Magyar hangja Kaláka? – Kritika a Platon Karataev új albumáról

Túl az egyértelműen indie-folk hatásokon, a Platon Karataev dalai már az első években elkezdtek kirajzolni egy olyan sajátosan melankolikus arculatot, amelyben jelentős szerep jutott a ráérős, aprólékos munkatempónak. Ezt a vállalást érzékelve egyáltalán nem csoda, hogy a zenekar nem kapkodta el a magyar nyelvű szövegekkel való munkát: nemigen akadt még hazai példa arra, hogy a brit szigetországból vagy Amerikából importált gitárzenei alapokra komolyan vehetően szomorú, felvállaltan nagy tétekkel játszó szövegek íródjanak. Az efféle kísérletek itthon vagy olyan komolykodós blöffök formájában kerültek a közönség elé, mint az Ákos-életmű, vagy magyaros iróniával erősen felhigítva, mint a Heaven Street Seven szövegvilága. Így már az is izgalmas kérdést jelentett, hogy magyar nyelvre váltva vajon meg tud-e maradni az a sajátos Platon Karataev-hangulat, amit a For Her megkezdett, az Atoms pedig új zenei hatások beépítésének a vállalásával sikerrel folytatott. Mi történik ezzel a világgal, ha magyar szövegkörnyezetbe kerül?

A szűkös lehetőségek közepette az egyértelműen popzenei előképek helyett az irodalom sietett a zenekar segítségére, azon belül is a magyar költészetnek a második világháború utáni korszaka, amely a végtelen magára hagyatottság szerzői alapélményében sem szégyell létfilozófiai, olykor istenkereső szövegeket kitermelni. Ilyenek Weöres Sándornak az ókor és a misztikum felé visszanyúló alkotásai, de részben ide tartoznak az Újhold-generáció két legismertebb költője, Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János vállalásai is, amiket Balla Gergely is említ egy korábbi interjúban. A Partért kiáltó dalaiban ennek megfelelően hemzsegnek a lételméleti kérdések és a természetképek, ami ugyanakkor a sokszor mantraszerű ritmikai ismétlődéseknek köszönhetően nemhogy nem érződik ízléstelenül soknak, de egyenesen könnyed, és nagyon is képes magával sodorni a hallgatót.

Ebből egyrészt az következik, hogy talán a Platon Karataev lett az első olyan hazai zenekar, amelynek a magyar nyelvű szövegeit olvasva nem érződik öntetszelgő blöffnek a „költői” jelző használata, mert nagyon is konkrét módokon – a képek vagy akár a prozódia sodrása tekintetében – vezethetőek vissza egy irodalmi hagyományra. A már említett, mantraszerűen ismételgető hatású ritmusok (például a címadó dal, a Vízből van, a Fagyott csontok vagy épp a Lassú madár középrészének esetében) pedig már egészen hangköltészet-közeli jegyeket mutatnak. Persze az irodalmi hatás egy Háború és béke-karakterről elnevezett formáció esetében önmagában talán még nem is lenne annyira meglepő. Az sokkal inkább, hogy az így kiépülő szövegvilág helyenként még a zenekar korábbi, angol nyelvű vállalásai felé is képes visszamutatni: az album természettematikájáról nem tud nem eszünkbe jutni az egyik legelső slágerük, az Orange Nights, amelynek szerelmes lírai énje a Dunában való elmerüléssel kacérkodik, vagy épp az általánosan sodró lendület okán hasonló témát boncolgató Spiral.

Illetve, hogy a részben a kezdeti folkos kötődés és a költőiség használata kapcsán – felmerül annak a lehetősége is, hogy a zenekar sajátos kerülőúton ugyan, de olyasmihez jutott el, ami a korábbi sejtésekkel ellentétben mégiscsak a magyar kultúrkincs fellelhető, ráadásul igen megbecsült epizódja. Ez nem más, mint a megzenésített vers típusa, azon belül is egészen konkrétan a Kaláka együttes munkássága. A Platon Karataev egyetlen magyar nyelvű alkotása a Partért kiáltó dalai előtt egy 2019-ben készült Kaláka-feldolgozás volt a Valaki jár a fák hegyén című Kányádi Sándor-versből, ami az ekkor ötvenéves Kalákát ünneplő De jó elhagyni magamat című feldolgozásalbumra készült.

Az albumnak két ötletgazdája volt: az akkor már a Platon basszusgitárosaként is tevékenykedő Sallai László, illetve az a Szabó Benedek, aki az anyag kapcsán több helyen is elmondta, hogy a közvélekedéssel ellentétben a Kaláka zenei értelemben soha nem egy közönséges folkzenekar volt. Sokkal inkább freakfolk, vagyis egy olyan banda, amelyik bármerre kalandozott is, valamit átvitt az ott hallottakból a saját világába is – így vált egy népzeneileg is egészen sokszínű formációvá. Az, hogy ezen a sokszínűségen a köztudottan Neil Young-rajongó Huzella Péter is erőteljesen rajta hagyta a keze nyomát, csak eggyel több sejtetés arra vonatkozóan, hogy a két zenekar folkból eredeztethető tevékenységében akadhatnak közös elemek.

Ebben a megközelítésben a Partért kiáltó a maga sötéten melankolikus gitárzenéjével, illetve erősen koncepciózus szövegvilágával olyan, mintha a Szergej Jeszenyin verseit feldolgozó kultikus Kaláka-album, az 1984-es Fekete ember nyugat-európaibb leszármazottja lenne. Ugyanakkor zeneileg valamivel koherensebb, erőteljesen egy irányba mutatóbb annál, ez pedig a leginkább a markánsan shoegaze-esre torzított gitároknak köszönhető. Ez az album úgy szól, mintha már ezzel is illusztrálni kívánná saját természetközeliségét – mintha a tüzet és földet jelképező dob-basszus párosra úsznának rá a víznek és levegőnek megfeleltethető gitár- és éneksávok. A Platon-albumok hangzására már eddig is jellemző volt az itthon egészen megdöbbentően minőséginek számító, egyúttal mégis atmoszférikus megszólalás (ez valószínűleg az állandó producertárs, Zwickl Ábel érdeme is), de az új anyag ebben a tekintetben is képes szintet ugrani: ez az eddigi legharmonikusabb munkája a zenekarnak.

A magyar szövegek miatt magától értetődőnek tűnt, hogy a Partért kiáltónak megvan a hazai kontextusa, ugyanakkor a jelek szerint elképzelhető, hogy a külföldi folkgyökerek sem panaszkodhatnak e tekintetben. Ami pedig a zenei világba újdonságként bekerült, az továbbra is gondoskodik arról, hogy a Platon Karataevre – magyar érdemei mellett – exportképes produkcióként is lehessen gondolni.