Melankólia és minimalizmus – Reisz Gábor zenei inspirációiról

Gyakorlatilag a filmes ötleteimnek legalább a fele valamilyen zenei inspirációból ered. Meghallok egy dalt, és elindul a fejemben egy folyamat, egy jelenetsor, vagy megjelenik egy kép. Néha lejátszási listákat is szándékosan úgy állítok össze, hogy a mozi feltételezett atmoszférájával szinkronban segítsen jobban belemélyedni a munkába. Amikor három- és hétéves éves korom között Algériában éltem, még nem volt MTV, de az ottani francia és egyéb csatornákon keresztül sok klipet láttam: persze odáig voltam Michael Jacksonért, főleg a Badet és a Thrillert néztem vakulásig, meg a Smooth Criminalt. Többnyire a mozgóképszerű videók tetszettek. Ebből az időszakból egy formáció van, amit a mai napig szeretek, épp nemrég láttam egy baromi jó unplugged videót róluk: ez az A-Ha.

Édesanyám a Hungarotonnál – az akkori egyetlen hivatalos magyar lemezkiadónál – dolgozott, ezért rengeteg szám egyszerűen szembejött. Időnként a mai napig meg tud lepni, hogy ezeket mennyire nem ismerik mások, és én nemcsak azért tudok róluk, mert sokat hallgattam a Sláger Rádiót a fodrászszalonban üldögélve, hanem mert kéznél volt az a sok hanganyag: emiatt a V’Moto-Rock vagy akár a hazai beatzenekarok munkásságában elég tájékozott vagyok. Azonban egy csomó olyan underground dolgot nem ismertem ekkoriban, amit csak jóval később, a színműn mutattak azok az osztálytársaim, akik nagyon más világban nőttek fel. Ott egy szimbiózis alakult ki: mindenki hozta, amit tudott, és ezt megosztottuk egymással. Például Szimler Bálint és Rév Marcell – a Kodály Method ötletgazdái az osztálytársaim – miatt találkoztam rengeteg új alkotással, miközben az előbb említett V’Moto-Rock Miért? című szerzeménye szerepelt a vizsgafilmünkben.

Egy kicsit a mai napig úgy érzem, hogy a grunge volt az utolsó nagy időszaka a rockzenének, noha vicc az, hogyan egyszerűsödött le, majd múlt el. Ha ma a Pearl Jam ugyanolyan lemezeket csinál, mint a kilencvenes években, akkor is inkább blues-rocknak tituláljuk. Pearl Jamet egyébként játszottunk is a gimis bandánkkal, ezenkívül Alice in Chainst meg természetesen Nirvanát, a Soundgardennel viszont nem is nagyon próbálkoztunk, bár szerettünk volna. A szólókat rendszerint kihagytuk, annyira azért nem tudtunk zenélni.

Ekkoriban egyre inkább kialakult a fejemben, hogy igazán az a zene, amit élőben, hangszerekkel el lehet játszani, elő lehet adni. Ez egészen addig ment, amíg nem találkoztam a Nine Inch Nailsszel – ez olyan élmény volt, mint amikor összehorpad a fejed: ez micsoda, hogyhogy létezik ilyen? És pontosan ilyen volt kicsit később a Tool is, amiről ha azt mondom, hogy progresszív rock, akkor itthon a legtöbb embernek a műfaj Dream Theather-ös vonala ugrik be, amit egyébként szintén szerettem egy időben, de az előbbi nem a virtuozitásról szól, hanem valamiféle érzést vagy nagyon mélyről jövő atmoszférát próbál megteremteni. Ebben az értelemben, mondjuk, a Pink Floydnak sokkal inkább rokona. A Lateralus című albumot rongyosra hallgattam. Ha lenne egy számláló, ami az egész életemben hallgatott műveket mutatná, akkor a legnagyobb szám a Tool hallgatottsága lenne. Pedig nincs sok lemeze, most tizenkét év szünet után jött ki a legutóbbi, de sok újat tud mutatni, és rengeteg filmes ötlet jött belőle.

A VAN film forgatása előtt ismertem meg Sufjan Stevenst. Akkoriban nagyon sok indie folkot hallgattam – ő is egy ilyen előadó, akinek a Should Have Known Better című dalán rengeteget szomorkodtam. Emlékszem, volt egy egzisztenciálisösszeomlás-szerű pillanatom, amikor a fülhallgatómban elindult ez a dal, és az Astoria megállóban nem tudtam felszállni a metróra, csak álltam, és sírtam.

A Rossz versek idején pedig az Arcade Fire-től az Afterlife volt rám nagyon erős hatással: amikor hosszú munkafolyamat után befejeztük a filmet, éreztem valami olyasmit, ami szinkronban volt ennek a dalnak a hangulatával: végre túl vagyunk valamin. Gyakorlatilag a himnusza lett annak a korszaknak.

Amikor a végefőcímet csináltuk, megmutattam a zenekar többi tagjának, hogy egy ilyen típusú hangulatot szeretnék: kicsit felszabadító, jövőbe néző, de közben mégis van benne valami finom nosztalgia. És előállt az a vicces helyzet a stúdióban, hogy a srácok a dobtémát konkrétan megpróbálták átkonvertálni a Rossz versek befejező dalára. Elkezdett megszületni egy funkyverzió, ami amúgy tök jó volt, de mondtam, hogy nem úgy értettem, hogy egy az egyben vigyük el ebbe az irányba. Egyébként szomorú, hogy az Arcade Fire-t nem ismerik annyira Magyarországon, mert szerintem nagyon jó ötvözete az igényes, a populáris és a kifejezetten kísérletező zenének. A tavalyi arénás koncertjükön nagyjából félház előtt játszottak, de ez egyáltalán nem érdekelte őket, nagyon profin lehozták a bulit. Én nem gyakran járok egyedül koncertre, de annak ellenére, hogy ide pont egyedül mentem, ez volt az egyik legnagyobb koncertélményem. A másik talán a War on Drugs a 2018-as Szigeten, szakadó esőben, csúcspontként a Strangest Thinggel.

Lou Reed Vanishing Act című dala is filmes szempontból ütött be: van az az állapot, amikor agyalsz valamin, és egyszer csak hallasz egy zenét, ami pont az a hangulat, amit keresel. A Spotify dobta fel, tehát teljesen véletlenül találkoztam vele. Persze előtte is hallgattam már Lou Reedet, de azért nem én vagyok a címzetes rajongója itthon. Közvetlenül ezután elmentem a Hajdu Szabolcs-féle Látókép Ensemble Egy százalék indián című előadására, aminek ez volt a záróakkordja. Szinkronicitás. Ott van a következő filmtervem mappájában, és vissza-visszatér, ad ötleteket.

Talán a fentiekből is érződik, hogy nagyon szeretem a melankolikus, szomorú zenéket – egy időben Depeche Mode, Tori Amos, The Cure, minden, ami lehúzó, jöhetett. Nagyon érdekes ebből a szempontból az Amen Dunes Lonely Richard című dala: valamikor 2015-ben Párizsban találtam rá, és azóta nem telik el úgy két hónap, hogy ne hallgatnám meg. Ráadásul nem vagyok az az ember, aki azért szeret számokat hallgatni, hogy eljátssza otthon, de ennek megnéztem az akkordjait. Annak ellenére, hogy iszonyatosan szomorú, végig három dúr van benne. Ez is tipikusan az, amiről filmesként elképzelem, hogy egyszer majd milyen jó lenne egy ilyen vagy olyan jelenetbe. Egyszerű, de szép.

Egyébként is nagyon bírom a minimalista megoldásokat. Szerintem nagyon vásári az, hogy ma rengeteg amerikai filmet végigzenélnek. Ami viszont ezen a vonalon fantasztikus az utóbbi időben, azok Hildur Guðnadóttir munkái: a Joker- vagy a Csernobil-sorozatok aláfestései.

Vagy ott van az Amélie csodálatos életének soundtrackje, ami ugyan annyira kommersz lett, hogy mára sokan gyűlölik, de tényleg elképesztően fülbemászó. Ráadásul Yann Tiersen hangszerelése nagyon egyedi és nagyon experimentális. Az pedig külön vicces, hogy a romantikus komédiáknak a mai napig van egy iránya, ami megpróbál ehhez hasonló aláfestést csinálni: konkrétan ugyanaz a zongorabontás van benne, hogy kicsit visszaidézze az egészet.

Itt fontos még elmondanom azt is, hogy nagyon sok jó filmzeneszerző van Magyarországon, de szerintem az utóbbi időben a legjobbakat a Freakin’ Disco csinálja. A Békeidő és a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre is elképesztő. Azt érzem, hogy ha egy filmnél látom, hogy a Freakin’ Disco hangszerelte, akkor az számomra szinte garancia arra, hogy jó lesz.