1971-ben egy tizenöt éves pofa vesz egy Fender Precision basszusgitárt. Ma már az egyik legnagyobb gyártó az ő nevével árulja azt a kimondottan vastag, igencsak kézpróbáló húrkészletet, ami nélkülözhetetlen, ha egy olyan pacák énekét akarjuk kísérni, aki minden dal után felkéri a népet, hogy: „Scream for me, Santiago!”.
Igen, az Iron Maiden, és igen, az
En vivo!, egy újabb koncertlemez a brit (ez itt nem etnikai, sokkal inkább zenei meghatározás) heavy metal nagy véneitől. Hogy minek egy újabb Maiden-koncert a gyűjteménybe nagyjából ugyanazokkal a dalokkal, amiket el-elsütnek a menetrend szerint érkező élő korongokon? Hiszen szinte semmi sem változik. Nos, szerintem pontosan ezért. Életjelként, bizonyságul, hogy a tovaröppenő évek ellenére még mindig töretlen a Maiden ereje, még mindig képesek két órán át úgy nyomni, ahogy egy örökifjú csapattól az elvárható. És minek is kellene mindig új dalokkal telepakolni azokat a korongokat? Hiszen úgyis azt szeretjük, ha olyan, mint szokott. És akkor már ne csak olyan legyen, hanem az is. Az Iron Maiden konyhájában nincs sok recept, a hűtő sem durran ki az alapanyagok tömegétől. De főzni nagyon tudnak. Ugyanazt a néhány dallamocskát, riffet, figurát, ritmust (köztük a védjeggyé vált legendás pallosmetált) nyúzzák már évtizedek óta, miért is érdekes ez egyáltalán? Igencsak egyszerű a válasz: mert jó. Bővebben? Nagyon jó.
Nem ésszel kell hallgatni, mint ahogy semelyik zenét sem, hanem szívvel, lélekkel. Az ész ugyanis hamar kiszúrja, hogy ugyanaz a néhány mollos dallam- és harmóniafragmentum ismétlődik, modulál (de sosem alterál). Itt – valljuk be – nincs akkora intellektuális dunszt, mint volt a Beatlesnél, és akkora hangulati spektrum sincs, itt, kérem alá’san, rock van, ortodox heavy metal van, ikergitárok vannak, egyik jobbra, másik balra panorámázva, és csókolom. De mi kellhet még?
Csupán azok a dalok, és persze az a töltet, amitől szinte szétpattannak. Bruce Dickinson hangja, előadásmódja, energiája, az egész banda lendülete, és persze az a változatosság, ami a dalok szerkezetében és a metrumok felosztásában megmutatkozik. Hiszen ez a metal igazi terepe, a szerkesztettség. (Ellentétben a blues és a dzsessz spontán megvalósulásával, talán ezért nincs igazi keveredés közöttük.) Úgyhogy a fent citált, sugallt egyhangúság csak akkor tűnik fel, ha túlzottan általános zenei szempontok alapján és túlzottan a fejünkkel értékelünk. Pedig e testrész jelen esetben nem erre van odaillesztve nyakunkra. Inkább bólogassunk vele feszített mimikával, és – leginkább – dörmögjük, énekeljük, ordítsuk a dalokat bele a fene nagy modern világba, hadd hallja, hogy változás nélkül is elképzelhető az élet! Platón csettintene, ha hallaná, és talán elő is venné a jegyzetfüzetét, hogy a leginkább változatlanok, így a leginkább létezők közé odacsillagozza az Iron Maident is.
[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=HVimi8oElBU[/youtube]
És aki különlegességre vágyik, megkapja, ha végighallgatja e közel kétórás koncertet. Az utolsó dalban, a korai évekből előcitált
Running free-ben, a zenészek szokásosan hosszú bemutatása alatt a gitárok elengedik magukat, elengedik a metált is, és kimondottan jamband jellegű, improvizatív felelgetéssel ütik agyon az időt, amíg Bruce Dickinson elmondja a magáét. Ha másért nem (dehogynem), ezért mindenképp érdemes elővenni az
En vivo!-t. És ha már a helyén a korong, volume, play, és nincs más hátra, minthogy
scream for me, Maiden!
Iron Maiden,
En vivo!, Universal Music, 2012.
U. i.: Az Iron Maiden a Facebookon megköszönte, hogy annyian megvették a lemezt a megjelenés utáni első héten. Akinek nem inge, ne vegye (öltse, sőt töltse) magára.