Egy szöveg sosincs meg – Piros Vera műhelyesszéje

A Kortárs Online megkérdezte, van-e kedvem megírni, hogyan állt össze a regény. Nyilván nem így kérdezte. Van-e kedvem tíz–tizenkétezer karakterben írni az alkotói folyamatról. Az igazat megvallva, már nem emlékszem, pontosan hogyan is hangzott a felkérés, de az alkotói folyamat biztosan benne volt.

Tíz–tizenkétezer karakter. Rengeteg. A leghosszabb novellám hatezer körüli. Nagyanyám könnyen írt, négy-öt oldalt egyetlen lendülettel. Nekem ez valahogy nem ment. A gimnáziumban is hiába volt a dupla magyaróra, lassan dolgoztam, kapkodtam, a legjobb jegyem hármas volt. Mindig csak hármas. Aztán negyedikben Anna néni, az irodalomtanár kiosztotta a kötelező olvasmányokat, nekem az Aranyember jutott. Mi a szerepe a tájleírásnak Jókai regényében. Emlékszem, délután kettőkor álltam neki. Május volt, sütött a nap, a negyedik emeletről bámultam a szemközti négyemeletes háztömböket. Barátságos lakótelep a mienk, gondoltam, de nekem a Vaskapuról, a Dunáról kell írnom. Az egész regényen végigfolyik a Duna.

Ezerhat leütés.

Négyest kaptam a dolgozatomra. De ez nem olyan négyes. Hanem másfajta. Nem iskolai négyes. Valahogy így magyarázta Anna néni. A barátaim hülyének néztek. Ha annyira jó, akkor miért nem tudott ötöst adni, kérdezték, és te miért vagy olyan boldog ettől a négyestől. Mert ez nem olyan négyes, mondtam. Váratlanul belekerültem valamiféle folyamba, és onnantól kezdve nem kapkodtam, sosem írtam két oldalnál többet.

Tizenhét évesen azt mondtam, író leszek. Nem költő, mert az olyan komolytalan.

Ezt magamnak mondtam, nem a barátomnak, akivel Weöres Sándort olvastunk a telefonba, és nem is az anyámnak, aki idegeskedett, hogy már megint egy vagyon lesz a telefonszámla, hogy majd levonja a zsebpénzemből, és egyébként is, mit tudunk mi annyit beszélni.

Harminchárom évesen írtam le az első mondatot. Az egyik karácsonyra elkészült a könyv. Kinyomtattam, bekötöttem, amolyan kézműves kötés, Márta és Leó. Elajándékoztam. Három év múlva újra elővettem a kéziratot, kiadóknak küldözgettem. Közben verseket írtam mindenféle születésnapokra. A vers az olyan komolytalan, nem lehetek költő. Este lefekvéskor Weöres Sándort olvastam a gyereknek. Jobb lenne fejből, de a mai napig képtelen vagyok megjegyezni akár egyetlen sorát.

2010-ben Lisszabonba költöztem a családommal. Nemcsak Budapesttől kerültem távol, hanem mindentől. Egyszerre megláttam magam, úgy, ahogy vagyok, gondolom. Senki nem ismert, én sem ismertem senkit. A magyarországi barátok, helyzetek, a helyzetekre adott válaszok, Budapest, mind eltűntek. Felszabadító érzés volt, mindenkinek ajánlom. Annyira lefoglalt az új élmény, hogy egyáltalán nem írtam, csakis verseket mindenféle születésnapokra. Nem foglalkoztam a könyvvel. Úgy gondoltam, nem foglalkozom a könyvvel. Öt év múlva visszamentem Magyarországra. Úgy gondoltam, elég volt a nyaralásból. Lisszabon nyaralás, akkor is, ha reggel nyolckor kelek, egész nap úton vagyok, franciaórákat adok különböző cégeknél, és este hét körül érek haza. Lisszabonban csak nyaralni lehet.

2015, Kukorelly Endre, írószeminárium, Fuga. Levittem egy részletet a könyvből. A legszebbet, legjobbat. Öten-hatan voltunk, mindenki felolvasott. Rám került a sor. Aztán nem sírtam el magam. Arra gondoltam, hogy nem sírhatom el magam, az nagyon kellemetlen lenne. Hiába tudtam, hogy semmi személyeskedés, hogy csak a szöveget kritizálták. Következő pénteken megint lementem. Négy hónapon át vittem a részleteket. Hihetetlen, hogy a többiek, Bakos Gyöngyi, Halász Rita és Rédl Zora, milyen türelmesek voltak. Három-négy hónapig nagyon türelmesek. Aztán egyszer verset vittem. Mi lenne, ha ezentúl verseket írnék, kérdezte Zora. Mintha megkönnyebbült volna. Nem olvastam tovább Márta és Leó történetét, Lisszabonról kezdtem verseket írni.

Akkor költő leszek, gondoltam, mármint amolyan költőféle.

Mert Lisszabonról nem tudok prózában írni. Próbáltam. Érdekes, ahogy a tartalom kikényszeríti a formát.

Kukorelly időnként megkérdezte, mi van a regénnyel. Ne adjam fel, mondta. Egy éve jártam már a szemináriumra, megjelentek az első verseim, de a regénnyel képtelen voltam bármit is kezdeni. Közben nagyon hiányzott a nyaralás, visszamentünk Portugáliába. Falura költözünk, Azóiába, a Cabo de Rocára. Európa legnyugatibb pontján éltünk szűk két évet. Télen-nyáron pulóverben. A falutól három kilométerre 30 fok, nálunk 22. A faluban nem volt semmi, csak három étterem, két kávézó és köd. Saját ködünk volt. A bejárónő zumbaórára vitt a szomszéd faluba, hogy legyen egy kis társasági életem. Nem ment a zumba, képtelen voltam a koreográfiát követni, és így társaságom se lett.

Egy francia barátommal a magyar és a francia nyelv közötti különbségről beszélgettünk. Szerinte a francia az értelem, a magyar a szív nyelve. Lefordítottam a könyvből egy részletet franciára, tisztult a szöveg, de nem eléggé. És elkezdtem írni a Kacag Erzsi–Mérő Józsi-történeteket. Megint egy házasság, csak falusi környezetben. Márta és Leó falun, hogy úgy mondjam. Megszületett az első prózapublikáció, Kacag Erzsiék debütáltak a Hévíz ben.

Ötezer-tizennyolc leütés. Ötezer-ötvennyolc, hozzáírtam.

Átírtam egy részt a Márta és Leóból, menni fog, éreztem. Nem ment. Megint félretettem a könyvet.

2019 nyarán, újból Budapesten az jutott eszembe, mi lenne, ha áttenném az egész regényt versformába. Ha rövidebbre törném a sorokat. Végül is a versírás, ha a megjelenéseket nézem, jobban megy. Átírtam az első két részt. Meglepően könnyen húztam a szöveget, szinte magától tisztult. Érdekes, ahogy a tartalom kikényszeríti a formát. Pontosítottam az elbeszélő és Márta hangját, átstrukturáltam a szöveget. Az elbeszélő egyes szám harmadik személyben meséli a történéseket, Márta pedig egyes szám első személyben, bejegyzésekben reflektál erre. A két hang disztingválása és az új szerkezet óriási segítséget jelentett, és nem csak az olvasónak.

Mielőtt megint visszamentünk volna Portugáliába, levittem az új verziót a szemináriumra. Nagyon izgultam, talán még jobban, mint négy éve, amikor először olvastam mások előtt. Gondoltam, ez most jó. És Kukorelly azt mondta, ez most jó. És Gyöngyinek is tetszett. Boldogság. Kukorelly még hozzátette, hogy ugye tudom, nem én találtam ki ezt a műfajt, mosolygott. Persze, hogy tudom, nevettem, de kit érdekel. Augusztus végén elküldtem a Kalligramnak. Márta és Leó debütált a Kalligramban. Mint Ronaldo egy gól után, rohangáltam fel-alá a lakásban. Egy évet adtam magamnak. Jövő év augusztusára be kell fejeznem a könyvet, a (verses)regényt. Egészen jól haladtam, aztán 2020. március elején megérkezett a Covid. Teljesen szétzilált, képtelen voltam bármit is írni. Az írótársakkal kitaláltuk, hogy csinálunk egy olvasóklubot a Zoomon.

Hatezer-hatszáznegyvenöt leütés. Több mint a fele megvan, ha a minimumot tekintem. Szuper.

Áprilisban Marguerite Duras A fájdalom című könyve került sorra. Tizenévesen olvastam tőle A Szeretőt.

Nem tudom, irodalmilag hatott-e rám, de azóta hordok kalapot.

A fájdalm at franciául olvastam, nagyon megtalált. Nehéz nem klisékben írni a hatásáról. Ez a regény olyan, mint egy igazán eredeti, ritka fotó Lisszabonról. Merthogy Lisszabon rendkívül fotogén, nagyjából lehetetlen nem képeslapfotót készíteni róla. Áprilisban újrakezdtem az írást. A Duras-könyv valahogy magabiztosabbá tett. Közben felkértem Visy Beát, hogy segítsen szerkeszteni a szöveget. Nehezen indult a közös munka, aztán valahogy minden kisimult. Nagyszerűen haladtunk. Augusztus végén letelt a magamnak adott határidő, a szövegnek kábé a felét néztük át közönösen. Izgalmas időszak volt – remélem, Bea is élvezte.

Befejeztem a regényt, mondtam apámnak 2020. szeptember elején. Elégedetten nyugtázta. Már nem zavarta, hogy nem a családnevemen fogom publikálni, ha egyszer publikálom. A halála előtt pár nappal ilyen részletekkel nem foglalkozik az ember. Elküldtem a Kalligram Kiadónak. December elején a Mini Preçóban éppen a mozzarelláért nyúltam. Délelőtt mentem közértbe, mert csak akkor lehet mozzarellát venni, délutánra mindig elfogy. Nagyon szeretem a mozzarellát. Éppen a bevásárlókosárba tettem, amikor e-mail érkezett Mészáros Sándortól, hogy tetszik neki a könyv. Szerencsére alig voltak a közértben, fel-alá rohangáltam a száraztészták és a szardíniásdobozok között. Aztán Mészáros másnap, miután telefonon megdicsérte a könyvet, azt mondta, nincs megoldva a vége. Nem érti Márta döntését. Lehet, hogy nem pont így fogalmazott. Kész, pedig úgy gondoltam, hogy az nyilvánvaló. Mészáros nem érti a könyvet. Vagy az egész rosszul van megírva, még mindig nem elég árnyalt. De akkor miért akarná kiadni? Hülyeség, de akkor most hogyan? Nem írhatom át az egészet. Ennek sosem lesz vége, mármint az újraírásnak. Valószínűleg nem is ezt akarja. Valószínűleg érti, csak nincs jól megoldva a vége. Beszélnem kell vele még egyszer, meg kell kérdeznem, pontosan hogyan érti azt, hogy nem érti. Két nap múlva kifejtette, és hogy nyugodtan gondolkodjak, van időm.

Két hétig gondolkodtam, két és fél hétig. Aztán tizennégyezer karakter plusz, és meglett. Egy szöveg sosincs meg, bármeddig javítható, de Mészáros felvetésére talán választ adtam. És még hátravolt a cím.

Kilencezer-hetvenkét leütés. Már csak kilencszázhuszonnyolc leütés hiányzik a tízezerhez. De az is lehet, hogy több. Vagy kevesebb. Vagy csak annyi, hogy „Eltévesztettem, drágám”.