Állat az emberben – Kritika a Rémálmok sikátora című filmről

Borostyánfényben ragyogó terek, vakító fehérséggel beszüremlő lens flare (becsillanás) – rögtön feltűnik, hogy a Rémálmok sikátora del Toro jól ismert színpalettájára, vizualitására alapozva idézi meg a ’40-es, ’50-es évek sötét bűnfilmjeinek erősen kontrasztos, fekete-fehérre, így sötétség és fény összhatására húzott expresszív képi világát. Vágóképei egyúttal a karakterek lelki világát is hűen demonstrálják: a cirkuszosként induló, majd a felsőosztály köreiben mentalistaként boldogulni próbáló szélhámos-antihős, Stanton Carlisle (Bradley Cooper) sztorija a legsötétebb machinációk bugyraiba vezet.

Del Toro korábbi allegorikus, sötét fantasztikumon (dark fantasy) nyugvó rémtörténeteiben humanizált szörnyalakokkal (a Cronos vámpír-öregembere, az Ördöggerinc szellemgyerek szereplője), illetve ellenségként ábrázolt démonokkal (Penge 2, Bíborhegy) találkoztunk. Oscarral jutalmazott mesterműve, A víz érintése jelenti a cezúrát, mivel a Pokolfajzat után amerikai közegben nyert még emberibb vonásokat egy bestia. A Rémálmok sikátora újabb evolúciós lépés: az emberi fekély válik a szörnylét elsődleges zálogává.

Edmund Goulding 1947-es adaptációjához (A sarlatán) hasonlóan Del Toro is átmenti a nincstelenek és a vagyonosok körében egyaránt uralkodó morális fertőt – a Rémálmok sikátora az osztályellentétekre van kihegyezve. Sőt, a rendező úgy érvel, hogy bármelyik táborhoz kötődjünk is, ügyeskedéssel, árulással nemcsak képtelenség előre jutni, de mesterkedésünk végül a bukásunkat idézi elő. Végképp a noirok korrupt erkölcsiségébe vesztünk – beszéljünk tyúknyakat átharapó, piáért lealjasodó rémekről, netán gyerekét, szerelmét vesztett bírókról, arisztokratákról, a szociális hierarchia végigjárása illúzió: a Rémálmok sikátora a jenki sikersztorik negatívba fordított torzképe.

A filmben – a noirok tradícióihoz hűen – nagyon kevés azonosulásra alkalmas figurával találkozunk. Carlisle például rossz közegéből próbál kiemelkedni, de finoman szólva is kérdőre vonható eszközökkel teszi ezt. Dr. Ritter (Cate Blanchett), a lélekbúvár pisztollyal, mézes-mázos szavakkal utal felsőbbrendűségi érzésére, a lepukkant cirkusz konferansziéja pedig zokszó nélkül egy kórház bejárata elé dob egy könyörgő, csontsovány mutatványost. Legfeljebb Carlisle naiva partnernője, Molly (Rooney Mara) jelent némi, egyre jobban szertefoszló reményt a zavarosban. Csak a karakterek önzése számít:

a Rémálmok sikátora lebilincselő kiállítású, cserébe hihetetlenül pesszimista bűndráma a machiavellista hatalomgyakorlásról, a tévútra vivő hazugságról és a lélekölő önsorsrontásról.

A Richard Jenkins által alakított jómódú idős úr, Ezra Grindle perverz vágyakba menekül, ami erős átalakulás a történet korábbi változataihoz képest. A Gresham-regényben és a ’47-es filmfeldolgozásban az autógyáros Grindle csupán halott imádottját kívánja viszontlátni, az itteni figura viszont egy nőket bántalmazó, introvertált, beteg lelkű férfi. A Rémálmok sikátorában a gazdagok pénzzel leplezik üzelmeiket, a szegények pedig régi dicsőségbe kapaszkodva züllenek alkoholistává. Del Toro posztmodern zsánerjátékai mind a figurák nyílt vagy rejtegetett pszichózisaira utalnak. A testhorror például egy tartósított csecsemő által jelenik meg, míg a spiritisztafellépések a misztikus szubzsánert idézik. Carlisle a felemelkedés-bukás gengszternarratíváját képviseli, míg a havas éjszaka a gótikus szellemsztorikra hajaz. Egyik szereplő sem képes normális kommunikációra, így csak az aberráció, a simlik maradnak.

A társadalomkritikai éllel operáló Rémálmok sikátora ezen felül a kisszerű mutatványosok lepukkantsága révén fejet hajt Jim Thompson lecsúszott vesztesei (A gyilkos bennem él, 1280 fő), illetve a szociális közegükből kitörni képteleneket pásztázó David Goodis (Lőj a zongoristára!, Holdfény a csatorna felett) irodalmi munkássága előtt is. Mi több, a szegényként induló, burzsoá miliőbe csöppenő, majd óriásit bukó Stan Carlisle fátumgörbéjében lehetetlen nem észrevenni a spanyol polgárháborút megjárt, később szeszkazán, házasságtörő, szcientológus, megvakuló, torokrákos, végül gyógyszertúladagolásban kiszenvedő író, William Lindsay Gresham sorsát. Talán nem is véletlen, hogy Del Toro 1939-ben, Hitler lengyelországi offenzívájával nyitja, majd az USA Pearl Harbor-i hadba lépésével folytatja saját átiratát. El is hangzik, hogy nemcsak hiten, babonákon élősködő médiumok vezetik meg a jóhiszemű népet – átveri az saját magát.

Vagyis Del Toro szerzői adaptációt készített: százötven percben jó arányérzékkel bővít, hagy el, netán ír át kulcsjeleneteket.

Képi megoldásait, tematikai fogásait korábbi, erős védjegyű műveihez idomítja, legfeljebb az elsietett finálé róható fel kritikaként. Ám a Rémálmok sikátora hiába hű az alkotójához vagy a Los Angeles Timesba vendégcikket publikáló Martin Scorsese szerint az ősi noir-felfogáshoz. Del Toro alkotása az Utolsó éjszaka a Sohóban és Az utolsó párbaj után a Covid, a streamingforradalom és a Marvel-univerzum révén megbicsakló stúdiórendszer újabb anyagi bukást elkönyvelő példánya. Bár közepes, hatvanmillió dolláros büdzséből forgott, felnőtteknek gyártott szerzői műfaji filmként eddig csupán tízmilliós bevétellel büszkélkedhet.

Del Toro így csatlakozott A sarlatán financiális leszerepléséhez. 1947-ben a közönség nem fogadta el simlis szerepben a romantikus Zorro-kalandhősként ismert Tyrone Powert, ráadásul a regény nihilista zárlatát boldogabbá hangszerelő stúdiófőnök, Darryl F. Zanuck a filmben látható erkölcstelenségekre hivatkozva beszüntette a moziforgalmazást. Napjainkban egyértelmű a tanulság: a szinte csak kétszáz–négyszázmilliókból forgó Disney-produkciókat (amely a jelen projekt felett bábáskodó Foxot is bekebelezte) elszállásoló filmszínházakban nincs igény az emberi természet sötét oldalának feltárására.

A film adatlapja a MAFAB-on