Mindenkinek joga van úgy gyászolni, ahogy akar – kritika a Pieces of a Woman című filmről

Mundruczó Kornél új alkotását executive producerként Martin Scorsese karolta fel, a 77. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon a főszereplő Vanessa Kirby alakítása ért díjat, sokan pedig Oscar-várományosként emlegetik a filmet – nem ok nélkül. A Pieces of a Woman elgondolkodtató lélektani dráma kiváló színészi alakításokkal és rendkívül intim hangvételű történetmeséléssel. Az egyén hétköznapi nehézségeire, a lelki rezdülésekre fókuszál (akárcsak a Fehér isten vagy a Jupiter holdja), ahogy a veszteség feldolgozását és a különböző megküzdési stratégiákat vonultatja fel nagyon emberi és őszinte hangnemben, túlzott manírok vagy érzelgősség nélkül.

A történet két főszereplője, Martha (Vanessa Kirby) és Sean (Shia LaBeouf) első gyereküket várják. Az otthonszülés mellett döntöttek, és amikor eljön az idő, kénytelenek szembesülni azzal, hogy választott bábájuk egy bonyolult eset miatt mást küld maga helyett. Bár a szülésznő mindent elkövet, hogy egészségesen jöjjön a világra, az újszülött csak néhány percet él.

A pár eltérő módon fogadja a tragédiát – a cselekmény egy-egy hónapot ugorva mutatja be az életükben bekövetkezett változásokat, egészen a bába ellen indított bírósági tárgyalásig.

Martha a munkába temetkezik, miközben igyekszik mindent eltüntetni, ami a halott gyerekére emlékezteti, míg Sean szenved, és felelősöket keres. Markánsan megmutatkoznak a köztük feszülő személyiségbeli és társadalmi különbségek.

Wéber Kata forgatókönyvének egyik nagy erőssége, hogy – egy-két szegmenst leszámítva – végig magával ragadja a nézőt. A cselekmény egy lebilincselően izgalmas és szép, több mint húszperces szülési jelenettel kezdődik. Egy ilyen csúcspont után nehéz megtartani a figyelmet, az alkotók mégis képesek kézen fogni és átvezetni minket, nézőket a következő hónapok eseményein úgy, hogy tudni akarjuk, mit történik a szereplőkkel, merre visz a sorsuk. A bába elleni bírósági tárgyalást a film legvégére tették, mintegy a történet lekerekítéseként. A végeredményen érezhető, hogy a forgatókönyv írása során Wéber Kata a Marthához hasonló traumákat átélt anyákkal, családokkal találkozott azért, hogy őszinte képet tudjon festeni egy ilyen helyzetről, ráadásul saját jegyzeteit is felhasználta az édesanyjával való veszekedéseiről.

A szereposztás parádés, a szereplők játéka rendkívül természetes (még a rettenetes magyar szinkron sem tud levonni ennek az értékéből).

A gyerekét gyászoló nőt megformáló Vanessa Kirby alakítása őszinte és hiteles annak ellenére, hogy ő maga nem anya. Apró rezdülésekkel fejezi ki az elfojtott érzelmeket, akárcsak Ellen Burstyn: ő formálja meg Martha anyját, aki csak a saját konvencióit és elvárásait ismételgeti. Kettejük között erőteljes verbális összecsapások zajlanak – anya és lánya nem kímélik egymást, és ennek köszönhetjük a Pieces of a Woman legemlékezetesebb monológját is, amikor az idős asszony a saját, nehéz gyerekkorát idézi fel.

Szerzői filmről lévén szó, a rendező jól adagolt, finom jelzései és megoldásai szervezik a vizualitást (ilyen például a növények és az alma mint az az élet, az új remény metaforái). Az egyes jeleneteket klasszikus zene köti össze, a drámai szekvenciákat (családi összejövetel, Martha és Sean veszekedései, a baba elvesztése és meggyászolása) zongorajáték erősíti. Szintén a feszültséget nyomatékosítják a szereplők arcáról adott közelik és a felülnézetből vett jelenetek.

Számos alkalommal látjuk a főszereplőket távolról, másik helyiségből, amitől a néző szemtanúnak érzi magát, aki ugyanolyan tehetetlen az eseményekkel szemben, mint maguk a karakterek.

Az időjárási elemeknek is megvan a maguk dramaturgiája: a Martha lelkében dúló viharokra és a kellemetlen emlékek visszaidézésére a barátságtalan téli időjárás erősít rá, míg az elengedéssel kapcsolatos jeleneteket derültebb, kevésbé szürke képek jellemzik.

A Pieces of a Woman izgalmas és szívszorító alkotás. Nagy érdeme, hogy megmutatja: mindenki másképp gyászol . Egy vázat kapunk, amibe aztán nézőként belehelyezhetjük a magunk valóságát. Örvendetes, hogy a film – dacára annak, hogy amerikai koprodukcióban készült – nem követ hollywoodi mintákat: a rendező a cselekményt az USA-ba helyezve is megtartja a kelet-európai gondolatiságot és a magyar vonatkozást.