Gyöngéd simogatás után szürreális hullámvasút – Kritika a Mayberian Sanskülotts Rekult II. című albumáról

A Mayberian Sanskülotts azon kevés magyar zenekarok közé tartozik, amelyekre már megalapításuk után nem sokkal könnyen aggathattuk a pionír jelzőt. A 2010-es évek globálisan frissülő gitárzenei áramlataihoz csatlakozva az alapító tagok, Csordás Zita és Balogh Gallusz a magyar alternatív-underground színtér aranykorát idézve DIY-jelleggel felvett dalokkal alapozták meg hírnevüket. Az azóta eltelt évtizedben a csapat további tagokkal bővült, a hangzás finomodott az újabb lemezeken, sőt a pályafutásukba még egy barcelonai fesztiválfellépés is belefért. Ami viszont megmaradt, az az érzékeny, légies szürrealitás, amit Zita messziről felismerhető énekhangjának tolmácsolásában kapunk kézhez, a számok mögött pedig a mai napig meghúzódik az az őszinte, minimalista kreativitás, ami már az induláskor kiemelte a bandát a később robbanásszerűen táguló dreampopmezőnyből.

A kerek évfordulókhoz érve ugyanakkor minden formáció életében eljön az a pont, ahol az önazonosság kérdésköre akaratlanul is izgatni kezdi a tagokat.

Ennek a reflexív vizsgálódásnak pedig igen hatékony, de nem kevés bátorságot igénylő módja a régi számok újradolgozásán keresztüli visszatekintés, amely kihívásba a Mayberian Sanskülotts legénysége teljes testtel beleállt a Rekult című anyaggal.

A tavaly megjelent első felvonásban az alapító duó értelmezte újra a korai dalokat, kitűnő hangszereléssel, új lendülettel, a nemrég érkezett Rekult II. pedig teljes zenekari felállással hozta el a régi szerzemények továbbgondolását. Ami első hallgatásra kitűnik, és némiképpen megnyugtató felismerésként érhet minket, az az, hogy a Rekult II. az első részhez hasonlóan az életmű teljesen szuverén alkotásaként állja meg a helyét, elkerülve a nosztalgia- és válogatáslemez-érzetet. Ettől függetlenül a nosztalgia fontos elem, ami rögtön a lemezt felütő Várom, hogy újra augusztus legyen című dalban vissza is köszön – azonban szerencsére nem egy kész albumkoncepcióként jelenik meg a későbbiekben, sokkal inkább egyenként, a szerzemények organikus részeként domborodik ki a visszaemlékező attitűd.

De ha már a számsor első darabjánál tartunk, időzzünk kicsit a Várom, hogy újra augusztus legyen zseniális húzásánál: bármilyen elvárással üljünk le a lemezhez, bizonyára legtöbbünk előfeltevését keresztülvágja a pozitív hangvételű, szűk két és fél percben egyszerűen és nagyszerűen építkező szerzemény, ami a saját érdemein túlmenően a lemez egészének hangulatát árnyalja.

A megkapóan energikus kezdés a felszínen az utóbbi idők egyik legjobb magyar nyelven íródott nyári dalának mutatkozik, miközben egyfajta derűs keretbe helyezi az album további tíz számát.

Ezzel a Mayberian Sanskülotts gyöngéd fejsimogatást intéz hozzánk, a mindenkori hallgatókhoz, mielőtt felültetne minket a szürreális hullámvasútra, jelezvén, hogy történjék bármi a későbbiekben, végeredményben egy pozitív utazásban lesz részünk, az esetleges érzelmi mélypontok ellenére is.

És csakugyan, a viszonylag egzakt szövegvilággal és szerkezettel rendelkező kezdés után azonnali mélymerülés következik a korai Mayberian különös világába a Te vagy minden más által. Egyúttal a szintetizátor is előkerül, amire a Panel elégikus elektronikája kontráz rá, hogy aztán a Halgerinc tereljen vissza minket a gitár-szintetizátor kiegyensúlyozott arányaiba.

Az album derekán pedig nagyszerű érzékkel az Utoljára szerepel, aminek kifejezetten jól áll a restauráció. Noha Zita és Gallusz saját bevallása szerint ez az a dal, amit kizárólag a közönség nyomására gyúrtak újra, ettől függetlenül ennyi év után is az egyik legjobb szerzeményük, ami nagyon megérdemelte a ráncfelvarrást.

Az album második felében a Zakatol a Balaton, az Engedelem és a Naftalin hármasa vezet a pillanatnyi szusszanás után a komorabb hangerdők felé, ezzel együtt pedig az összetettség a csúcsra fut.

A Zakatol a Balaton hangulat- és témaváltása, a kvázi széthullásig pörgetett gitárjáték egyértelmű tetőpontja az albumnak, a lendületből pedig áttüremkedik az Engedelem riffjeibe is. A Naftalinban újfent kiemelt szerep jut az elektronikus hangzásnak, a Hiába várod és az Ima levezető nyugalma pedig kiegyenlíti az előző dalok hullámzását.

És itt a vége – gondolhatnánk, azonban tizenegyedik számként az Altató zárja a sort, és bő hétperces hosszával meglepően grandiózussá terebélyesíti a Rekult II. anyagát. Elsőre talán túlzónak tűnhet ez a zárlat, viszont nyilvánvaló, hogy az album elkerülhetetlenül vonzza az ütős befejezést: a nosztalgia által előcsalogatott kísérteteket a halkuló dúdolás kergeti szét, ami egyben tökéletes válasszal szolgál a Várom, hogy újra augusztus legyen élénk dallamaira.

A Mayberian Sanskülotts Rekult II. című anyaga mintapéldája annak, hogy zenészként hogyan érdemes egy évtized távlatából hozzányúlni a kezdeti művekhez.

Nincs búsuló merengés a múló időn, nincs értelmetlen ragaszkodás a régi zenei reflexekhez, és a legfontosabb, hogy nincsenek szégyellős pillanatok sem, amik a vélt vagy valós alkotói melléfogásokat rejtegetnék.

Ehhez persze elengedhetetlenek voltak a korábbi formájukban is nagyszerű dalok, na meg az, hogy a zenekar a legjobb formájában vágjon bele a Rekult-projektbe. Ez az együttállás pedig szerencsére meghozta a gyümölcsét.

Hallgassátok meg az egész albumot egyben ezen a linken!