Amit Petőfi nem írt meg – Fikció az irodalomtörténetben

A Petőfi-értés és -nemértés valószínűleg új lendületet fog venni a közelgő évforduló miatt, és ez nem baj. Petőfit van miért újraolvasni: Petőfit megint újra kell értenünk és értelmeznünk, mert olvasási kódjai annyira elhasználtak, hogy szinte élvezhetetlenné teszik ezt a szikrázóan zseniális életművet. Népiességnek nevezett tulajdonságában ma inkább a könnyedséget, humort, természetességet kéne észrevennünk. Forradalmiságában szenvedélyes (társadalmi) igazságkeresést. Hevességében a világ megváltoztatására való törekvést. Nem szabad se realizmusát, se romantikáját, se biedermeier jellegét túlhangsúlyoznunk, se túl komolyan venni ezeket a kalitkákat, mert kilóg belőlük, ő aztán ki, ahogy a legnagyobbak mindig kilógnak saját koruk stílusából.

Milyen egy nagy költő? Mikor, melyik versétől lesz nagy? Petőfi esetében az 1844-es évet adhatjuk meg kezdetnek, amikor a tehetséges indulás után rengeteg szövege születik, két olyan epikus remeklés is, mint A helység kalapácsa és a János vitéz. Első novelláját csak a következő évben írja, regényét pedig ’46-ban. Petőfi egyértelműen, esszenciálisan költő, azonban leveleket publikál utazásairól, valamint néhány epikus és drámai művet is ír. Könnyen lehet, hogy ha tovább él, ennek az iránynak a súlya megnövekedett volna.

Nem versformában írt művei vajon csak háttéranyagai a nagy életműnek, epizódok, láthatóvá tett statikai tartóoszlopok?

Abban a – korántsem töredékes – formában, ahogy művei ránk maradtak, igen. Ugyanakkor Petőfi jó néhány meglehetősen eltérő dologra képes prózában is, még ha prózaírói palettáján nincs is annyi szín, mint a költőin. Az Úti levelek finom realizmus, lélektani modernség. Regénye, A hóhér kötele a Victor Hugó-i romantika világszínvonalú darabja, remekmű. Csakhogy egy más, egy realizmus előtti irodalomkép szerint.

A realista műnek szereplői vannak, az előző korszak műveinek hősei. A realizmus a cselekmény valószínűségére és hitelességére tör, ez a korábbi az izgalmasságára, fordulatosságára. A realizmus alakjainak tulajdonságaik vannak, a korábbiaknak tetteik. A Homérosztól Petőfiig tartó korszakban az epikusság fantáziatorna, nem számít, ha valami nem valószínű, mert nincs való-tudat, és a valónak nincs színe, főként nem a szürke az. Óriások megvakítása a téma, ember szamárrá változása, szélmalmokkal vívott csata. Szélsőséges érzelmek dúlnak, nincs mit árnyaltan ábrázolni, a hősök jó vagy rossz tulajdonságokat testesítenek meg: hűséget, szerelmet, bosszúvágyat, gyűlöletet, irigységet, árulást.

A világ meg közben sem realista, sem romantikus. Az emberi lélek néha ilyen, néha olyan törvényeknek engedelmeskedik. Van, hogy semmilyennek. Néha az átlagosabb viselkedését teszi leírása tárgyául az irodalom, néha az átlagtól eltérőt. Néha azt hiszik a szerzők, hogy a személyek szabadon döntenek, ha nem is sorsukról, de az arra adott válaszokról, cselekedeteikről. Néha azt, hogy a sors dirigál, az formálja cselekedeteiket, és nem a cselekedeteik a sorsot. De nem is kell mindig a sorshoz kötöttség, megteszi a társadalmi szükségszerűség is. A modern kor realizmusa leváltja a sorsot a szükségszerűségre, aztán a naturalizmus a determinációra, hogy eljussunk abba a szituációba, mely külön stílusnév nélkül megfogalmazza a sorstalanságot. De hogy is lehetne másként egy olyan korban, amely lehetővé teszi a teljes sorsfosztottságot? Akkor a stílusfosztottság is beáll az irodalomban. A stílus helyét a manír, a manierizmus veszi át. Kertész Imre remekműve is nagy erővel él egy nem szépségre törekvő, hanem azt épp kikerülő manierizmussal. A prerealista irodalomban a sors még magától értetődő közeg, de egyúttal egyfajta önkéntes dramaturg is. A sorsmozgatta emberek másképp viselkednek az irodalomban is, mint a szabadok. A sorsvesztettek aztán a szabadságukat is elvesztik a sors utolsó morzsáival.

Petőfi a verseiben nagy erővel kreálja a realista világot, ám sors általi mozgatásra kapcsolja hőseit: romantikus elemek jellemzik a János vitéz sok pontját, Az apostolt is. Ugyanakkor a humorral a romantika hegyeiről leolvasztja a havat, és átlényegíti az epikát lírává.

A hóhér kötele a bosszú és a bűnhődés végeláthatatlan ok-okozati láncával fut párhuzamosan. A görög mítoszok világában is nemzedékeken át öröklődik a családi átok, hogy büntetésként bűnössé tegye a következő generációt, majd ezzel a bűnösséggel megbüntetett mivoltával érdemelje ki a bosszút. Így jár Agamemnón és Klütaimnésztra, Elektra és Oresztész, valamint Oidipusz és Antigoné. Petőfi 1846-ban már sokat tudott a barátok árulásáról, akik szerkesztőtársakból, szövetségesekből irigyeivé lettek, még megélhetése is bizonytalanná vált, ezért szorult pesti szerkesztői szükséglakásból Szalkszentmártonra, szűkölködő szüleihez. Az áruló baráttal folytatott állandó adok-kapok, az aljas bosszúk és viszontbosszúk története rövid regénye. A cenzor tiltani valót nem talált ugyan a művön, de barátilag azt ajánlotta, hogy ne jelentesse meg, mert nem jó könyv. Petőfi azt felelte, kell a pénz. És tényleg kellett. De hogy ne lenne jó a könyv?

Ilyen makacs és valószínűtlen történetet ki tud kitalálni? Ilyen hullámvasútszerű társadalmi pályákat csak a Bibliában olvashatunk. Magasból a mélybe, majd vissza, majd megint vissza. A cselekmény Petőfi korához képest a félmúltban kezdődik, az 1810-as évek elején, de aztán nyilván a még kiforratlan jelenig szaladunk előre. Petőfi és kortársai 1846-ban nem tudják, minek járnak a végén, és milyen történelmi csoda közeledik feléjük. Ő viszont nagyon is tudja. Versben nemegyszer kitalálja ezt,

prózaíróként a terjengős, polgáriasodó utóközépkort örökíti meg.

Debreceni nehéz tele során fűtetlen szobája ablakából Petőfi az akasztófára látott. A halálbüntetés eltörlése előtti korban élt, a kivégzés lehetősége nemcsak a törvényekbe volt belefoglalva, hanem a külváros képébe is. A barátságtapasztalat és ez a kép elég volt egy hajmeresztő történet kitalálásához. Petőfi különben sosem volt realista, mindig szárnyaló fantáziáját juttatta érvényre. Néha aztán a valóság próbált utánaszaladni az ötleteinek. Hagyta, hogy olyannak lássuk, ahogy Petőfi mutatta: túlexponálva, zsenialitáson át.

Illyés Petőfi-könyvében arról beszél, hogy a gogoli groteszk realizmus a költő társadalomelemző verseiben már felvillan. A magyar nemes vagy a Pató Pál úr ábrázolásmódja megmutatja, milyen éles szemmel tudott volna jellemezni helyzeteket, társadalmi viszonyokat, ha van ideje prózában is nemcsak elérni a világszínvonalat, ami már eleve lemaradás, hanem iniciátorává válni a próza útjainak. Az apostol azt sejteti, hogy prózája dickensi, dosztojevszkiji irányokba kanyarodhatott volna. Ne féljünk a „volná”-tól, bár nemrég még azt tanították a történészek, hogy a „Mi lett volna, ha…?” történelmietlen kérdés. Viszont nem irodalmiatlan. Minden egyes epikus mű a „Mi lett volna, ha…?” kérdésére válaszol. Mi lett volna, ha egy magyar pásztorfiú betéved meseországba? Mi lett volna, ha a kocsmai verekedéseket írják meg a verses epikában, és nem a háborúkat? Két versben föltett kérdés, amelyeknek a tétje inkább epikai. Az első a valóság és a mese olyan keverési arányait ígéri, melyre a legtöbb 19. századi író nem is mert gondolni. Dosztojevszkij igen, de Petőfi negyvenévesen írt regényei másképp játszottak volna el a lehetőségekkel. Persze az eposzok békésebb és nem uralkodóközpontú megírására visszamenőleg aligha tudta volna rávenni Petőfi mondjuk Homéroszt vagy Vergiliust. Bár ki tudja, ha Petőfi tovább él, talán visszamenőleg is megváltoztatja a világirodalmat.

Mert a 19. század második felének irodalmát biztos megváltoztatta volna.

Nézzük, miket ír, ha nem hal meg, és ezeknek milyen kihatásai lettek volna.

1850-es bujdosása alatt bizonnyal megír egy regényt a szabadságharcról, amit azonban csak külföldön lehetett volna kiadni. Később rájön, hogy a ’40-es évek eseményeinek megértéhez szükséges, hogy a szereplők szüleinek sorsát is föltárja, ahhoz a nagyszülőkre és kicsit a dédszülőkre is kitér. Kitalálja a családregényt, mielőtt másutt létrejött volna. Mindez persze Jókai pályájára is meghatározó jelentőséggel bír. Jellemeit kicsit jobban árnyalja, nem engedi műveit csapongó ötleteitől szétesni. A kőszívű ember fiai alapvetően realista műnek sikerül, és Gyulai Pál például jobb regénynek tartotta volna, mint Petőfi ’48-as regényét. Mindkettőjük műveit lefordítják franciára, oroszra. Dosztojevszkij a ’60-as évek végén még levelet is ír Petőfinek, mert őbenne látja a szellemi rokont. Arany János és Petőfi versei egyként hatnak Baudelaire-re, de Petőfi is fölfedezi őt, ketten Arannyal lefordítják az egész kötetét A rossz virágzata címen.

Petőfi a kiegyezést első perctől ellenezte volna, és harmadik nagyregénye egy politikai szatíra, melyet Deákról ír, amivel viszont erősen megosztja a magyar közvéleményt, néhány évre még Aranytól is elhidegül. De túlságosan előre szaladtunk. Nem ábrándozhatunk valami olyasmiről, ami létre se jött.

Miért, mi másról lehetne, és volna érdemes?

Weöres Sándor a költészet kapcsán kétszer is megtette ezt, előbb a Három veréb hat szemmel-ben, ahol azokat a színeket szedte elő a magyar irodalom kevésbé kanonizált szerzőitől, amelyeknek elfeledése szürkébbé tette irodalmunkat, majd egy hiányzó nagy költőnőt írt meg a 18-19. század fordulójára. Ha Psyché valóban létezett volna, talán Petőfi is tovább élhet, és ha tovább él, talán Homérosz se királyokról ír, hanem csak a birkákért vívott csatákat énekli meg. Meglehet, hogy a hosszabb életű Petőfi maga is folytatja a groteszk epikát, ahogy Arany tette A nagyidai cigányokban. Ő azonban mindent fel tudott volna forgatni visszamenőleg is. Vagy inkább a helyére forgatni. Talán még a Milói Vénusz elveszett karjai is megkerültek volna, és ettől kezdve nem a torzó szépségéről kellett volna elmélkednünk, hanem megláthatjuk, hová is mutat a rejtélyes szobor.

Mindenesetre az Odüsszeia népies változata majdnem ugyanaz lett volna, mint amit ismerünk, hiszen Ithaka királya maga sem nagyon volt más, mint egy jól prosperáló pásztor (egy birkái közt királlyá avatott Kukorica Jancsi). Hogy húsz évi távolléte alatt a kérők a birkákat fosztogatták és falták, az lényegében a hatalma megtámadása. Ám ha Petőfi kérlelhetetlen szelleme tovább szivárog bele a világirodalomba, akkor ennek a műnek a szövege átrendeződik, és több szó, humorosabb méltatás esik az egyszerű pásztorokról, akikben az általunk ismert irodalomtörténetben szereplő Homérosz nem tud többet látni, mint kérőket, ingyenélőket, bár igazából ugyanolyan állattenyészők, mint a sziget elbitangolt királya, és csak Pénelopé időhúzása szoktatja őket a semmittevésre. A szigeten maradtak tevékenysége nem rosszabb, mint amivel a görög katonák töltötték az idejüket Ithaka előtt: ugyanaz az ingyenélés, dologtalanság. Szóval, igazságot a kérőknek! Szatírát az ellenük folyó harcnak!

Bizonnyal humoros kisprózát is ír Petőfi, műveinek nagysága alighanem árnyékba szorítja Jókait, aki ötven könyvet se írt volna meg a százból, de regényből Petőfi is csak egyetlen újabbra szánja el magát, amelyben a kiegyezés lélekrajzát tárja föl.

Hogy ilyen hosszan időzünk Petőfi meg nem írt prózáinál, azt mutatja, hogy a megírtat nem tartjuk jelenősnek? Így van. Nem jelenős, de fontos elolvasni, mert a magyar próza a 19. században szűkölködik zsenikben. Derék jegyző Eötvös, csodálatos mondatszörnyekben álmodozó Kemény, sikeres mesélő és mondatzsonglőr Jókai, ügyes kismester Gyulai, de Mikszáth felbukkanásáig nélkülözi a zsenit a paletta.

Amit prózában megírt Petőfi, az zseniális, de rossz.

Rossz a mai ízlésünk szerint. Ezeket a műveket még a múltnak írta. Amikor valaki a szakmát tanulja, a múltnak ír. Amikor fölfedezi magát vagy a korát, akkor a jelennek, és amikor fölfedezi a világ összefüggéshálóját, akkor a jövőnek. Jókai mindig is a félmúltnak és a jelennek írt. De még Mikszáth is nagyon erős beszélőviszonyba keveredett a jelennel, bár már képes volt átírni, mint az Új Zrínyiászban. Jelenné írta a múltat, megérthetővé tette egy ilyen jelenből visszanézve a jövőt.

Petőfi prózája erős, de a mai embertől idegen. Nem örökérvényű. A hóhér kötelét viszont nem lehet letenni. Hogy valaki ilyen vakmerően ragadja meg a sorsot, és mint egy bitófáról levágott kötelet dobálja ide és oda a szereplők között! A körülötte lévő világ kezdett realisztikus arcot ölteni, jellemmé egyszerűsödtek a hősök – nem így Petőfi. Mit is ír Novalis egy töredékében? „A világot romantizálni kell. Akkor újra megleljük eredeti értelmét. Romantizálni annyi, mint minőségileg meghatványozni. Ebben a műveletben az alacsonyabb én egy jobb énnel azonosul” (Rónay György fordítása. In: Horváth Károly [szerk.]: A romantika. Gondolat, Budapest, 1965. 145.). Petőfi le-föl száguldozott az országban, hol a szegénység, hol a siker elől menekülve. Máskor meg a szerelem, aztán a szabadság után futott, érzései sarkosak voltak, nem ismertek fokozatokat, a saját élete is sorssá fog összeállni, ezt érezte. Rajta kívül egyedül Byron volt ilyen történelmi önsorsformáló erővel megáldva vagy megverve.

Nem mindenkinek történet az élete, még csak egy modernista vagy realista novella értelmében sem. Petőfi élete történet, egy romantikus regény epikus terében játszódik. Ez a tér az egész történelmi Magyarország, ezt belakja, bejátssza, teleszavalja, és telekatonáskodja.

Az elszánt romantikusok nem a marsallbotot hordták a tarsolyukban, hanem a hóhér kötelét.