Disney-remake reflexiók a Pinokkió című filmben

A művészeti ágak közül mindig is a film függött leginkább a technológia legújabb vívmányaitól. Míg a regényíró tollal, a zenész a hangszerével, a festő pedig ecsettel alkot, addig a professzionális filmkészítőknek komoly apparátusra: kamerákra, lámpákra és utómunkára van szüksége a történetmesélést vizualitással és hanghatásokkal ötvöző médium létrehozásához. A rendelkezésre álló eszközök fejlődése azonban nem csak folyamatos esztétikai változást hoz magával – a technika használata egyaránt jelent lehetőséget és kihívást alkotói és gazdasági szempontból. Különösen igaz ez a jelentős költségigényű animációs műhelyekre.

Minél kiterjedtebb és fejlettebb az apparátus, a készítők annál kreatívabb és szemkápráztatóbb képsorok előállítására lesznek képesek, ugyanakkor ezzel egyenes arányban nő a finanszírozáshoz szükséges anyagi háttér nagyságrendje. Vagyis a nagyobb látványosságok magasabb produkciós költségekkel járnak. Az anekdota szerint a Lumière fivérek egy megérkező vonatról készült mozgóképpel is képesek voltak sokkolni a közönségüket, a mai nézők viszont már számítógépekkel megalkotott fotorealisztikus felvételeken ámuldozhatnak.

A filmek befogadóinak egyre nő az ingerküszöbe, ezt pedig egyre nehezebb kielégíteni profitorientált alkotásokkal,

amelyeket sokszor hatalmas költségvetésük tart vissza az anyagi sikertől.

A nagy innovációval járó változások: a hangos és színes film bevezetése, a videó megjelenése vagy a számítógépes animáció használatának elterjedése kiváló lehetőséget biztosít a már bizonyított – ezáltal kisebb befektetési kockázattal járó – népszerű történetek újrakreálására. Nem véletlen, hogy a jelentős remake-hullámok leginkább az aktuális technológiai fejlődéshez kötődnek. A korábbi sikertörténeteket a rendelkezésre álló új technikákkal ötvöző filmektől joggal remélhetnek biztos kasszasikert a stúdiók.

A látványos eposzairól ismert, legendás producer-rendező, Cecil B. DeMille előszeretettel készített szuperprodukciókat (Királyok királya, Sámson és Delila) ismert bibliai történetekből. A Mózes életét bemutató Tízparancsolatot több alkalommal is feldolgozta: először egy 1923-as némafilmben, amelyből 1956-ban mutatott be színes és hangos remake-et. Utóbbi világszenzációnak bizonyuló effektjei (a Vörös-tenger szétválasztásának képsorai a mai napig különösen meghatározóak) nemcsak az Oscar-díjat érdemelték ki, hanem a cselekményt háttérbe szorító látványesztétika térnyerésének korai példái is. Az utánozhatatlan vizualitás ellenére az újabb technikai lehetőségek mégis további feldolgozásokat eredményeztek: 1998-ban az Egyiptom hercege rajz- és 3D-animáció kombinációjával, a 2014-es Exodus: Istenek és királyok pedig valódi szereplők és CGI-technika vegyítésével elevenítette fel a népszerű históriát.

A Walt Disney Stúdió különösen híres előremutató technikai megoldások iránti nyitottságáról. Hozzájuk köthető az első egész estés színes animációs film, az 1939-ben bemutatott Hófehérke és a hét törpe, ahogy az első teljes egészében számítógép-animációval elkészített mozifilm, a Toy Story – Játékháború forgalmazása is 1995-ben. Az egeres vállalat animációs részlege kimagasló minőségű, vetélytársai előtt járó technológiai színvonalon elkészített meséivel szerzett magának megbecsülést világszerte. Ehhez

a sikerhez azonban nagyban hozzájárult a változatos földrészeken játszódó adaptált történetek nemzetközi ismertsége és a népmesei elemekben gazdag univerzális narratívák alkalmazása.

Az eredeti ötletek kezdetektől való kidolgozásához képest az ismert legendák felhasználása a forgatókönyv-fejlesztés során képes jelentősen felgyorsítani a máskülönben hosszadalmas és költséges folyamatot. A kortalan tündérmesék és mítoszok feldolgozásai – más költséges adaptációkkal szemben – ráadásul semmiféle jogdíj megfizetését nem igénylik, így a filmek nagyobb összegeket képesek a technikai megvalósításra áldozni a költségvetésből, ráadásul a marketingkiadásokat és a bemutatás kockázatát is csökkentik az eleve széles körben ismert történetek promotálásával.

A Disney rajzfilmek rendszerint számos későbbi újrabemutatót éltek meg, akár jóval az eredeti premierjük után. A kortalan családi filmek minden alkalommal, amikor csak műsorra tűzték, képesek voltak felkelteni az aktuális közönség figyelmét. A videokorszak beköszöntével pedig bárki haza is vihette kedvenc klasszikusát. A VHS-kazetták és lemezes kiadások eladása utáni bevételek tehát további profitot termeltek a stúdióknak, különösebb anyagi befektetés nélkül. Ehhez jött hozzá, hogy az otthoni megtekintés révén nem koptak ki a köztudatból a meseklasszikusok, így a merchandisingtermékek tovább növelték a hasznot. A fizikai adathordozók népszerűségvesztése és a frissen elérhető technikai feltételek azonban új korszakot nyitottak a stúdió gyártási stratégiájában.

A 2010-es évektől kezdve rendszeresen mutatnak be korábbi rajzfilmekből készített élő szereplős, fotorealisztikus CGI-animációval készített remake-eket, amelyek hatalmas népszerűségnek örvendenek. Lewis Carroll ismert fantáziavilága már számos mozis feldolgozást élt meg, mielőtt a Disney bemutatta 1951-es Alice csodaországban-adaptációját, amelyet később több alkalommal is műsorra tűztek az évek során, majd különböző házi mozis formátumokban tettek elérhetővé a 2010-es, Tim Burton jegyezte remake elkészültéig. Alice csodavilága különösen alkalmas volt a korban újdonságnak számító 3D-vetítések népszerűségének kiaknázására. A film innovatív látványvilággal újramesélt története hatalmas kasszasikernek bizonyult, amit azóta számos hasonló Disney-remake követett. Legutóbb Pinokkió, a fabábu örökzöld meséje elevenedett újjá Robert Zemeckis rendezésében.

Zemeckis mindig is az innovatív filmtechnika határait feszegette filmjeivel, elég csak a Vissza a jövőbe trilógia vagy a Forrest Gump díjnyertes effektjeire gondolni.

A rendező ráadásul előszeretettel foglalkozik az animáció és a valóság kombinációjának problematikájával filmjei vizualitásában és történetében egyaránt.

Az életmű korai példája a Roger nyúl a pácban rajzfilmkaraktereket hús-vér szereplőkkel vegyítő világa vagy a valós színészi játékból motion capture-technika segítségével animált karaktereket kreáló Polar Expressz, Beowulf és a szintén Disney-nek készített Karácsonyi ének feldolgozása. A feléledő fabábu meséje pont olyan narratív és technikai lehetőségeket tartogat, amelyek foglalkoztatják a rendezőt. Pinokkió története metaforikusan a technika „életre keléséről” és fejlődéséről szól.

Az eredetileg Carlo Collodi írásából adaptált Pinokkió jelenleg is több kísérletező technikájú feldolgozás alapja. A 2019-es olasz verzió innovatív sminkmódszereivel érdemelt ki Oscar-jelölést, Guillermo del Toro valós anyagokat mozgató stop-motion-animációval alkotott egyedi megjelenésű filmet, míg Zemeckis a Disney számára készített remake-je az 1940-es rajzfilmet modernizálja valódi színészek és CGI segítségével, miközben narratívájával folyamatosan a stúdió gyártási rendszerének technikai megvalósításaira reflektál.

A Tom Hanks alakításában megelevenedő fafaragó mester, Geppetto maga a mindenkori filmkészítő metaforikus megtestesülése. Az általa alkotott tematikus faliórák egy-egy valódi, népszerű Disney-animációt jelenítenek meg. Megtalálható közöttük a rendező korábban említett rajzolt-élőszereplős hibridje, a Roger nyúl a pácban, a szintén már taglalt Hófehérke vagy a Toy Story, ami ugyancsak élettelen tárgyak megelevenedéséről szól. Ezen kívül még olyan kortárs remake-et kapott rajzfilmek is előtérbe kerülnek, mint a Csipkerózsika, a Dumbó vagy Az oroszlánkirály. Így a kakukkos órákon mozgásba lendülő klasszikusok ismert jeleneteiről készült közeli felvételek már a történet elején egyértelműen leleplezik a filmes apparátust, ezzel előlegezve meg a további áthallásoknak.

Zemeckis verziójában Geppetto saját egykori kisfiát igyekszik kifaragni fabábuként, ahogy a remake is az eredeti mesét alkotja újra. Majd a fabábu a csodának, azaz a CGI-filmtechnikának köszönhetően kel életre. A jó tündért hívó Wish Upon a Star című dallam ráadásul a Disney logójának állandó aláfestéséül is szolgál, ezáltal azonosítva a filmes varázslatot – vagyis az azt lehetővé tévő anyagi forrást – szolgáltató felsőbb hatalmat legalább annyira magával a stúdióval, mint a mesebeli csodatevő tündérrel. Pinokkió pedig valódi kuriózummá válik a film vándorcirkuszának varietévilágában. A zsinórok nélkül, önállóan táncoló bábu lélegzetelállító technikai vívmánya valósággal lenyűgözi történetbeli közönségét, ahogy a fejlődő mozieffektek is rendre képesek elkápráztatni a nézőket.

Pinokkió a legtöbb fotorealisztikus, számítógépes képalkotási módhoz hasonlóan mégsem teljesen életszerű. 

A valóságot idéző pixelhalmazok könnyen idegeníthetik el a befogadót, amennyiben a film fiktív világán belül derül fény megformáltságukra.

Mivel Zemeckis alkotása szándékosan reflektál erre a hatásra központi karakterén keresztül, a főszereplő fabábu is direkt töri meg a realizmus látszatát és leplezi le konstruáltságát torz testképével: Pinokkiónak a hazudozás miatt megnő az orra. Következésképpen a valótlanságra fényt derítő (test)képi dekonstrukció is az apparátus jelenlétét hangsúlyozza, ezzel téve modellszerűvé a korábbi tündérmesét.

A remake saját gyártási szisztémájának áthallásossága azonban a Vidám Sziget Disneyland-szerű tematikus parkjában teljesedik ki, ahol a szabadon engedett gyerekek önfeledten élhetik ki vágyaikat. A művészeti értékeket és a történetmesélést az újdonsült vizuális technikáknak, valamint a minél nagyobb fokú, célzott szórakoztatásnak alárendelő blockbustereket előszeretettel hasonlítják vidámparki látványosságokhoz. A Pinokkió tovább erősíti ezt az analógiát, amikor a sziget gyerekei a korábban eredeti filmekkel azonosított kakukkos órák elpusztításában lelik örömüket a zsigeri szórakozás jegyében. Bár a film maga is a technikai adottságokra építő remake, elidegenítő reflexivitása miatt a befogadói élménye nem azonos a külvilág kizárását szorgalmazó, nosztalgikus szuperprodukciókéval. A Vidám Sziget üzemeltetői viszont éppen a nagy stúdiók üzletpolitikájához hasonlóan terelik el látványosságaikkal közönségük figyelmét saját haszonszerzésük érdekében. A szigeten kedvükre italozó és dohányzó fiatalok olyan testi élményben részesülnek, mint a kortárs szuperprodukciók látványeffektjeinek hatásától megrészegülő közönség. Azonban míg a mozinézők a stúdióknak generálnak hatalmas bevételeket az újramesélt történetek megtekintésével, addig a bűnös élvezeteknek hódoló fiatalok mind szamárrá változnak, hogy aztán az őket odaszállító kocsisok keressenek rajtuk.

Ugyanakkor az új filmverziók és a frissen elérhető technikai eszközök – az ezeket jelképező Pinokkió figurájához hasonlóan – meg is menthetik készítőiket a fejlesztéseikkel. Ahogy a fabábu emberfeletti úszóteljesítményével szabadítja ki Geppettót a bálna gyomrából, úgy képesek az újragondolt, aktualizált történetek is innovációiknak köszönhetően megszólítani a kortárs közönséget. Így Pinokkiónak a történet végén fabábuból valódi kisfiúvá változása – ha nem is marad el teljes mértékben, de sejtelmesen – szimbolikussá válik Robert Zemeckis remake-jében, hiszen a filmes apparátus leleplezése a történet szerves része, amit még a boldog befejezés sem képes felülírni. A fabábu valódivá válásának egyértelműsítése a technika olyan magas szintre emelését vetítené előre, ami már nem különleges eszköz többé a filmkészítő kezében, hanem a világ természetes, szerves része.

A befejezés bizonytalanságából ugyanakkor nemcsak a reális valóság tükröződik vissza, hanem a remake gondolatszegénységének tanácstalansága is.

Azon túl, hogy a Pinokkió a műfaj technikatörténeti krónikása, nem fogalmaz meg egyedi észrevételeket vagy érdemi kritikát sűrű, metaforikus áthallásain keresztül – a ténymegállapításokat modellező történetben csupán a technikai fejlesztések új esztétikája reflektálódik. Míg más Disney remake-ek a korábbi klasszikusok hétköznapokból kiszakító varázsát akarják újra átadni a mozitermek sötétjében, addig Zemeckis alkotásának az apparátust felszínre hozó, illúzióromboló attitűdje nem véletlenül lett csupán házi mozis forgalmazásban, a stúdió streamingplatformján bemutatva: a Pinokkió épp olyan lelketlen, mint a cselekményen végigrohanó fabábu főhőse.