„Menj Könyvecske, tulajdon agyam fajzotta leányom!” – Fél évszázada jelent meg Weöres Sándor Psychéje

1972-ben került a nagyközönség elé Weöres Sándor nem mindennapi vállalkozása, egy közel kétszáz évvel korábbi nyelven írt, lírát, prózát, drámát egyaránt ötvöző mű, a Psyché. Címe szinte minden korosztály számára ismerős, bár feldolgozásaival valószínűleg többen találkoztak, mint ahányan az eredeti szöveget olvasták. Többször színre vitték, Palya Bea megzenésítette, Bódy Gábor filmet forgatott belőle, legutóbb a 2019-es érettségi feladatiban is szerepelt. A képzőművészethez is szorosan kapcsolódik a kötet: Gyulai Líviusz illusztrációi a legtöbb kiadásban fontos kísérői a szövegnek.

Psyché, a költőnő fiktív karakter, őt magát és életművét Weöres fantáziája teremtette. Az érdekes alapötleten túl a képtelenül tág határok között mozgó életút megírásával komoly korrajz született. Bár sokan egyfajta különös kitérőként tekintettek rá, a kedvező fogadtatás miatt az alkotás megkerülhetetlenné vált a szerző életművében. Ma sem vállal nagy kockázatot, aki leemeli a polcról: a mű úgy idézi meg a 18-19. század fordulójának irodalmát, hogy nem vár az olvasótól mély ismereteket, a rengeteg utalás beazonosítása nélkül is élvezhető, több szinten értelmezhető.

Az első réteg a történeté. Az egymást váltó lírai és prózai részekből kirajzolódik Lónyay Erzsébet Psyché, a hányattatott sorsú poetria életútja. Apja gazdag birtokos nemes, anyja egy cigány király leszármazottja. Felhőtlen családi légkörben nevelkedik, amíg anyja meg nem szökik egy cigányprímással, innentől sorsa a kiszámíthatatlanság, elhagyatottság és végső soron a teljes árvaság. Psyché alakja két nagyon eltérő világ jellegzetességeiből lett összegyúrva: egyszerre volt cigány lány és grófnő, hol elkeserítő szegénységben, hol hihetetlen fényűzésben élt, házasságon kívül fogant gyerekeit szívszorító körülmények között vesztette el, majd tisztes családot alapított. Mindeközben bejárta Európát, és szinte mellékesen megismerte korának hazai és külföldi hírességeit, így többek között Kazinczyt, Berzsenyit, Kisfaludy Sándort, Toldy Ferencet, Beethovent, Goethét és Hölderlint. Legendás szépség volt, számos kérője akadt, de egyetlen szerelme az igazán soha el nem ismert, betegeskedő költő, Ungvárnémeti Tóth László, vagy ahogy Psyché nevezte őt, „Laczkó Ficzkó” volt. Psyché több valószínűtlen kaland után férjhez ment egy sziléziai báróhoz, utódokat szült, majd tragikus körülmények között fiatalon meghalt. Valami mégis maradt utána: ránk hagyta a verseit, amelyeken átüt az erőteljes szabadságvágy. Nem kevésbé hangsúlyos bennük a nemiség nyílt ábrázolása, amely Weöres idejében merésznek számított. Psyché „az egész Világ ölelő kurva Vénussza”, aki „minden-kit eggy gyanánt” szeret, és nem is akarja titkolni szabados életvitelét. A legtöbb elemző – talán éppen az ilyen utalások miatt – a Weöres korábbi költészetében sem ismeretlen, alakváltó, próteuszi jelleg felől közelítette meg a kötetet. Kétségtelen, hogy Psyché személyében meggyőző női alakmás született, sokan léptek a nyomába. Esterházy Csokonai Lilije, Parti-Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánja vagy Závada Pál Jadvigája hasonló utakon járnak. Weöres persze tagadhatatlanul magasra tette a lécet.

A Psyché általános emberi érzéseket közvetít, és a női léttel járó kérdések mellett számos egyébről is szól: a mű születéséről, az alkotás nehézségeiről, a művész kiszolgáltatottságról és arról is, hogy mi kerülhet nyilvánosságára, egyáltalán miről lehet beszélni

– mindez különösen aktuális volt az ötvenes években hosszú időre elhallgattatott költő életében. A műben ezt legszemléletesebben Toldy Ferenc Psyché verseiről írt (természetesen fiktív) kritikája közvetíti: „Azt, ami eddig készült – bizonnyal megérti Ngs. Báróné – nem közölhetem, ha nem akarok rosszat Önnek és magamnak; ha a törvénnyel, a templommal, az álladalommal szembe szegűlni nem látjuk sem lehetségét, sem értelmét.” Nem nehéz elképzelni, hogy Weöres, akárcsak számos kortársa, gyakran szembesülhetett hasonló érvekkel.

A mű második fontos rétege az irodalmi hagyománnyal való kapcsolat. „Magyar századok/Kohójában forrott s ájult a vérem” – írja Psyché Toldynak 1829-ben, és ez egyben Weöres vallomása is 1972-ben. A kötet tisztelgés a gyökereket jelentő elődök előtt és egyben a stílusutánzás bravúrja. Weöres egy-egy szóval vagy versformával megidézi a magyar irodalom közel másfél évszázadát (ha nem többet), és helyenként világirodalmi utalásokat is tesz. A mű végén maga is jelzi, hogy „a kötet anyagából a Kazinczy, Ungvárnémeti, Goethe, Zedlitz versek korabeliek és hitelesek”. Olvasás közben ennél sokkal több név sejlik fel: Balassi, Berzsenyi, Csokonai, de akár Arany, Jókai vagy Babits hangja is felismerhető a sorok mögött. Nehéz élesen elkülöníteni, melyik szó Weöresé, mi imitáció, és mi szó szerinti idézet. Kétségtelen, hogy a nyelvezet és főképpen a lírai forma nehezíti, lassítja a befogadást. Mint minden versnél, érdemes itt is elidőzni, feszegetni a sorokat.

Az elődök felé fordulás korábban is jelen volt Weöres életművében. A Psyché írásakor már javában zajlottak a magyar költészet rejtett furcsaságait összegyűjtő Három veréb hat szemmel című antológiához kapcsolódó kutatások. E folyamat része volt, hogy feleségével, Károlyi Amyval tanulmányútra indultak az ország északnyugati részébe, és adatokat gyűjtöttek a feledésbe merült költő, Ungvárnémeti Tóth László életéről. Hiszen a mű másik főszereplője, a hősnő gyerekkori szerelmeként feltűnő költő távolról sem kitalált személy. A Psyché minden megidézett szerző közül elsősorban Ungvárnémeti munkásságára koncentrál. Érte – irodalomtörténész barátai segítségével – Weöres ásta fel „a magyar Parnasszus törmelékhegyét”. Kazinczy kortársa volt, és nemcsak leveleztek egymással, de a széphalmi mester kifejezetten sokra tartotta. Fiatalon, harminckét évesen halt meg, életműve torzóban maradt. Művei csak egy kiadást értek meg, és olyannyira háttérbe szorult, hogy a Psyché előtt gyakorlatilag nem létezett az irodalom számára. Weöres nem akármilyen módon kelti életre: szövegeit külön fejezetben emeli a kötetbe, ami a mű közel egyötödét teszi ki, és Psyché saját verseit és a lírai részt alátámasztó, hitelesítő prózai betéteket mind e köré az idézett korpusz köré szervezi. A fiktív Psyché eszköz a valós költő bemutatásához, az ő nyelve segíti Ungvárnémeti műveinek megértését, befogadását – nagylelkű gesztus egy, a kánon peremére szorult, szinte teljesen elfeledett poétával szemben. A választásra a legvalószínűbb magyarázat az lehet, hogy Weöres aktuálisnak érezte az 1820-ban meghalt elődje gondolatait. Egy 1943-as, Diáriumban megjelent cikkében a legmodernebb költőnek nevezi, később a Három verébben pedig egyenesen Pilinszky előfutárának. Weöres a korabeli nyelven megfogalmazott, újszerű hangot egy izgalmas, a 20. századi ember számára is élvezhető szövegkörnyezetben kísérelte meg hallhatóvá tenni, olyan kérdések felvetésével, amelyek mindkét korban aktuálisak voltak. A magárahagyatottság-érzés több helyen megjelenik a kötetben, akár az emberi kapcsolatokról, akár a művészetről legyen szó. Modern gondolat a születés és halál összekapcsolódása, az anya–gyerek viszony sérülésének többszöri megfogalmazása is, mint például a halott anya hiányának leírása. Az árvaság megjelenítése Psyché törvénytelen gyereke meggyilkolásának elbeszélésével lesz teljes az egyik csúcspontnak tekinthető Epistola ennen magamhoz című költeményben. Hasonló érzésnek ad hangot a kötetben szereplő Hermine című óda is – csakhogy ez utóbbit Ungvárnémeti írta százötven évvel korábban. Így felel a műben egymásnak szinte szétválaszthatatlanul múlt és jelen.

Van-e értelme újraírni, és egyáltalán újra lehet-e írni az irodalmi hagyományt? Weöres megkísérelte. A széphalmi mester arcát cirógató vagy az ifjabb Wesselényi Miklós bárót, a későbbi árvízi hajóst nyílt színen megrontó Psyché segítségével számos érinthetetlen alakot lerángatott a szobortalapzatról. Mindenki maszk nélkül áll itt. Ungvárnémeti éteri magasságokban járó zseni, akinek testét bujakór rágja, Beethoven „nagyothalló […] tiport poros bogár”, Hölderlin „nyomorúlt eszelős”. Psyché szégyenérzet nélkül simogatja Kazinczy „keskeny s kígyó forma fejét”, és pirulásra készteti a verseit véleményező korabeli híres irodalomtörténészt, az anyanyelvében még német Toldy Ferencet is. Emellett a provokatív, formabontó kísérlet mellett Weöres vállalkozása egyfajta alternatív irodalomtörténet megteremtésének a lehetőségét is felveti, amikor részletesen felidézi Psyché és Ungvárnémeti Budán töltött néhány napját, balul sikerült találkozásukat Berzsenyivel és azt az esetet, amikor a „Niklai Hymnicus” helyett tévedésből Kisfaludy Sándort, a „Sümeghi Lyricust” látták vendégül barátaikkal átmeneti szállásukon. A művészetkedvelő társaság eszmecseréje az idősödő (közel negyvenéves) költővel szemléletes összefoglalása a korban zajló nyelvészeti és irodalmi vitáknak. Kisfaludy bírálja a fiatalok által nagyra tartott Kazinczy nyelvszemléletét, és keserűen veszi tudomásul, hogy Himfy-ciklusa felett eljárt az idő, népszerűsége megkopott. Itt Weöres némi humorral a sértett Kisfaludyn keresztül felhívja a figyelmet az alkotások értékének kérdésére és a mindenkori kritika megbélyegző voltára. Ha az irodalomtörténet-írás további jegyeit keressük a műben, a két főhős Bezsenyivel való találkozásának leírásánál nyilvánvaló a hasonlóság a Szemere Pál Kazinczyhoz írt 1810-es levelében foglaltakkal. A niklai remete egyedül mulat, miközben Bihari cigányprímással (aki tulajdonképpen Psyché mostohaapja) szórakoztatja magát, és az érte rajongó Ungvárnémetit szándékosan nem méltatja figyelemre. Az, hogy mindez valós vagy sem, nem számít, ezek az epizódok akár mind megtörténhettek volna. Összekeveredik a fikció és a valóság azért, hogy a lassan feledésbe merülő értékeket Weöres – saját világán átszűrve – megmutassa az olvasónak. A költő nemcsak a hagyományt, de magát a Psychét is többször átírta, vagy legalábbis kiegészítette, ezáltal tovább szélesítve a lehetséges jelentésrétegeket. Eltelt ötven év, és úgy tűnik, hogy a mű kiállta az idő próbáját.

A Psyché reményt ad arra, hogy az irodalmi alkotások a szerzők halálával nem vesznek el teljesen, hiszen valaki – akár másfél századdal később – mindig továbbírhatja az életművet, például úgy, hogy beépíti azt egy másik szövegbe, vagy átveszi a fő gondolatokat, jellemzőket. Weöres kísérlete nem egyedülálló: így tett, többek között, Márai Krúdyval (Szindbád hazamegy), Esterházy Péter, amikor Csokonai Lilin keresztül tisztelgett a Psyché előtt (Tizenhét hattyúk), vagy napjainkban Szilasi László, aki Babits, Jókai és Bessenyei György életének egy-egy fejezetét gondolta tovább (Amíg másokkal voltunk).

A Psyché arra tanít, hogy az irodalmi műveket sokféleképpen szemlélhetjük, és ennek távolról sem az a legszerencsésebb módja, ahogy az iskolapadban találkozunk velük. Weöres ezt így fogalmazza meg a Három veréb utószavában: „megkíséreljük a magyar költészet tiszteletlenebb megközelítését […] A Magyar Múzsa ne mint tekintélyes, terebélyes oktató-néni, hanem, mint elbájoló és kétes erkölcsű táncosnő mutatkozzék”. Bátran kijelenthetjük, hogy a Psyché maga ez a táncosnő, aki képes modern hangon megszólaltatni azt a bizonyos terebélyes múzsát.

Cikksorozatunk további részei:

Az eltűnt Hellász nyomában – Szabó Magda Zeusz küszöbén című művéről

Szenvedélyek végletekig: 80 éve jelent meg Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye

Zenélő, szomorú mocsár – Gozsdu Elek és a Tantalus

Amiről a noteszlapok hallgatnak – Tolnai Ottó első, Rovarház című regényéről

Mennyi a nyugdíja egy világszínvonalú kisregénynek? – Ottlik Géza: Hajnali háztetők

„A sokszor írt témának meg nem írt regénye” – Lovik Károly: A kertelő agár