„A szinkronizáláshoz sok év tapasztalat, színészi bátorság és jó adag kísérletező kedv szükséges” – interjú Rajkai Zoltánnal

Melyik volt élete első szinkronszerepe?

Hogy melyik volt a legelső, arra már nem emlékszem, de az első munkáim között volt a Visconti által rendezett, kultikussá vált Rocco és fivérei című film egyik szerepe, amelyre még Aprics László szinkronrendező kért fel.

A rendszerváltás előtt kizárólag diplomás színészek szinkronizálhattak. Ma is így van ez?

Manapság sajnos gyakorlatilag az szinkronizál, aki akar, vagy aki épp ráér. Egyáltalán nem feltétel, hogy valaki a Színház- és Filmművészeti Egyetemen szerezzen diplomát. A rendszerváltás előtt valóban csak képzett színészek léphettek be a Pannónia Filmstúdióba, ők tökéletesen ki is szolgálták az akkoriban működő, összesen két tévécsatorna igényeit. Aztán jött a rendszerváltás, felszabadult a médiapiac, számos tévécsatorna jelent meg, egyre több tartalom özönlött be, egyre gyorsabban és olcsóbban kellett a szinkron, így kevesebb kvalitásos színész és fordító-dramaturg vállalt szinkront, őket pótolni kellett. Jöttek is mindenhonnan, a végeredmény pedig egyre silányabb minőségű lett. Merthogy ma ez az egész úgy működik, hogy ha jó hangod van, és a stúdióban megtanítják neked, mit hogyan kell csinálni, akkor már fel is veheted a mikrofont, és kezdődhet a munka. Csakhogy ez a hozzáállás teljesen lehúzza az egykor messze földön híres magyar szinkron nívóját. Mindez főleg a tévéfilmekre, sorozatokra igaz – a mozifilmeknél azért maradt még komolyabb minőségi elvárás. Nemrégiben az Előadóművészi Jogvédő Egyesület (EJI) támogatásával a SziA készíttetett a szinkroniparról egy átfogó, nyolcvanoldalas tudományos kutatást, amely megállapította, hogy az iparág negyvenegy százalékos értékcsökkenést szenvedett el, és hogy a szektorban tevékenykedő munkavállalók harminc évvel ezelőtti árakon dolgoznak, nem kapják meg a munkájukért járó anyagi és erkölcsi megbecsülést, nem érvényesülnek tisztességes munkafeltételek, és teljes mértékben hiányzik a perspektíva a szakmából.

Így érthető, hogy fásultság és kilátástalanság jellemzi a magyar szinkron világát – ez minőségromláshoz, a szakma elsorvadásához vezethet.

Mi a jó szinkronszínész ismérve, és milyen kompetenciák szükségesek ehhez a hivatáshoz?

Számos olyan kompetencia is szükséges a szinkronizáláshoz, amik még a képzett, tapasztalt színészek közül sem mindenkinek adattak meg: ilyen például az alkalmazkodó ritmusérzék, a gyors felfogás, a hangutánzó- és beleérző képesség. Csak hát közben meg nem minősül hivatalos szakmának a szinkronipar egyetlen szakterülete (színész, szinkronrendező, dramaturg-fordító, hangmérnök-vágó, gyártásvezető) sem – államilag elismert szakmai képzés nem létezik. A nagy tapasztalattal rendelkező, tehetséges színészeket egyre ritkábban hívják a stúdiók, de ha hívják őket, akkor sem biztos, hogy elmennek – egyrészt, mert nem érnek rá, másrészt, mert nem fizetik meg őket tisztességesen. Gondoljuk csak el: egy Kossuth-díjas színész beszáll a kocsiba, és elautózik a másfél órára lévő stúdióba. Megcsinálja a szinkronszerepet, majd kiállít egy számlát 3500 forintról, és hazamegy. Ez roppant méltatlan. Egy óra hangalámondás Nyugaton minimum 600 euró. Ez az európai norma. Magyarországon 12–14.000 forintot fizetnek maximum. Teljesen változó, hogy ki mennyit szinkronizál, de egy színész a szinkronból havonta átlagban 150–300.000 forintot kereshet. A Színházi Dolgozók Szakszervezete (SzíDoSz) Szinkron Alapszervezetével többek között ezen próbálunk javítani, illetve küzdünk a minőségromlás ellen. Másfél éve folyamatosan keressük a tárgyalásokat a kormányzattal és a piaci szereplőkkel, ezt folytatni fogjuk.

Az ismétlésekért járó jogdíj se méltányos?

Kapunk valamennyit, de az inkább csak szimbolikus összeg, közelében nincs annak, amennyi valóban járna. Azt szeretnénk, ha szétválna a munkadíj és a jogdíj, továbbá ha a közös jogkezelő szervezetek – a színészek esetében az Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesület – határoznák meg és gyűjtenék be közvetlenül a megrendelőktől a jogdíjakat a szinkronos tartalmak felhasználásával kapcsolatban.

Akár legyinthetne is az egészre, mondván, hogy nem éri meg vesződni, pláne úgy, hogy tizennyolc év után lecserélték Mickey egér szerepéről . De úgy sejtem, ilyen meg sem fordult a fejében.

Nem visz rá a lélek. Hivatásként tekintek a szakmámra és benne a szinkronizálásra is. Nincsenek szakszervezet-vezetői ambícióim, csupán belesodródtam ebbe az egészbe. Azért csinálom, mert feladataim adódtak ezen a területen.

Látom az iparági összefüggéseket, a komplex megoldásokat, bíznak bennem a kollégáim, és hiszek abban, hogy egy-két éven belül rendbe lehetne tenni ezt az egész iparágat.

Hogy a benne dolgozóknak is jó megélhetés, perspektíva legyen. Nagyon bízom abban, hogy sikerrel járunk.

Mi történik onnantól kezdve, hogy belép a szinkronstúdióba? Hogyan képzeljünk el ezt a pár órát?

Mióta digitalizálták a rögzítést, szinte minden szinkronszínész hangját egyenként veszik fel külön hangsávokra. Ez nagyban megkönnyíti a keverést, hátránya viszont, hogy szinte teljesen egyedül dolgozom, nem találkozom a kollégáimmal. (Anno a Pannónia Stúdióban persze nem így volt, ott előfordult, hogy hatan is álltak a mikrofon előtt). Régen még a szinkronasszisztenssel is találkozott a színész, ma már csak a rendezővel (ő figyel a játékra) és a hangmérnökkel, de vannak stúdiók, ahol a kettő ugyanaz a személy.

Ebből is látszik, hogy mennyire nincsenek pontosan meghatározva az egyes szinkronszakmákhoz tartozó feladatkörök.

Mi igaz abból, hogy néha Google-fordítóval ültetnek át magyarra szinkronizálandó, idegen nyelvű szövegeket?

Sajnos van erre is példa. Főleg az úgynevezett hangalámondásoknál – ismeretterjesztő- és dokumentumfilmeknél – elképesztő fordítási, nyelvtani, mondattani hibákat fedezünk fel, amiket nekünk kell a felvételek közben javítani. Ilyesmi egyre gyakrabban előfordul a fikciós tévéfilmeknél, sorozatoknál is. Ezt ki lehetne küszöbölni azzal, ha a magyarországi forgalmazó tisztelné annyira a nézőket, hogy egy picit több pénzt fektet abba, hogy olyan minőségű szinkron készüljön a filmjéhez, amiért nem kell szégyenkeznie. Ha például visszatérnének a művelt, kulturált és képzett lektorok, azonnal jelentős javulás következne be a minőségben. De már az is sokat segítene, ha a dramaturg-fordítóknak reális időt hagynának egy-egy munkára, és tisztességesen megfizetnék őket. „Gyorsan és olcsón. A minőség nem számít.” Ez lett a szokás.

A koronavírus miatti márciusi korlátozások bizonyára jelentősen átrajzolták a stúdiómunkákat.

Soha vissza nem térő lehetőség lett volna, ha egyszerre leáll az egész iparág.

Közösen visszaálltunk volna az alapvonalra: megrendelők, stúdiók, szinkronipari dolgozók és a szakszervezet közösen kidolgozták volna a harminc év alatt „tönkretett” magyar szinkron alapelveit, minimumkövetelményeit, és az újraindulás már egy kiegyensúlyozottabb, megújult helyzetben történhetett volna. Ebből semmi nem valósult meg, pedig történelmi szituáció adódott. A szinkronstúdiók eltérő stratégiákat dolgoztak ki a járványhelyzet kezelésére, nem voltak hajlandók egymással együttműködni. A rosszul értelmezett piaci verseny, az évtizedes sérelmek és ellentétek még jobban elmélyültek. A SziA javasolt megoldásokat, például hogy a hangalámondásokat és a narrációkat home office-ban bonyolítsák a színészek. Voltak, akik tudtak így dolgozni, de voltak, akik nem, mert egyes stúdiók nem biztosították az otthoni munkavégzéshez megfelelő feltételeket. Féltek, hogy ha leállnak, akkor elveszítik a megrendelőiket. Jogosan, hiszen voltak olyan stúdiók, akik elhappolták a leálló cégek klienseitől a munkákat. De hát a széthúzás az egyik ősi magyar átok. Ezen is valahogy változtatnunk kellene.

Márciusban épp csak debütált a Poppea megkoronázása a Katona József Színházban, amikor a pandémia miatt a színházak is leállásra kényszerültek. Azóta újra játsszák az előadást. Hogy érzi magát Nero császár szerepében?

A Poppea megkoronázása izgalmas prózaopera-kísérlet. Főszereplője Nero császár, akit a világtörténelem egyik leghírhedtebb alakjaként tartanak számon – sok legenda is övezi. Izgalmas, összetett figura: hol kegyetlen, hol őrült, hol gyengéd és szerelmes költő. Az én Neróm is ilyen, és persze kellően extrovertált, gátlástalan. Sok bátorság kell ahhoz, hogy a szélsőségeit hitelesen meg tudjam mutatni, ráadásul még az éneklésben se valljak szégyent Monteverdi és Dinnyés Dani (a zenei vezető) előtt. Egy ideje próbáljuk a Lear királyt, amelyben Cornwall hercegét játszom, de kicsit úgy érezzük magunkat, mintha aknamezőn lépkednénk: a Covid bármikor robbanhat. Hol az egyik, hol a másik kollégánk fertőződik meg, olyankor szünetelnek az előadások. Próbálunk evickélni. Én hősnek tartom azokat a nézőket, akik el mernek jönni az előadásainkra, vagy be mernek ülni a mozikba. Hálás vagyok nekik. [Az interjú még a november 11-től érvényes rendeletek bevezetése előtt készült – a szerk.]

A szinkronra visszatérve: ha egy színész a filmben fut, ugrál vagy táncol, azt valamilyen szinten önnek is le kell utánoznia a stúdióban?

Nem feltétlenül fizikailag kell visszaadni a karakter hangjának hitelességét. Ha nagyon gesztikulál egy színész a vásznon, akkor persze én is hajlamos vagyok mutogatni, de ha ugrál vagy fut, én nem futhatok, nem ugrálhatok, hiszen minden oda nem illő zaj vagy lélegzet behallatszana a mikrofonba. Ilyenkor más hangi trükkökkel érem el a hatást, de ehhez sok év tapasztalat, színészi bátorság és jó adag kísérletező kedv is szükséges. Szerintem meglepődne, ha bejönne egy szinkronizálásra, és látná, hogy egyes hangokat hogyan „állítunk elő”.

Melyik volt a legnehezebb szinkronmunka eddigi pályafutása során?

Mondanám, hogy a Mickey egér, de az inkább csak a hangszalagoknak megterhelő, na meg a rendező és a hangmérnök idegrendszerének, akik pár óra után már kimenekülnének a stúdióból, mert nem bírják tovább az egérvisításom.

Az animációs filmek minden alkalommal nagy kihívást jelentenek, hiszen a készítők a karaktereket tökéletesre alkotják, a figurák gyakran nem vesznek levegőt, és elképesztő gesztusokat tesznek.

A nagy formátumú, kiváló alakítást nyújtó színészeknek szintén szép feladat hangot kölcsönözni. A Csillag születik című filmben Bradley Coopert szinkronizáltam. A színész ez alkalommal nagyon speciálisan beszélt, teljesen elváltoztatta a hangját, halk, rekedtes, motyogó lett. Ez feladta a leckét. Rodin Gondolkodó-szobrához hasonló pózba görnyedtem a stúdióban, feltettem a lábam egy székre, a mikrofont pedig alám tették, és így, a széken görnyedve-dünnyögve csináltam végig a szinkront. Emlékezetes, extrém helyzet volt, de nagyon élveztem!