„Elvetélt, nyolcszáz oldalas családregény” – interjú Reichert Gáborral

Korai éveiben milyen intellektuális hatások érték az írót szülei és tanárai részéről?

Gáll István a később, 1947-ben négy település egyesülésével létrejött Tatabánya egyik elődtelepülésén, a nagyrészt németajkú Felsőgallán töltötte gyerekkorát. Édesapja erdélyi, édesanyja zalai származású, nem sokkal Gáll 1931-es születése előtt kerültek a faluba, ahol tanárként dolgoztak a helyi polgári iskolában – későbbi visszaemlékezéseiben az író gyakran utal is arra a sajátos idegenségtapasztalatra, amelyet egyebek mellett a család „betelepült” mivoltából eredeztetett. Ugyanezekben a visszaemlékezésekben egyébként arról is beszél, hogy magyar szakos édesapja révén először a népi írók: Veres Péter, Németh László, Szabó Pál és mások műveivel ismerkedett meg.

Milyen élmények határozták meg a gyerekkorát, amelyek később aztán az írásaiban is visszaköszöntek?

Nem mondhatjuk, hogy Gállnak klasszikus „falusi gyerekkora” lett volna, mert a Magyar Általános Kőszénbánya (MÁK) Rt. – amely a két háború közötti Magyarország egyik legnagyobb vállalata volt – terjeszkedése a térségben Felsőgalla szociokulturális összetételét is jelentősen átrendezte. A falu a harmincas évekre lényegében egybeért a vállalat bányatelepeivel, Gállék háza pedig éppen a „határon” található – a harmincas évekre felnőttként visszatekintő Gáll sokkal inkább ezeket a telepeket ábrázolja saját közegeként, és a helyi vonatkozású műveiben rendszerint az itt élők iránti szolidaritását hangsúlyozza. Persze ebben szerepet játszhatott az is, hogy a hatvanas-hetvenes években, Gáll írói működése idején nyilván nagyobb kereslet mutatkozott a telepi emlékek felelevenítésére, mint egy sváb falu két világháború közötti mindennapjainak bemutatására.

Felnőttkori betegségeiben – és talán korai halálában is – szerepet játszottak az író gyerekkorának életkörülményei. Mit lehet erről tudni?

Gállnak Bechterew-kórja volt, amely egy súlyos ízületi betegség, és amelynek a kezelésére – legalábbis Gáll élete során – nem igazán volt hatásos gyógymód. Nagyon izgalmas, ahogy a betegségét több írásában, visszaemlékezésében is interpretálta: a fent már említett – egyébként a helyi viszonyokhoz képest meglehetősen impozáns – szülői ház nyirkos falait nevezte meg a betegség kialakulásának okaként, ennek megfelelően az otthon Gállnál jellemzően idegen, már-már ellenséges közegként tűnik fel. Nyilván eldönthetetlen – és nem is az irodalomtörténet hatáskörébe tartozik –, hogy ez az elmélet megállja-e a helyét, mindenesetre nagyon érdekes, ahogy Gáll az önéletrajzi szövegeiben rendre összekapcsolja felnőttkori fizikai és lelki fájdalmait a gyerekkor tereivel, illetve az azok által sugallt nyomasztó légkörrel. Ez éppúgy értendő magára a szülői házra, mint annak közvetlen és tágabb környezetére.

Az ön első, Megfelelési kényszer című kötetében Déry Tibor ötvenes évekbeli művészetével foglalkozik. Összevethető-e Gáll István és Déry Tibor írói munkássága az ötvenes évekről való gondolkodásukat illetően?

Az első könyvemben leginkább Déry Feleletével, illetve a regény második kötetét övező 1952-es vita előzményeivel és „következményeivel” foglalkoztam. Az egyik ilyen „következmény” – nemcsak Déry és kortársai, hanem az utánuk induló írónemzedék számára is – szerintem az volt, hogy nyilvánvalóvá vált, milyen bajba sodorhatja magát az író, ha megpróbálja komolyan venni a „szocialista realizmus” fogalmát.

Annak kérdésében, hogy mi a „szocializmus”, és hogy mi a „realitás”, végső soron mindig a hatalom hoz döntést egy elnyomó rendszerben – és ebben a tekintetben folytonosság volt megfigyelhető 1956 előtt és után.

Gáll már ennek a működésnek az ismeretében kezdte meg írói pályáját: az ötvenes évek tapasztalata és annak tudata, hogy egy a Felelet -vitához hasonló esemény tulajdonképpen bármikor megismétlődhet, alapvetően meghatározta az irodalomhoz való hozzáállását. De nemcsak az övét, hanem a korszak irodalmi nyilvánosságának minden szereplőjéét – a börtönből 1960-ban kiszabadult, az irodalomba a hatvanas évek elején visszatérő Déryét is.

1956 történéseit Gáll István ellenforradalomként aposztrofálta – ezt egy ’73-ban adott interjúban megerősíti –, és az írásaiban is ekként jeleníti meg. Ön mit gondol erről? Mi késztette az írót következetesen az ’56-os forradalom eseményeinek ellenforradalomként való értelmezésére?

Ez nagyon bonyolult probléma, amelyet pár mondatban nem tudok pontosan összefoglalni. Annyit azért érdemesnek tartok elmondani, hogy Gáll (legalábbis számomra úgy tűnik) egymásból szükségszerűen fakadó, a „tézis–antitézis” logikája mentén menetrendszerűen bekövetkező tragédiák soraként tekintett Magyarország huszadik századi történelmére, amely sorban 1956 az ugyancsak tragikus emlékezetű ötvenes évek jobboldali „ellenhatásaként” jelenik meg az író gondolkodásában. Az 1956 után berendezkedő kurzusban sokáig a „szintézis” lehetőségét látta – úgy gondolom, ez az ideologikus nézőpont eleve kizárta számára annak a lehetőségét, hogy valójában számot vethessen az említett történelmi tragédiákkal.

Egy ösztöndíjnak köszönhetően 1963-tól Gáll István másfél évet „történelmi nyomozással” tölthetett Tatabányán a helyi pártbizottság agitációs és propagandaosztályának munkatársaként. Ennek eredményeként írta meg aztán a Csapda című regényét. Miért érdekes ez az írója által csak „ál-szociográfiának” nevezett mű?

Ez volt Gáll első regénye, amely elég jól illeszkedik a hatvanas évek szociografikus vagy „riportregényeinek” trendjébe – a könyvemben Sánta Ferenc Húsz órájával, Fejes Endre Rozsdatemetőjével és Csák Gyula Mélytengeri áramlásával vetem össze a Csapdát. Nem tartom különösebben jól sikerült műnek, viszont a helytörténeti vonatkozásokat ismerve izgalmas, ahogy az elbeszélő „tipizálni” igyekszik Gállnak a városban szerzett tapasztalatait: bár a helyszínek, a korabeli események, sőt egyes szereplők is jól beazonosíthatók, a Csapda elbeszélője – mivel valamiféle általános helyzetképet akar adni a hatvanas évekbeli konszolidáció (vagy ahogy a regény egyik szereplője nevezi, a „szövetségi politika”) korszakának Magyarországáról – elhomályosítja a legnyilvánvalóbb valóságreferenciákat is. Például nem nevezi meg Tatabányát, miközben a földrajzi fekvését, városrészeinek neveit maguktól értetődően megadja.

1980-ban jelent meg Gáll István Vaskor című novelláskötete, amit ön az író egyik csúcsteljesítményeként értékel. Mi teszi értékessé ezt a kötetet?

A könyvemben nem beszélek a Gáll-életmű másik, nem kevésbé jelentős vonulatáról, amely ugyancsak önéletrajzi indíttatású: az ötvenes évek határőri emlékeit felelevenítő művekről. Ide sorolható a szerző legismertebb írása, A ménesgazda, de a Vaskor című elbeszélésciklus is. Úgy gondolom, hogy míg Gáll a regényeiben szinte görcsösen meg akart felelni az „egyes esetben megmutatni az általánost” elvének, addig a Vaskor novelláiban sokkal inkább magukat a történeteket szeretné megmutatni, azok minden abszurditásával együtt: milyen volt az élete egy határőrnek az ötvenes években a jugoszláv határzár közelében. Fesztelenebb, gördülékenyebb szövegek ezek, amelyekben olykor Gáll – más műveiben elég jól titkolt – humora is megmutatkozik.

Gáll egész ciklust szentel a Magos családnak. Hogy illeszkedik ez a háromgenerációs családtörténet az író élettörténetébe, és mit lehet tudni a regényhősökről?

A Tatabányához kötődő történetek szereplői a Magos család tagjai, akik egyszerű bányászokként kerülnek a vállalathoz, a későbbi generációk tagjai azonban – nem függetlenül a ’45 utáni társadalmi átrendeződéstől – már „munkásértelmiségiek”, pártkáderek lesznek.

Gáll első novelláskötetétől, az 1962-es Kétpárevezős szerelemtől kezdve vissza-visszatérnek az életműben, például Az öreg című kései kisregényben is.

Gáll nevezte egy interjúban „elvetélt nyolcszáz oldalas családregény”-nek a Magos-ciklus darabjait, amelyeket végül nem sikerült egységes szerkezetbe rendeznie. Érdemes lenne gyűjteményes kötetben megjelentetni a ciklushoz sorolható szövegeket, bár kérdés, hogy mekkora lenne rá ma az olvasói kereslet.

„Mindig szeretnék másként írni. Valami más hangot, más módot találni, ironikusabb, szatirikusabb hangot, vagy az intellektuális próbának egy új formáját” – mondta el egy interjúban Gáll. Mennyire volt ő kísérletező alkatú író?

Ahogy az eddigiekből talán kiderült, nem kifejezetten. Érdekes viszont, hogy a hetvenes években élénk figyelemmel kísérte az akkor induló prózaíró generációt, rendszeresen írt kritikákat például a „Péterek nemzedékéhez” sorolt szerzők műveiről. Ezek közül a legismertebb a Termelési-regény kapcsán írt hosszú esszéje, amelynek a végkövetkeztetése szerint „világnézete választja el” Gállt attól, ahogy Esterházy az őt körülvevő valóságot látja és láttatja – de az utolsó szövegeiben mégis mintha felfedezhető lenne valami Esterházy nyelvének játékosságából. Szóval ki tudja, talán kísérletező(bb) szerző is válhatott volna Gállból, de korai halála ezt már nem tette lehetővé.

Gáll István életművéből egyértelműen kiderül, milyen fontos volt számára Tatabánya. De mennyire fontos Tatabánya számára az író?

Halála után egy évvel, 1983-ban emléktáblát avattak a felsőgallai szülői házon – amely ma is áll –, a nyolcvanas évek végén pedig egy helyi szakkollégium viselte az író nevét, amely két antológiát is kiadott. A rendszerváltás után azonban Gáll neve Tatabányán éppúgy feledésbe merült, mint bárhol máshol az országban. Ennek annyiban érthető okai vannak, hogy Gáll – mint a Kádár-korszak kedvezményezett írója – nem tűnhetett különösebben vonzó jelenségnek a rendszerváltást követő időszakban. És valószínűleg a művei sem elég időtállók – talán A ménesgazdát és a Vaskort kivéve – ahhoz, hogy az olvasók újra felfedezzék maguknak a prózáját. Az általam vizsgált szövegeknek azonban szerintem igen nagy a jelentősége Tatabánya közösségi emlékezete szempontjából: nem igazán van olyan irodalmi mű, amely megpróbál érvényes állításokat tenni Tatabánya 1945 előtti történetéről. Akármennyire is igaz, hogy Gáll Tatabánya-képe nem mentes az ideológiai elfogultságtól, e bányatelepek szabadsághiányos világáról tudtommal senki más nem beszélt a széppróza eszközeivel.

Tervezi-e az író egész életművét feldolgozó monográfia megírását?

Ilyesmit egyelőre nem tervezek, de nem zárnám ki, hogy később még foglalkozni fogok az íróval. Mostanában leginkább a fent már említett kritikai munkássága érdekel: Gáll pontosan tisztában volt azzal, hogy a – Balassa Péter szavát kölcsönvéve – „megújuló próza” milyen kihívások elé állítja a korszak hivatalos irodalomszemléletét, amelynek a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján ő maga is az egyik fontos reprezentánsa volt. Ezeknek az eltérő szemléletmódoknak a „szembesülése” jól nyomon követhető – mások mellett – Gáll István kritikáiban.