„Nincs könnyű és nehéz, gyűjtés van” – interjú Rechnitzer János műgyűjtővel

Hogyan kezdődött ez a szenvedély?

Szép tárgyak vettek otthon körül. Polgári családban nőttem fel, ahol festmények, ezüst, porcelán (nippek), na meg a sok-sok könyv természetes eleme volt a lakásnak, egyben az életünknek. Apám gyűjtögette az egyszerű népi holmikat is – kancsókat, tányérokat –, és ez megfogott. Így aztán már iskolás koromban magam is vettem, szereztem régi tárgyakat, például két faragott angyalt. Szóval valahogy jött, bennem maradt: megszerettem a gyűjtést, és végül szenvedéllyé vált.

Milyen történet kapcsolódik az első műtárgyhoz, amit megvásárolt?

A hetvenes évek elején kerültem Pécsre, és ott természetes volt kimenni a Pécsi Vásárba. Az egyik – talán első – utamon találtam egy festmény, ami nagyon megnyerte a tetszésemet: ez Jakab Zoltánnak, a fiatalon elhunyt nagybányai mesternek a Híd a Zazaron című képe volt. A mai emlékezésem szerint ez volt a Mű, ami elindította a gyűjtést. Akkor 100, azaz egyszáz forintért vettem! Ma is megvan, és soha nem fogom eladni, nagyon szeretem.

Mikor döntötte el, hogy komolyan belevág a műgyűjtésbe?

Drága apám 1979-ben meghalt, és rám hagyott egy kis pénzt. Volt egy kedves barátom Pécsett, egy pesti művész, aki gyűjtői kapcsolatokkal bírt, és gyakran hozott festményeket – így a Nyolcakból is többet – mutogatni, na meg eladni. Volt nála éppen Márffy- meg Czigány-csendélet. Megvettem azokat, így befektetve apám hagyatékát, és lényegében ezekkel a művekkel indítottam el a komolyabb gyűjtést.

Pécs akkor egy élénk, izgalmas hely volt – épp egyetemista voltam – nagyszerű kiállításokkal, hatalmas gyűjteményekkel, még élő nagy mesterekkel, mint Martyn Ferenc vagy Lantos Ferenc.

Sajnos a jelenlegi pécsi nagy mestereket még nem ismertem (Pinczehelyi Sándor, Keserü Ilona, Gellér B. István), bár Keserü egyik nagy pécsi kiállításán vettem egy mappát. Ismertem Aknai Tamás művészettörténészt, aki néha-néha tanácsot adott, megnézte egy-egy vásárlásomat, értékelve annak nem mindig nagyszerű voltát.

Pécs fontos hely volt a gyűjtői és a szakmai életemben. Az ottani mestereket ma is nagyon szeretem, számos Lantosom, Gábor Jenőm, Gellért-művem van, és bár sajnos nem figyeltem akkor a Pécsi Műhelyre, de egy szépséges Ficzekkel azért büszkélkedhetek.

Van valamilyen koncepció, ami alapján vásárol?

Koncepció az volt, van, és vélhetően lesz is. Az idők során, a gyűjtés negyven-negyvenöt évében több koncepcióm is volt – egyesek megmaradtak, mások elhaltak.

Az első időszak (1972–1982) vegyes, főleg Nyolcak és a modernek: ez a kollekció részben felszámolásra került a válásom során, részben pedig a feleségemhez, jó helyre. A második a 1986-tól 1998-ig a nőművészek korszaka. Szombathelyen kiállították a 20. század közepi női művészeket, és nagyon megkapott a Női nyolcak, ezek a friss, lendületes, önálló hölgyek, így elkezdtem velük foglalkozni. Móricz Margittal, Muszlai Kampis Margittal, Járitz-művekkel és még néhány posztnagybányai erdélyi hölggyel gyarapodott a kollekcióm. A harmadik koncepció 1996-tól indult, amikor Almási Tibor barátom bemutatott Mattis Teutsch Waldemárnak: az ő segítségével az ezredfordulón egy jelentősebb Mattis Teutsch János-anyagot hoztam össze számos erdélyi utazással, na meg kalanddal.

Az ezredforduló körül megjelent Győrben a MADI művészeti csoport, akik egy nyitottabb geometriában gondolkodtak, és nemzetközi művészeti közösséget képviseltek Uruguaytól Franciaországon, Olaszországon át egészen Szlovákiáig. Együttműködtem velük: Saxon Szász János és Dárdai Zsuzsa segítségével számos izgalmas kiállítást szerveztünk Győrben, és közben gyarapodott a MADI-gyűjtemény, amely a MADI Alapítvány anyaga után az országban és Közép-Kelet-Európában a legnagyobb magánkollekciónak számít. Közben, hogy ne unatkozzak, megismerkedtem Kádár Józseffel, aki Párizsban élt, és rajta keresztül elindult a gyűjtemény újabb része, amit Párizsi Magyaroknak nevezek. Ehhez Cserba Júlia nagyszerű, korszakos könyve és szakmai segítsége is sokat jelentett. Ekkoriban ismerkedtem meg Molnár Verával és épült ki egy kisebb gyűjtemény a munkáiból. Az elmúlt nyolc-tíz évben a magyar konstruktív, geometrikus klasszikusok, klasszikus kortársak izgattak, tőlük vásároltam, közben pedig a MADI- és a párizsi vonalat is építettem.

Hozzávetőlegesen hány műtárgyból áll most a gyűjteménye?

Hat-hétszáz művet tartunk számom, ebből kétszáz-kétszázötven a törzsgyűjtemény, a többi mobil.

Egy nagy gyűjteményi tisztítást kezdtem el már három éve – el akarom adni, ami már nem érdekel, de rám is érvényes a nagy gyűjtői igazság: venni mindig könnyebb, mint eladni.

Miért épp a kortárs művészet érdekli?

Engem a geometrikusok, konkrétak érdekelnek. Most, öt-hét éve fordulok a fiatalok felé, amiben az OSAS kiállításai, katalógusai, mappái az eligazítók. Mellettük viszont van még klasszikus és élő, középkorú kortárs is, akitől szeretnék a gyűjteménybe alkotásokat.

Meg lehet különböztetni a műveket olyan szempontból, hogy könnyen vagy nehezen gyűjthető?

Nincs könnyű és nehéz – gyűjtés van, ami egy hatalmas kaland és élvezet, egyben komoly döntés. Például fel lehet fedezni kiváló hazai kortárs geometrikusakat, akik elhanyagoltak, nem gyűjtöttek, holott újszerűek vagy kimondottan következetesek az életműben. Velük kell foglalkozni, őket kell kigyűjteni, de az sem egyszerű.

Művészeti vásárokon, aukciókon vagy galériákban vásárol szívesebben?

Mindkét értékesítési formával élek. A galériák fontosak, hiszen ők a művész képviselői. Velem Molnár Vera értette meg a galériák szerepét, funkcióit. Persze a galériások is különbözőek, vannak kedvesek és agresszívak, segítők és lenyúlni akarok – szóval emberek, üzletemberek. Azt látom, hogy Magyarországon száz-százötven komoly gyűjtő lehet – ezalatt azokat értem, akik éves szinten minimum öt-hét millió forintot szánnak a gyűjtésre –, és azokat kergeti a hasonló számú galéria, közvetítő, tanácsadó. Kicsi ez a piac, lassan bővül, az új „urak” pedig még nem értik, nem tudják, hogy a gyűjtés mire való: ez egy másfajta hedonizmus, mint amit ez az új osztály megél, amiben lubickolnak.

Milyen akadályokba ütközhetünk, ha műgyűjtésbe fogunk? Az ön esetében volt példa valamilyen incidensre?

A pénz a természetes akadály – a legfőbb maga a tudás, az ismeretek, na meg az intelligencia. Incidensem nem volt, de értelmetlenséggel és irigységgel gyakran találkozom. Azt mondják sokan, milyen gazdag lehetek, hogy ilyen szépséges gyűjteményem van. Igen, gazdag vagyok, mert nem utaztam be a fél világot, nem költöttem a vagyonomat másra, nem herdáltam el. Gyűjtöttem – ezt tettem negyven évig.

Mit javasolna kezdőknek, mire figyeljenek? És persze miért vágjanak bele a műgyűjtésbe, mik a szépségei?

Kiállítások és kiállítások, beszélgetések és olvasás, internetes kalandozások, gyűjtői minták, egy-egy kisebb mű – döntő, hogy az kortárs legyen, kortárs és kortárs, mert abból lesz a klasszikus. Én ha újra kezdeném, csak kortárssal foglalkoznék.

Mit érdemes most vásárolni: fotográfiai munkákat, festményeket, grafikákat? Mi a legidőtállóbb? És mivel érdemes kezdeni?

Minden időtálló, ami számunkra érdekes, amivel jól érezzük magunkat. Nincs recept, és a gyűjtésben ez az izgalmas. Írtam egy könyvet 2002-ben (Mű)gyűjteni, de hogyan? címmel, amiben leírtam a gyűjtés mint szenvedély tartalmát, értelmezéseit, technikáit. Talán most, húsz évvel később megírom a folytatást (Mű)gyűjteni, de minek? címmel, amiben már a sok-sok éves tapasztalataimat mutatom be és dolgozom fel.

Ön szerint megéri fiatal, feltörekvő alkotók munkáit gyűjteni?

Vannak fiataljaim, és még lesznek is. Roppant sok izgalmas fiatal művész van – a kérdés az, hogy mi lesz velük, mennyire erősek és következetesek. Ma hatalmas a marketing a művészeti piacon, a közösségi médiában: állandóan jönnek a meghívók, a művek, a bemutatkozások.

Én, illetve a kollekció fog választani közülük, mert van egy nagy gyűjtői trükk, pontosabban gyűjteményi trükk: a művek, a kollekció vagy befogad egy újabb művet, vagy – ahogy mondani szokás – „levetik a falról”.

Nos, ha egy fiatal alkotását magam és a gyűjtemény együttesen befogadja, akkor jöjjön, akkor lehet gyűjteni. Tudom, hogy ez egy kicsit ezoterikusan hangzik, de nálam bejött. A technika egyszerű: nézegetem, barátkozom a fiatal alkotásával, beviszem a gyűjteménybe, és az alapján döntők a továbbiakról.

Hogyan látja a műgyűjtés helyzetét itthon, és milyen a helyzet ezzel szemben külföldön? Hol mennyire jellemző például az, hogy valaki huszonévesen válik műgyűjtővé?

Itt több kérdést tett fel, de nem biztos, hogy ezek összefüggnek egymással. A műgyűjtést egy úri hobbinak tartották, tartják nálunk, holott az a polgári értékrend része, szerves alkotója, egyben kifejezője. Az őseink is éppen úgy gyűjtöttek, éppen úgy szép tárgyakkal, értékkel vették körül magukat. A hazai gyűjtés nem rosszabb, mint máshol a felzárkózó országokban. Ott vannak a nemzetközi piacok, a külföldi galériák, árverési házak, gyűjteményi tanácsadás – ha van pénze, igénybe veheti ezeket a magas szintű szolgáltatásokat, felépíthet egy kollekciót. Ami nálunk más, az az, hogy nem becsülik meg a közgyűjtemények a magángyűjtőket, holott azokból nőttek ki. Magam sem kívánom a gyűjteményemet a „közre” hagyni, mert elherdálják, nem törődnek vele, nem gondozzák, nincs értéke számukra. Jellemző, hogy nálunk a múzeumokban sem a művek mellett, sem máshol nem jelennek meg az adományozók nevei, ismertetői. Hála az égnek, vannak csodálatos gyermekeim, unokáim, akik imádják a gyűjteményt, és ők fogják gondozni, gyarapítani, vagy éppen elherdálni – vagy remélhetőleg majd húszévesen gyűjtővé válni. Adja az ég, hogy így legyen. Éljen a művészet, éljenek és sokasodjanak a gyűjtők! Kalandra fel!