, akik között világszerte elismert zeneszerzők és a világsztárokkal együtt fellépő muzsikusok is vannak, egyenrangú félként kezeltek.

Megmutathattam nekik a műveimet, amikhez építő jellegű kritikával szolgáltak – ezeknek köszönhetően sokat fejlődtem. A Berklee-n az is nagyszerű, hogy több ezer diák verődik össze a világ minden tájáról: az évfolyamtársaim között volt afrikai dobos, ír énekes, japán szakuhacsi- (bambuszfuvola) művész. Egy ilyen közeg rendkívül inspiráló mind emberileg, mind zeneileg.

Zeneszerzőnek vagy zongoristának vallod magad?

Úgy szoktam fogalmazni, hogy zeneszerző vagyok, akinek a kifejezési eszköze a zongora, az azon való játék.

Játszottál több ezer ember előtt a Sydney-i Operaházban, Oroszországba már szinte hazavárnak a rajongók, Las Vegasban pedig állandó fellépési lehetőséget ajánlottak neked, és mostanra Európa szinte minden országában koncerteztél. Van kedvenc közönséged vagy olyan helyszín, ahol a legszívesebben játszol?

A sztereotípiák valamennyire igazak, tehát a temperamentumosabb déli közönség „vehemensebben” reagál, mint a visszafogottabb északi, de az például meglepő volt számomra, hogy Litvániában vagy, mondjuk, Ausztriában már-már őrjöngött a publikum. A Sydney-i Operaházban éreztem azt, hogy minden tökéletesen összeállt, és megszületett valami különleges, ami több volt egy egyszerű koncertnél: maga a helyszín is spannolt, és talán itt sikerült leginkább egymásra hangolódni a közönséggel, ezáltal pedig szinte szabad szemmel látni lehetett, ahogy áramlik az energia a színpad és a nézőtér között.

A legjobb az egészben viszont az, hogy bármelyik földrészen bármilyen kulturális háttérrel rendelkező hallgatóság ugyanúgy érti ezt a nyelvet. Eltérő intenzitással, de ugyanott vannak a közbetapsolások, ugyanúgy felnevetnek egy-egy zenei poénon, ugyanolyan szívesen és lelkesen vesznek részt a játékban, ha bevonom őket valamelyik dalba.

A népszerűséggel hogy állsz? Zavar, ha felismernek, vagy ha odaszaladnak hozzád szelfit készíteni?

Egyáltalán nem zavar. Ha megállítanak, szívesen adok autogramot, benne vagyok a szelfizésben is. Külföldön az ilyesmi gyakori, itthon ritkábban ismernek fel.

Ha éppen nem gyakorolsz, zenét szerzel, forgatsz vagy koncertezel, akkor mi az, amivel szívesen töltöd az idődet?

Imádok főzni, ezért gyakran párhuzamot vonok a zongorázás és a gasztronómia között: élvezem, ha kevés összetevőből tudok ízletes, minőségi ételeket előállítani, és ugyanígy szeretem, ha egyetlen hangszerrel tehet csodát az ember – konyhában és zongorával egyaránt szeretek virtuózkodni.

Milyen ételeket készítesz mostanában?

Az olasz konyha közel áll a szívemhez, mert az egyszerűség és a nagyszerűség jellemzi. Nem telik el úgy nap, hogy ne főznék. Előszeretettel készítek tésztaételeket, de nem ám akárhogy! Akkurátusan utánanézek, hogyan csinálják az olaszok a carbonarát, aztán egy héten keresztül minden nap elkészítem egészen addig, amíg úgy érzem, nem tökéletes – ez olyan, mint a zongorázás vagy a zenekeverés. Aztán a következő héten jöhet a nápolyi pizza: tésztát gyúrok, kitanulom, hogy pontosan mennyi élesztőt kell használni, és addig gyakorlom az egészet, amíg maximálisan elégedett nem leszek a végeredménnyel.

A honlapodon láttam, hogy legközelebb csak 2021-ben lesz koncerted. Megvisel a kényszerszünet?

Pozitívan állok a dologhoz az első perctől kezdve.

Most az előadóművészek olyasmit kaptak, amiből a pandémia előtt nem volt sok: időt.

Én előtte folyamatosan úton voltam, nem volt megállás. A mostani tökéletes alkalom arra, hogy elkezdjek új számokat írni. Lehet stúdiófelvételeket és videókat készíteni, keverni, zenét szerezni, egyszóval mindent tudok csinálni, csak koncertezni nem, és ezt el kell fogadni. Legutóbbi albumom, a The Awesome Piano idén májusban jelent meg, de már elkezdtem a következőn dolgozni. Viszem tovább a tőlem megszokott vonalat: a zongora hangjait próbálom kimaxolni a technológia bevonásával, emellett pedig tervben van az, hogy más hangszerekre is készítsek átiratokat.