A holtak nem halnak meg – Kritika a Post Mortem című filmről

Egy vígjáték (Állítsátok meg Terézanyut!) és két történelmi thriller (A vizsga, Trezor) után Bergendy Péter a kísértethorrorban is kipróbálta magát. Merész és szimpatikus vállalás, hogy az utóbbi években rendezőink egyre többször mozdulnak ki komfortzónájukból, hogy vágják fejszéjüket olyan – külföldön és itthon is népszerű – zsánerekbe, amelyekbe hazánkban korábban senki. Tavaly megjelent többek között az első magyar heistfilm, a Pesti balhé vagy a Kutyaszorítóban által inspirált Patthelyzet. Ahogy a júliusban bemutatott svéd horror, a Valaki a túloldalon kapcsán megjegyeztük, a horror műfajában nem könnyű újat mutatni, éppen ezért nagy kérdés volt, hogy mire lesz képes az első magyar kísértetfilm. Az Oscar-díjra nevezett, nyolcszázhatvanhatmillió forintos költségvetésből készült Post Mortemet negyvenegy nap alatt forgatták le, október végén pedig megérkezett a magyar mozikba is.

A film 1918 telén, a háború és a spanyolnátha pusztítása után játszódik Magyarországon. Tomás (Klem Viktor), aki egyszer már maga is visszatért a halálból, vándorfotósként járja a vidéket, és halottak utolsó képeit készíti el családjuk körében. Egy kislány, Anna (Hais Fruzsina) kérésének eleget téve ellátogat egy faluba, ahol sok munka vár rá, mert a háborúban és a járványban elhunytak testeit a hideg föld miatt nem tudják eltemetni. Tomás hamar rájön, hogy a hely nemcsak a temetetlen holttestektől, de a kísértetektől is hemzseg. Úgy dönt, kideríti, mi a céljuk az egyre agresszívebb természetfeletti lényeknek.

Háború, járvány, halál a kietlen magyar vidéken – a korszak, amiben Bergendy Péter kétórás filmje játszódik, önmagában is nyomasztó, traumákkal terhelt, és jó lehetőséget biztosít a horrorszál kibontásához.

Filmnyelvi eszközeivel a Post Mortem természetesen rá is játszik erre a fojtogató miliőre. Nagy András operatőr képeiből szinte árad a hideg és a halálszag, a nyugtalanító, magas hangokra és zörejekre építkező zene (Pacsay Attila munkája) semmi vidámmal nem kecsegtet, ahogy a szűkszavú, furcsán viselkedő helyiek és a megmagyarázhatatlan jelenségek sem. A helyszín, a környezet tehát adott a rettegéshez.

Sok horrornak hibája, hogy olyan lassan építkezik, hogy mire beindul, a néző elunja magát. Bergendy Péter azonban nem esett ebbe a csapdába, viszonylag hamar elkezdi adagolni a hátborzongató jeleneteket. Az effektek minőségén és a körítésen már ekkor látszik, hogy a produkció mögött komoly költségvetés áll, és hogy a rendező nem csak üres jump scare-ekkel próbál hatást elérni: tetten érhető a fokozatosság és a tudatos építkezés. A film eleinte becsapódó ajtókkal, majd falakon megjelenő sötét árnyakkal, az élőket a levegőben ráncigáló kísértetekkel igyekszik a frászt hozni a nézőre.

A maszkok hatásosak és vérfagyasztóak, az pedig különösen félelmetes, hogy a szellemek nemcsak ijesztgetnek, hanem ölnek is. A recept azonban nem mindig működik – többnyire a ritmus bicsaklik meg. Bár vannak kifejezetten erős részek, amik nemzetközi viszonylatban is teljesen vállalhatóak, gyakran kiütközik a készítők stílusbéli rutintalansága. A film háromnegyedénél olyan iramban kapjuk az ijesztőnek szánt jeleneteket, hogy azok elvesztik erejüket, sőt néha komikusan hatnak, a néző pedig csak kapkodja a fejét a lángoló és rángatózó testeket látva. Amikor hatodjára emelkedik fel egy szereplő a levegőbe, vagy csúszik métereket a földön, már nem ütős a hatás. Mintha a rendező túlságosan is bizonyítani akarna, miközben sokadjára húzza elő a kalapból ugyanazokat az ötleteket. „A kevesebb néha több” elvét követve a kétórás játékidőből húsz-harminc percet nyugodtan kivághattak volna az alkotók, mivel az említett jelenetek nem viszik előre a cselekményt, inkább csak túladagolják a rémisztgetést, emiatt pedig egyszerűen vontatottá, önismétlővé válik a végeredmény.

A főszereplőt alakító Klem Viktor hitelesen játssza a vándorfotóst, ám a Post Mortem nem a kimagasló alakításokról lesz emlékezetes – ami nem a színészek hibája: a filmben nincsenek igazán jól kidolgozott karakterek.

Tomásról és Annáról alig tudunk meg valamit azon kívül, hogy mindketten a halálból tértek vissza, ami nyilvánvalóan összeköti őket, de ez kevés ahhoz, hogy igazán izgulni tudjunk értük.

A Hais Fruzsina által játszott kislány figurája ártatlan külsejével némiképp kilóg a zord vidéki miliőből, ám erre semmilyen formában nem épít a történet, és a figura motivációja is homályban marad. A mellékszereplők közül Schell Judit, Anger Zsolt és Hámori Gabriella jól működnek a vásznon mint hétköznapi vidéki emberek, csakúgy, mint a kísértetek láttán rémülten keresztet vető és jajgató idős asszonyok.

Bár a Post Mortem korántsem hibátlan alkotás, mégsem mondhatjuk, hogy az első magyar kísértethorror teljes bukás lenne. Az alapötlet remek, és a látványvilág, az atmoszféra is működik, viszont a készítők nem tudtak vagy nem is próbáltak hozzátenni a kísértethorror zsáneréhez azon túl, hogy népies magyar környezetbe helyezik a történetet. Örvendetes, hogy a Post Mortem sorra nyeri a díjakat a – leginkább műfaji – fesztiválokon, ám az elmúlt évek trendjeit és az akadémia ízlését tekintve szerencsésebb lett volna, ha Magyarország például a Külön falká t nevezte volna az Oscar-díjra – Kis Hajni filmjének jóval nagyobb esélye lenne felkerülni a szűkített listára.

A film adatlapja a MAFABon