„A nem tudás katarzisáig jut el” – Platon Karataev-interjú

Az Ódry Színpadon láttam Attilát. Az előadás is fantasztikus is volt, de Attila erős jelenléte teljesen letaglózott. Akkoriban jogot hallgattam, el voltam veszve az életben, de ez az előadás olyan erős megtapasztalása volt a szellemi munka erejének, hogy rájöttem: én is ezt kerestem. Az alkotás iránti vágy motoszkált bennem, és mivel korábban már gitározgattam, úgy éreztem, én a dalszerzésben élhetem ki azt.

Sebő, neked is volt hasonló élményed?

Édesapám [Czakó Sándor gitáros – S. T.] a VHK egyik alapítója volt, és ez tudat alatt biztos hatott rám is. Nekem mégis az volt hasonló élmény, amikor 2011 körül iszonyúan megtetszett egy Kristóf Norbi-szám, és egy koncertje után odamentem hozzá, hogy én is írogatok dalokat. Norbi hatalmas bátorítást adott, meghallgatta, és azt mondta, adjam ki őket. Ennek hatására kezdtem el szólóban játszani. Majd újra felvettük Gergővel a kapcsolatot – kiskorunkban együtt fociztunk –, és rájöttünk, hogy hasonló a lelkivilágunk és a zenei érdeklődésünk. Úgy döntöttük, összerakjuk, amink van, és ebből lett a Platon.

Több helyen is beszéltetek arról, hogy az Atoms mindennek a megkérdőjelezéséről szól. Mi indított el titeket ezen az úton, és mit takar ez a minden: énfeltárást, istenkeresést?

Ahogy az ember egyre mélyebben jár a húszas éveiben, úgy tudja egyre jobban lehántani magáról azokat a rétegeket, amelyek az idők során akár a szülői nevelésből, akár a környezeti hatásokból fakadóan, akár belső kéregként rárakódtak. Számomra ez a lemez annak a keresése, hogy mi az, ami legbelül én vagyok. Ennek intenzív része az istenkeresés is, mert végső soron minden kérdés onnan fakad, és arra redukálható.

Mégsem szoktak gyakran huszonéves zenészek lemezt írni az istenkeresésükről.

Mindketten vallásos családból jövünk. Édesapám református lelkész, ezért mindig is része volt az életemnek a transzcendenssel való kapcsolat. Huszonévesen azt kezdtem el keresni, hogy mi az, amit én gondolok erről a kérdésről. Nem arról van szó, hogy nem értünk egyet édesapámmal, hanem máshogy beszélünk ugyanarról. Aki Istent keresi, az mind egy irányba néz, de ahány ember, annyi út van erre.

Az elmúlt évtizedekben egy eltoló mechanizmus alakult ki a könnyűzenében. Érezd jól magad negyven percig, gondolj a szerelmedre vagy a balatoni estékre, de ne foglalkozz a komoly kérdésekkel. A Platon zenei és szövegvilága talán abban más, hogy mi nem besöpörni akarjuk a kérdéseket a szőnyeg alá, hanem feltenni azokat.

A zenénkben próbálunk szembenézni a szorongásainkkal, mert így tudjuk kicsit feloldani azokat. Az Atoms készítése közben jöttünk rá, hogy a szavakon túli tartományt keressük. Oda szeretnénk lemerülni, de ha már fel akarjuk hozni, amit ott találunk, az torzulni fog. Ha dalszöveget írunk róla, még tovább torzul.

Arra törekszünk, hogy úgy fogalmazzuk meg a megfogalmazhatatlant, hogy a lehető legkevesebb réteg rakódjon rá, a lehető legkevésbé torzuljon.

A VHK szintén arra törekedett, hogy elzenéljék magukat a létezés magjáig.

Érdekes, én csak akkor realizáltam a hasonlóságot, amikor Kertai Csenger táltosként hivatkozott ránk egy cikkében, ahogy régen a VHK-t is emlegették. A táltosozást a Platon kapcsán túlzónak érzem, de tényleg van párhuzam, még ha a VHK másképp próbált is eljutni oda, ahová mi is igyekszünk. Ők eksztatikus improvizációkban, hatalmas hangerőben, a közönséget bevonva keresték, hova vezeti őket a kollektív tudattalan lélek. Mi ennél zárkózottabbak vagyunk.

Erős íve van a lemeznek. Az én értelmezésemben az emberi magánytól annak a megnyugtató tudatáig ível, hogy mégsem vagyunk egyedül a létezésben. Onnan indulunk, hogy apró atomok vagyunk, akik vakon kúsznak egymás felé, és Kányádi Sándor versénél lyukadunk ki, amely arról biztosít, hogy jár valaki a fák hegyén – ha nem is Isten, de egy transzcendens erő, amely egyensúlyt hoz a világba: meggyújtja és eloltja a csillagokat, az arra érdemeseket csillagként továbbélteti, másokat sötét maggá összenyom.

Az első szám, az Ex Nihilo az alkotás nyers erejéről szól, azAtomst jól mondtad, az utána következő Wide Eyes,Ocean, Psalmus hármas a transzcendenst feszegeti. Az Aphelion arra a helyzetre koncentrál, amikor önmagunktól vagyunk távol, a Wolf Throatsszal visszakanyarodunk a transzcendens felé, a Litmus Heart és a Disguise pedig kitekintés az első lemez párkapcsolati témájára. Igazán fontos szám a Bitter Steps – Pilinszky szavaival: a kései, keserű léptek –, mert abban fogalmazzuk meg, hogy mi csak a kérdéseket tudjuk feltenni, válaszokat nem adhatunk. A kérdésfeltevés egy végtelen, semmibe történő zuhanás, ami mély és szorongató erővel húz magával, és a lemez végül a nem tudás katarzisáig jut el. A Bitter Steps a megérkezés, a Kányádi-vers pedig az adalék, ami körülöleli és összefoglalja az albumot.

Hogyan zajlik nálatok az alkotás?

Az Atoms például úgy született, hogy épp indultam valahová, és lehajoltam, hogy bekössem a cipőfűzőmet, amikor valahonnan bekerült az elmémbe az a mondat, hogy „Fagyott csontok az égen a csillagok / fagyott csontokban dermedt vér én vagyok”. És ebből az egy sorból kibomlott a dal. Van Kundera-idézet is a szövegben, és édesanyám, Hegedűs Gyöngyi költő több sora is hatott rá. Ha valamit nem tudunk olyan jól megfogalmazni, de mások előttünk már igen, azokhoz nyúlunk, ezt soha nem titkoltuk.

A közös pont, hogy mindegyik dal egy sötét hálószobából indul. Gergővel kitaláljuk a dal gerincét, majd levisszük a próbaterembe Sallai Lacihoz (basszusgitár) és Bradák Somához (dob), hogy összerakjuk zenekarként.

Mennyire érzitek a dalszerzést transzcendens aktusnak? Bele tudnátok bonyolódni egy nagymonológba arról, hogy ti csak csatornái vagytok a valahonnan fentről jövő zenének?

Én pont azért nem szeretek erről beszélni, mert erről csak pátoszos hülyeségnek hangzó dolgokat lehet mondani. Érzem, hogy melyik dal a kreativitásom teljesítménye, és melyiknél történt valami, amit nem tudok megmagyarázni. De hogy e mögé milyen gondolatiságot teszünk, abba nem bonyolódnék bele. Az biztos, hogy a zenében van valami a kreativitáson túl is.

Én sem tudom a választ, de ezt is kutatjuk a zenéléssel.

A dalszerzés mindig vitetés-élmény. Ilyenkor elveszítjük a tudatos kontrollt – kvázi-transzcendens élmény.

Az Ocean például úgy született, hogy három héten át szövegeket írtam egy szinte állandó módosult tudatállapotban. Amikor véget ért ez az időszak, visszanéztem a szövegeket, és rájöttem, hogy végig az Oceant írtam, csak le kellett vagdosni az oda nem illő részeket. A dal második fele pedig úgy jött, hogy szilveszter után Zsámbékra mentem a rokonokhoz, és az utolsó pillanatban felkaptam a gitárt, hogy ha lesz pár percem, pötyögök rajta – és ott megírtam a hátralévő részeket.

Ha máskor kapod fel, mást írtál volna?

Nem tudom. Ezek banális dolgok, látszólag véletlenek, de az is lehet, csak ez az egy út vezetett ehhez a dalhoz.

Melyik dal áll hozzátok most a legközelebb?

Minden héten más. Ma épp a Psalmus.

Hozzám az Ex Nihilo, mert most is egy nagyon kreatív időszakban vagyunk, és azt a nyers, őszinte alkotóerőt próbálom bekebelezni, amiről a dal is szól.

Vagyis készül a harmadik lemez, amin lesznek már magyar nyelvű dalok is. De lehettek volna akár az Atoms on is, hiszen először magyarul írtad meg a szövegeket, és úgy sem volt gyengébb, mint angolul. Sőt.

Az angol szöveg részben önvédelem. Nekünk nem természetes, hogy kiálljunk a színpadra és szerepeljünk, ráadásul annyira személyes dolgokról éneklünk, hogy ezzel kicsit távolítottuk magunktól a szövegeket.

A prozódiától is féltünk. Úgy éreztük, vannak stílusok, amikre csak nyögvenyelősen lehetne egy magyar szöveget ráénekelni.

Az angol nyelv is egy plusz réteg, és ha állandóan arról beszélünk, hogy hogyan tudjuk lehántani ezeket a rétegeket a zenénkről, akkor a következő lépés az, hogy magyarul énekeljünk. Ez kell ahhoz, hogy önazonos maradjon a zenekar.

Mivel nem készültünk arra, hogy zenészek leszünk, azt érzem, hogy még mindig nagyon az elején járunk annak az útnak, amit a dalszerzésben bejárhatunk. Várnak még ránk nagy felfedezések.

Nagy lehetőségek vannak előttetek külföldön is. A Platon Karataev jelenleg az egyik legexportképesebb magyar zenekar, amiben szerepet játszott az is, hogy sikeretek van a Spotifyon: van olyan számotok, ami majdnem kétmillió lejátszásnál tart. Hogy értétek ezt el?

Eleinte sok blognak, újságnak, de még random felhasználóknak is elküldtem a számainkat, és az Elevator felkerült egy playlistre, amin elért ötezer streamet. A Spotify algoritmus alapján működik, ami észrevette, hogy az 5000 streamből nagy arányban mentették le és hallgatták újra az emberek, ezért berakta automatikusan nagyobb playlistekre. Ezeken megint csak jól szerepelt, és ez lavinaszerűen göngyölítette előre a lejátszásokat. De ez csak az Elevatorrel és a The Season of Singinggel történt meg, a többi dalunknak mind organikus elérése van, ami azért is jó, mert ez mutat valós képet arról, hányan hallgatják a zenekart.

Az elmúlt években rendszeresen jártatok showcase fesztiválokra, ahol a nemzetközi zeneipari szereplőknek tudtátok megmutatni magatokat. Hol tartotok most a külföldi befutásban?

Egy kelet-európai zenekar nem nulláról, hanem mínusz ötről indul kint, és mi egyelőre odáig jutottunk el, hogy nullán vagyunk. És már ez is nagy meló volt.

Miért indul mínusz ötről egy magyar zenekar?

Mert nincs meg az a kapcsolati tőke és anyagi háttér, mint egy nyugat-európai zenekar esetében. A magyar akcentus is nehezíti a helyzetet. Ha van egy jó leedsi zenekar, az egy bő év után a Reading Festivalon játszik nagyszínpadon tele sátornak, mi pedig örültünk, ha kaptunk egy kis színpadot a Kolorádón. Magyarországon teljesen más a lépték. De ezzel nincs baj – már az is felfoghatatlan, hogy idáig eljutottunk. Vannak álmaink, és dolgozunk értük, de nem hajkurásszuk őket görcsösen.

Alkotó emberekként szeretnénk kiteljesedni, és kíváncsian várjuk, hogy ennek milyen hozadékai lesznek.

A külföldi befutás örök délibábja a magyar könnyűzenének. Huszonévesen szinte mindegyik angolul éneklő zenekar megpróbálja, elér kisebb-nagyobb sikereket, aztán tíz-tizenöt év múlva feladja, mert nem jut már rá pénz, idő, lelkesedés. Szerintetek mi kell ahhoz, hogy egy magyar zenekar hosszú távon érvényesüljön Európában?

Az, hogy a produkció és a dalok megüssék az ottani szintet, és a résztvevők rengeteg áldozatot hozzanak pénzben, időben és kitartásban. De a színvonal és az odaszánás még mindig csak öt százaléka az egésznek, mert ez elsősorban zeneipari kérdés: mennyi pénz van az adott produkció mögött? Megvannak azok a zenekarok a Middlemist Redtől a Fran Palermóig, amelyek nagy sikersztorik lehetnének, de amíg nincs itthon teljes összefogás ebben a kérdésben, addig nem lesz áttörés.

A Hangfoglaló Program és a HOTS évek óta támogatja a magyar zenekarok külföldi bemutatkozását. Ez még nem elég összefogás?

A HOTS nagyon sokat tett azért, hogy felzárkózzunk, és jó irányba halad ez a folyamat, de a magyar zeneipar még így is évekkel le van maradva a Nyugattól. Én úgy látom, hogy kicsinyeskedés, könyöklés folyik itthon, mindenki a kis szemétdombján kapirgál, és irigykedve nézi a másikat. Vannak kivételek, de ez a jellemző. Iszonyú nagy érvágás például, hogy a Petőfi Rádió nem játszik exportképes zenekarokat, mert ha egy országos rádió rotál egy zenekart, az ad egy egzisztenciát: részben jogdíjakból, részben abból, hogy vidéken is többen jönnek el egy koncertre. Abból, hogy Budapesten népszerű a zenekar, még nem lesz külföldi turné. Ez csak akkor jöhet össze, ha országos, állami szinten is van egy közös akarat és egy irányba nézés. Jó példa Izland: kicsi ország, mégis több felső polcos zenész jön onnan, mert megteremtették azt a hátteret, amely ki tudja lökni a már létező jó zenekarokat a világba.

Nyitott kapukat döngettek: a hetekben szivárgott ki Demeter Szilárd tervezete, amelyben öt év alatt huszonötmilliárd forintot szán a könnyűzene támogatására, és pont a Platon Karataevvel példálózott, hogy milyen underground sikertörténeteket kéne támogatni és eljuttatni külföldre. Mit szóltatok hozzá?

Meglepődtünk rajta. Mint minden új rendszertől, ettől is tartunk kicsit, de reménykedünk, hogy jó irányba haladnak a dolgok.

Pozitív csalódás volt a tervezet, remélem, tényleg meg is valósul. Én hiszem azt, hogy a könnyűzenei támogatásnak pártpolitikán felül kell állnia. Vannak olyan platformok, ahol az emberek nem azt nézik, hogy ez jobb- vagy baloldal. Ha a Mindenki Oscart nyer, örül az ország, vagy ha a fociválogatott kijut az Eb-re, nem közlekedik a villamos az Oktogonon. A zene is ilyen közös platform, ahol a sikereknek örülni tudnak az emberek. Minden országnak presztízs, hogy mit tud kulturálisan felmutatni a világnak.

Nagyon tudatosan építitek a zenekart. A koronavírus mennyire tett keresztbe a terveiteknek?

Külföldön sok lehetőségtől elestünk, és el kellett tolni az Atoms lemezbemutató koncertjét is, ami így már nem lemezbemutató lesz, de már nem aggódunk ezen. Idővel bepótolunk mindent. Jövőre lesz francia és lengyel turnénk, játszunk Hollandiában, Ausztriában, Szlovákiában. Tervezünk akusztikus feldolgozásokat, remixlemezt, újragondoljuk egy régi dalunkat, és érkezik még két klip az Atomshoz. Ha minden jól megy, jövőre már kiadunk egy-két magyar nyelvű single-t, és leghamarabb 2021 végén megjelenhet a harmadik lemezünk is.